A rezidencia programok a prekárius kulturmunkásokban az időleges stabilitás és kényelem érzését kelthetik az új hely frissítő közegének köszönhetően. Nem akarok általánosítani, biztosan nem érvényes ez mindenkire, számomra azonban a fedél (saját lakás!), a megfelelő anyagi megbecsülés és a szervezők által példásan megszervezettt program olyan luxust jelentő biztonságot adtak, amilyet otthon ritkán élek meg, vagyis inkább egyáltalán. De hol is kezdjem el a budapesti rezidens tartózkodásomról szóló írást?
Kínálkozik a kronologikus sorrend, kezdhetem az érkezéssel vagy magával az úttal. Csakhogy az sem olyan egyszerű – még amikor Budapestre érkeztem, négy órás zötyögés után a vonatban is borzasztóan másnapos voltam, s ennek alattomos hatása minden élményt jelentősen befolyásol. A környező valóság ugyan útközben nyilvánvalóan megváltozott, a másnaposság azonban összeköt az otthonnal és a múlttal. Indulás előtt Prágából (ahol PechaKucha esten prezentáltam), visszasiettem Brnoba, hogy elérjem Jasss-t a Múzsák kabinetjében, táncoljak remek szetjére vagy négy órát egyhuzamban, és végül lemondtam az alvásról, amit kissé creepy állapotban, reggelig halogattam a Modráč-ban. Szerencsére, miután hazamentem és a liftből kiszállva megpróbáltam magam az ajtóban előre engedni, volt még annyi eszem, hogy még mielőtt három szűkös órára elaludtam volna, becsomagoltam az útra, így közvetlenül a vonat indulása előtt kelhettem fel. De mit is magyarázok mindezzel? Ha valamennyi összefüggést pontosan követem, meg kell említenem azt is, hogy a Jasss a Kabinetben maratoni partit celebrált, ami egy héttel korábban kezdődött Blank Banshével, majd a Rise Above-val folytatódott a Scalában, harmadikként a sorban. És ha még tovább megyek, úgy tűnik, mindez nyáron kezdődött, amikor hat év után szakítottunk Danuškával és én elutaztam Angliába, először hogy hulladékot gyűjtsek, de aztán a körülmények úgy hozták, hogy egy hónapig cseresznyét szedtem egy farmon. És a diplomamunka – hat év egyetem, összesen húsz év iskola után befejeztem az intézményszerű önképzés etapját és aztán sehova sem tagozódtam be –, nem játszik véletlenül az is valamilyen szerepet?
Első este Budapesten rögtön kihagytam az OFF-Biennále megnyitó eseményét, helyette pompásan kialudtam magam új AirBnB menedékemben, első erődömben. Reggel nyolc körül már fel is keltem, és tizenegy után meglátogattam Kaszás Tamást a műtermében. Ez volt az első napom, szóval bolyongtam egy keveset, de megtaláltuk egymást. Összeismerkedtem Cristina Bogdannal is, a romániai Revista ARTAtól, aki ugyanannak a programnak a keretében került Budapestre mint én. Tamás kis stúdiójában megmutatja nekünk rebars című munkájának dokumentációját. Fém rudak, amelyeket vasbeton merevítéshez használnak. A relief képeket egyértelműen a sorela és a szocialista dekorációk, illetve a posztkommunista kulturális örökség serény tudatalatti fenoménje inspirálták. Kaszás együtt dolgozik rajta Kristóf Krisztiánnal, Randomroutines név alatt. Kaszás többi projektje is gyakran együttműködés eredménye, ezek eszmei és anyagi hátterét anarcho-öko-primitivizmusként lehetne megjelölni. A nap – valamint a másik kettő– hátralévő részét a VIP tour-on töltöm az OFF-Biennálén. Nem érzem magam odaillőnek, de szuverén képet vágok.
