Spitzmaus Mummy in a Coffin and other Treasures
Wes Anderson and Juman Malouf
Kunsthistorisches Museum,
Bécs, ápr.28.-ig
SAGMEISTER & WALSH: Beauty
MAK – Museum für angewandte Kunst
Bécs, márc.30-ig
A bécsi múzeumi színtéren jelenleg két olyan kiállítás is fut, amelyet hosszú évek óta a kreatív iparban közösen alkotó párok rendeztek. A Kunsthistorisches Museumban (KHM) a filmrendező Wes Anderson és felesége, az íróként és illusztrátorként tevékenykedő Juman Malouf értelmezték újra a múzeum gyűjteményének kevésbé ismert darabjait, míg a Museums für angewandte Kunstban (MAK) a Sagmeister & Walsh designer páros tagjai állítottak össze egy manifesztót a szerintük meglehetősen mostohán kezelt szépség védelmében.
A régóta fennálló közös alkotói munkának köszönhetően mindkét páros rendelkezik egy védjeggyé vált sajátos esztétikával, amelyet tökéletesen építettek bele bécsi kiállításaikba is. A KHM kiállítótermében járkálni egy az egyben olyan, mintha egy Wes Anderson-film díszletei közé csöppennénk, míg a MAK épülete és annak már meglévő berendezési tárgyai a designerek gondolatmenetének csarnokává alakultak át.
A két kiállítás – bár alapvetően teljesen más céllal jöttek létre –, izgalmas szempontokat vethet fel a kortárs kiállítás-rendezési gyakorlat számára. Szemléletük már csak azért is frissen hat, mivel a kurátorok valójában nem kurátorok – rendezési módszerük ezért más alapelveken és eszközkészleten nyugszik, mint a szakmabelieké. Ez az újdonság pedig nagyon üdítően tud hatni egy olyan, esetenként kissé elfásult intézményi közegekben, mint amilyen egy hagyományos szépművészeti- vagy iparművészeti múzeum lehet.
Az efféle fásultságot sok helyen igyekeznek azzal feloldani, hogy követik az élmény diktálta múzeumi tapasztalat egyre nagyobb hype-ját, ugyanakkor ez a művészeti intézményekben gyakran jelenti azt, hogy az interdiszciplinaritás jegyében teljesen indokolatlan programokkal kívánják bevonzani az egyre nehezebben megfogható közönséget (kiváló példa erre az egyre elterjedtebb múzeumi jógaórák sora). A két bécsi kiállítás viszont arra példa, miként lehet efféle intézményi transzformáció nélkül is újszerű múzeumi élményt nyújtani.
Cickánymúmia egy koporsóban és más kincsek
Wes Anderson és Juman Malouf kiállítása valójában nem példa nélküli: a bécsi KHM egy ideje kísérletezett már azzal, hogy külsős kreatív szakemberek rendezzék újra hatalmas gyűjteményük egyes részeit saját, személyes szempontrendszerük alapján. Ezeknek az időszaki kiállításoknak a célja elsősorban az volt, hogy megmutassák a KHM gyűjteményének sokszínűségét és a benne rejlő potenciált, Ed Ruscha és Edmund de Waal válogatásai azonban kevésbé voltak blockbusternek szánt tárlatok, mint a többszörös Oscar-jelölt Wes Andersonék szelekciója.
A Cickánymúmia egy koporsóban és más kincsek címre keresztelt kiállítás előkészületei több mint két évig tartottak, amely során Anderson és Malouf a múzeum raktárából, a legkülönbözőbb korszakokból közel 400 tárgyat válogatott össze, melyek közül sokkal még sosem találkozhatott a közönség. Wes Andersonékat ismerve pedig sejthető volt, hogy nem egy tipikus, kronologizáló vagy stilisztikai alapokon nyugvó válogatást kapunk majd. A filmrendező és felesége arra törekedtek, hogy minél rendhagyóbb módon csoportosítsák a kiválasztott műveket, amely a filmrendező elmondása szerint olyannyira sikeres volt, hogy a múzeum egyik kurátora, aki évtizedek óta foglalkozik a KHM gyűjteményével, egyáltalán nem tudta érvényes művészetelméleti keretbe helyezni a válogatást, mint ahogy nem tudta értelmezni sem a tárgyak közti kohéziós erőt. Ez pedig a kiállítás egyik legnagyobb erénye.
