Nemzetközi Digitális Művészeti Triennálé
Szekszárd, Művészetek Háza és Babits Mihály Kulturális Központ, október 21-ig
Van már grafikai triennálénk (Miskolcon), rajz triennálénk (Salgótarjánban), akvarell triennálénk (Egerben), és most már számíthatunk a digitális művészeti triennálék sorozatára is, hiszen Szekszárd ezekben a hetekben már másodszor ad otthont a rendezvénynek és három év múlva jön a folytatás is, tekintve, hogy a Magyar Elektrográfiai Társaság Szekszárd városával és a triennálénak otthont adó intézményekkel, a Művészetek Házával és a Babits Mihály Kulturális Központtal kötött megállapodása 2021-ig érvényes. Szekszárd amúgy nem újonc az ilyen rendezvények terén, 2009 és 2015 között ugyan volt egy kis szünet, de előtte másfél évtizeden át a város adott otthont a grafikai sokszorosítási technikákat középpontba állító országos Színes Nyomat grafikai kiállításoknak.
A digitalizáció a képzőművészetben is újabb és újabb területeket hódít meg és mind több alkotó figyelmét keltik fel a naponta új elemekkel bővülő digitális eszköztár felhasználásában rejlő lehetőségek. Elektrogáfiának (vagy elektrografikának) a legilletékesebb, a 2001-ben húsz taggal alakult és ma már 72 tagot számláló Magyar Elektrográfiai Társaság (MET) honlapján található definíció szerint azokat a képzőművészeti alkotásokat nevezik, melyek „elektronikus médium – elsősorban fénymásológép, computer vagy telefax – alkalmazásával készültek, oly módon, hogy a képalkotás az eszköz egyedi sajátosságain, más technikai lehetőséghez nem hasonlító jellemzőin alapszik, vagyis a technika szerepe túllép a közvetítő-reprodukciós vagy sokszorosító funkción”. Ezen a meghatározáson persze érződik, hogy nem ma született – hiába, a technikai fejlődés viharos ütemű, ma a mesterséges intelligencia, a dezinformációs hadviselés, az adatalapú gazdaság, a kriptovaluták vagy a genetikai beavatkozások teljesen hétköznapi témát jelentenek a világ digitális művészetében. Úgy tűnik, a Triennálé esetében ezek csak ritkán jelennek meg, mindenesetre, a fenti definíció elég szélesre tárja a kaput, így nem csoda, hogy a Digitális Agora rendkívüli műfaji sokszínűséget kínál a nagyméretű grafikáktól és grafikai objektektől a videó és fény-installációkig, a light boxoktól a fényobjektekig és videó-munkákig.
A triennálét nyílt pályázat előzte meg, a beérkezett pályamunkák sorsáról nemzetközi zsűri döntött. Pályázni egy szabad és egy kötött kategóriában lehetett, utóbbinak témájaként a kiírás a szüretet jelölte meg. Ez a témaválasztás szerencsésnek mondható – és nem csak, sőt nem is elsősorban azért, mert a triennálé megnyitásának időpontjában és helyszíneinek tőszomszédságában javában zajlottak a Szekszárdi Szüreti Napok, hanem mindenekelőtt azért, mert ennek a szónak átvitt értelemben is gazdag, a művészetre is vonatkoztatható jelentéstartalma van. Ezzel együtt itt is az történt, ami a hasonló, tematikailag kötött kiírások esetében történni szokott: a „szüret” is kevés új, a témához érdemben kötődő munkát inspirált; gyaníthatóan inkább már – legalább gondolatban – meglévő műveket igyekeztek szerzőik megfelelő címadással betolni ebbe a kategóriába. A többség azonban inkább a szabad kategóriában pályázott, s a rostán átjutott alkotások zöme is innen került ki. A nagyközönség végül 137 magyar és 27 külföldi művész alkotásait láthatja; a pályázatra jelentkezett művészek mellett a szervezők meghívására többen vendégként állítanak ki.
A technika még nem művészet, csak eszköz és lehetőség, ám a technikai innováció hasznára válhat a művészetnek – mondotta több szónok is a megnyitón, s ezt a gondolatot, ha úgy tetszik, figyelmeztetést nem lehet elégszer hangsúlyozni. A képalkotás új lehetőségeinek tárháza hatalmas és napról napra bővül, miközben ezek az új eszközök és módszerek nem a művészek igényeit szem előtt tartva születnek; alkalmazási lehetőségeik feltérképezése hosszas munkát, kísérletezést igényel, ami könnyen válhat öncélúvá, s ez esetben olyan munkák születhetnek, melyek, bár sokszor kifejezetten látványosak, szinte agresszíven magukra irányítják a figyelmet, de híján vannak a mély mögöttes gondolatnak.
Szerencsére számos olyan munka szerepel a kiállításon – akár befutott mesterektől, mint Mengyán András, Horkay István, Csáji Attila, Lux Antal, akár a fiatalabb és a közép-nemzedékek képviselőitől, mint Biess Katalin, a nálunk már önálló kiállításon is bemutatkozott dél-koreai Chang-Soo Kim, Haász Ágnes vagy Gyarmati Zsolt – ami azért e tekintetben sem kelt hiányérzetet. S ha van a kiállításnak „sztárdarabja”, akkor az minden bizonnyal az az installáció, ami Botos Péter üvegművész és Kelle Antal ArtFormer valószínűleg első közös munkája. A Mámor – Rajongás hivatalos műfajleírása szerint robotos optokinetikus vetítés, interaktív árnyjáték installáció. Két egymást kiegészítő, egymással versengő üvegszoborból áll – ezek Botos munkái – amiket egy mozgó robot folyamatosan úgy világít meg, hogy a részletek multiplikációjával változó fényanimációt vetít ki a háttérre. A robot a mesterséges intelligenciát testesíti meg, s az alkotók felteszik a kérdést, van-e értelme a „készen kapott kényelemcsodának” vagy inkább üljünk le az egyszerűségükben is lenyűgöző üvegkonstrukciók mellé és világítsuk meg őket két elemlámpával? Az ember, a művészet és a mesterséges intelligencia viszonya épp ezekben a hetekben került újra a figyelem középpontjába, miután a Christie’s bejelentette, hogy októberben először árverez egy olyan portrét, amit mesterséges intelligencia alkotott.
Ahogy az egy triennáléhoz illik, a legjobbnak ítélt alkotásokat díjazták; a fődíjakat Mengyán András és Horkay István kapták; Mengyán a Hasonlóságok-Különbözőségek című, hatrészes nyomat-sorozatát, míg Horkay két éve készült, Fornelli-Lascia Ch’io című, négy és fél perces videóját mutatta be.
Jó hír mindazoknak, akiknek Szekszárd nem esik útba a következő hetekben: a triennálé anyagából összeállított válogatások még az ősszel Budapesten is láthatók lesznek, részben az Eötvös 10 Közösségi és Kulturális Színtér Pincegalériájában, részben a Próféta Galériában.
A nyitókép Ritter Antal fotója.