Anderson és Malouf ugyanis nem a remekműveket kereste, sokkal inkább azt, ami karakteres, érdekes, esetenként kicsit talán béna, de mindenek előtt: szerethető. Mindaz, ami egy olyan kincsekkel teli intézményben, mint amilyen a bécsi KHM is, az esetek jelentős részében marginalizált helyzetben (pontosabban: a raktárban) maradna, az ezen a kiállításon reflektorfénybe kerül.
Lássuk be: mindannyian sétálgattunk már unottan képtárakban, megörülve egy-egy kifejezetten rosszul sikerült arcnak vagy egy indokolatlan kisállatnak valamely festmény sarkában. Ezekben a helyzetekben azonban az élmény nem lehet több bűnös élvezetnél, hiszen a nagy mesterek művei dermedt áhitatot érdemelnek, nem elfojtott kuncogást. Wes Andersonék azonban tudatosan szembe mentek a szokásos magatartásformával: sajátos Wunderkammerükben a bizarr, esetenként már-már mémekbe illő tárgyaik kiprovokálják a szeretetteljes kinevetést.
Hiszen nehéz őszintén komolyan venni azt a válogatást, amely olyan kategóriákat hoz létre, mint a szőrös arcú emberek, kisállatok, gyerekek vagy épp a zöld színű tárgyak csoportja. Vagy méret szerint rendez növekvő, majd csökkenő sorba mellszobrokat. Vagy egy egész kiállítóteret szán üres vitrineknek, ládáknak és kereteknek, bemutatva, milyen elképesztőek tudnak lenni maguk a tárgyaknak védelmére és szállítására tervezett tokok is. Újszerűen hat azonban, hogy nem is támaszt elvárásokat a látogatóval szemben. Sőt, a szemmagasság kimérésének hazai pályáján nem fél bevetni azt sem, hogy a látogatónak le kelljen guggolnia vagy épp feküdnie, ha bizonyos tárgyakat meg akar nézni.
A Cickánymúmia… a válogatás önkényessége miatt meglehetősen sok kritikát kapott: a tudományosság hiányát, a szenzációhajhász prezentációt hangoztatva marasztalták el Wes Andersonék kiállítását a kritikusok. Holott pontosan ezek azok a tulajdonságok, amelyek miatt a filmrendező és feleségének tárlata új energiákkal volna képes felfrissíteni az olykor vaskalapos és enervált művészettörténeti elbeszélést. Fel kell ugyanis ismerni, hogy a válogatás ezen formája nem eliminálja a tudományosságot, hanem megfér mellette, sőt, hozzá is tesz ahhoz. Ahogyan időnként dokumentumfilmeket vagy történelmi drámákat van kedvünk nézni, ugyanúgy jól esik valamit csak azért megnézni, mert jobb kedvünk lesz tőle.
Éppen így lesz jobb kedvünk a Cickánymúmia… megtekintése utána is. És nem csak azért, mert szokatlan és vicces alakok, illetve kedves állatok jelennek meg a kiállítótérben, de azért is, mert az egész mindvégig tökéletesen „wes andersoni” lesz: a végletekig feszített esztétizmus, amely a rendező filmjeinek leghangsúlyosabb sajátossága, itt is ugyanúgy végigkíséri a kiállítást, letéve a voksot a szépség és a játékosság kedélyjavító hatásai mellett.
Sagmeister & Walsh: Beauty
Már csak emiatt is szerencsés együttállás, hogy a Cickánymúmiával egyidőben, néhány kilométerre KHM-től, a bécsi Iparművészeti Múzeumban kapott helyet Stefan Sagmeister és Jessica Walsh, a Sagmeister & Walsh design stúdió névadóinak kiállítása. A művészetelméleti és designtörténeti referenciákon alapuló, erősen kutatásalapú és adatvezérelt tárlat célja, hogy sarkos állítások megfogalmazásával keljen a szépség védelmére.
A New York-i központú design stúdióban alkotó grafikusok szerint manapság a művész és designer közösség köreiben a szépség egyáltalán nem trendi. Nem elég, hogy folyamatosan csak a funkció mögött lohol, de sok esetben a szépségre való törekvés egyenesen szégyellnivaló. Kutatásukat annak szentelték, hogy bebizonyítsák: az esztétikum nemcsak, hogy képes hozzáadni egy adott tárgy értékéhez, de ugyanolyan integráns összetevője, mint a funkció. De tovább is mennek: szerintük egy szép tárgy a feladatát is jobban képes ellátni. A kiállításon bemutatott példáikat elnézve pedig – amelyeket többek között a képzőművészet, a terméktervezés, az urbanisztika, az építészet és tervezőgrafika világából válogattak össze –, nehéz lenne megcáfolni az állításukat.
A kiállítás és az azt kísérő, majdnem 300 oldalas katalógus kissé olyan érzést keltenek, mint átismételni és kontextusba helyezni azt, amit az ember az egyetemen esztétika szakon megtanult. A Beauty maximálisan interaktív, már-már „csodák palotája” jelleget öltve időnként elkápráztató is, mindettől azonban nem lesz sem vásári, sem pedig erőltetetten élményszerű. A belépőjegy mellé például szavazókorongokat kap a látogató, amelyekkel a kiállítás különböző pontjain leteheti a voksait: melyik színt, formát tartja a legszebbnek, vagy épp melyik részlet származik egy eredeti Mondrian festményből. Az igazi meglepetés akkor éri a látogatót, mikor a szavazópanel másik oldalán meglátja a kurátorok korábbi, a katalógusban is publikált kutatásának eredményét és az eddigi látogatók szavazatait: látványos, hogy a látogatók többségének szavazata abszolút egyezik a teljesen más mintából vett szavazók véleményével. A szépség fogalma tehát mégsem annyira relatív, mint gondolni szoktuk?
Stefan Sagmeister és Jessica Walsh keményen kritizálják a modernizmus esztétikáját is, azt állítva, hogy az valójában egyáltalán nem szolgálta az emberek igényeit. Véleményük szerint az emberek sokkal jobban vágynak a perszonalizációra és a szépségre, mint amennyire ennek a modernizmus egyszerűségre, funkcionalitásra való törekvése teret engedett – és szerintük e szemlélet örökségét nyögjük máig számos területen. A letisztultság hajszolása ugyanis abba torkollik, hogy egyre inkább minden ugyanolyan lesz: legyen szó tech óriások white space-szel teli mobilappjairól, a legnagyobb metropoliszok szabvány reptereiről, a légitársaságok biztonsági előírásainak vizualizációjáról, vagy a szovjet blokkok minta-épületeiről.
A provokatív feltevések persze nem a levegőben lógnak. Mindenkinek okoz pár mosolygós pillanatot, miután a szavazásokból kiderül: az emberek által legkevésbé vonzónak tartott szín a barna, a legkevésbé vonzó forma pedig a téglalap. Miközben, melyik is a legsztenderdebb építészeti megoldás?
Sagmeister & Walsh úgy véli, hogy nemcsak a designban, de a képzőművészetben is kritikus helyzetbe került a szépség, és még a reflektált és ironikus giccs is megbecsültebb nála. Olyannyira szitokszóvá alacsonyodott, hogy a Google által digitalizált könyvekben is megfigyelhető a szépség kifejezés előfordulásának radikális csökkennése. Úgy vélik, hogy a konceptualizmus uralta diszciplínában nagyon kevesen merik vállalni, hogy szépet akarjanak alkotni, ezért ők amellett kampányolnak, hogy engedjük végre vissza a szépséget az őt megérdemlő helyre.
De miért is kellene erre törekednünk? Példáik szerint az a design, amely nemcsak jól működik, de szép is, sokkal jobban vonzza az embereket. Például míg a müncheni metrónak minden állomása pontosan ugyanolyan, addig a – szerintük – lenyűgöző moszkvai metróállomásokat első pillantásra is könnyű megkülönböztetni egymástól, így a tájékozódást is megkönnyítik. Míg a legtöbb légitársaság egy kaptafára készíti a laminált papírra nyomtatott biztonsági előírásokat (amelyeket, valljuk be, át se nézünk), addig a Virgin Airlines videója, amelyben eltáncolják ugyanezeket a tudnivalókat, mindenki figyelmét felkelti:
Manifesztumuk szerint designerként kötelességük képviselni a szépség létjogosultságát, és a nemtől, kortól és származástól függetlenül mindenkit megillető szépet, egyben arra ösztönöznek hogy csatlakozzunk hozzájuk a Beauty Projectnek keresztelt misszióban.
Nyitókép: MAK Exhibition View, 2018 SAGMEISTER & WALSH- Beauty Sagmeister & Walsh, Color Room, 2018 In cooperation with Backhausen MAK DESIGN LAB © Aslan Kudrnofsky:MAK