Elvetődtem egy partira a Lärm-ba, ahol fellépett a képzőművész Borsos János is, dark noise techno szetjével. A Lärm egy klubkomplexum része az Akácfa utcában, a hetedik kerületben, és varázslatos hatása többek közt épp abban rejlik, hogy klubok övezik, dohányozni a gangra járnak, ami egy emelettel a működő diszkó fölött helyezkedik el. A klausztrofób darkroomból, ami egyenesen a beattel egyenlő szentély, néhány lépés közvetlenül az EDM testosteron-diszkó szívébe! A nyüzsgő diszkó felülnézete, amit a Lärm látogatóinak páholya biztosít, pontos illusztrációja annak, hogyan akarják magukat érezni a kísérleti elektronika hallgatói ebben az összehasonlításban. János egyáltalán nem volt elégedett a szetjével. Ezt mindenki más a szemére vetette. Én egy jót táncoltam. Aztán benéztem még két diszkóba, egy emelettel lejjebb.
Amikor kidobtak a másodikból is, szóba elegyedtem egy arab dealerrel és egy darabig együtt mentünk hazafelé. Azt hiszem, megnyertem őt magamnak, mert amikor a szíriai családja került szóba, azt ígértem neki, hogy imádkozni fogok az egészségükért. És bár úgy tűnt, értjük egymást, folyton ölelgetni próbált és győzködött, hogy vegyek neki szivart, italt, tekerjek egy jointot…vágül elég hamar elváltunk. Aznap reggel tévedtem el először, egyedül Budapesten, akkor viszont alaposan. Több óráig tartott, míg valami lehetetlen útvonalon hazaértem.
Otthon borzasztó másnaposság, és szerencsére szabad nap várt rám. Igaz, hogy eredetileg fürdőben akartam tölteni, de végül ennek semmi realitása nem lett, de helyette legalább megengedhettem magamnak, hogy csak feküdjek és krákogjak és nézzem a YouTube-on hozzáférhető legjobb csehszlovák filmprodukciókat a ’80-as évekből. A hálószobából áthurcolkodtam a nappaliba egy kisebb kanapéra, ami a nála jóval nagyobb ágynál valamilyen okból sokkal kényelmesebbnek és biztonságosabbnak tűnt. A hálószobába, budapesti tartózkodásom hátralévő részében már nem is tértem vissza.
Depresszió/drogok/a zuhany alatt/lemosom vízsugárral
Az OFF egyik első kiállítás, amire ellátogatok a VIP-túránk keretében, az a City Theater, ami a ’70-es évek közép- és kelet-európai konceptuális performanszainak kamaraszemléje. A kiállítás négy kis magángaléria között oszlik meg – a négy független magánszemély együttműködésének aktusa a biennálé szervezőinek jelentős diplomáciai sikerét jelentik kísérőnk értelmezésében. A nyilvános tér tematikai leszűkítése az akcióművészetre az állammonopolizmus idején: inspiráló deifiníciós kísérletnek tűnik, egy kortárs ugrással – legalábbis papíron. A helyszínen azonban a kiválasztott szerzők, művek és a konvencionális installáció éppen ellenkezőleg hat: „kanonizált“ művek invenciótlan együtteseként egy előre látható kulcs alapján. Kovandov szerény intervenciója, Július Koller ufonautája, Sanja Iveković, aki a balkonon maszturbál egy könyvvel és Tomislav Gotovac, aki meztelenül rohangál a városban. Az egyforma művek százainak bemutatása változatlan összefüggések között csak igazolja helyüket a 20. századi művészeti irányzatok között. Pontosan így hat rám a kiállítás – mint egy variáció a „kelet-európai akcióművészetből“, valamiféle zsebkönyvből. A közönségvisszhang alapján úgy tűnik, hogy a kommentált tárlatvezetés összes többi résztvevőjének kifejezetten tetszik a kiállítás. Nem tudom, azért-e, mert nem ismerik ezt a fejezetet, vagy azért, mert szeretik az ismétlődést. Arról beszélnek, hogy a neoavantgárd örökséget gondozni, önerőből propagálni és népszerűsíteni kell egy olyan helyzetben, amikor az orbáni Magyarország állami intézményei cserbenhagyják őket, és nem mutatnak érdeklődést az efféle örökség iránt. Ezt éppenséggel érteném.
A további napokon a helyi művészekkel folytatott beszélgetés közben többször is neoavantgárd kiállításokba botlunk– érdekes, hogy nálunk, odahaza ezt a terminust szinte egyáltalán nem használják, pillanatnyilag éppen a „ČS koncept 70. let“ / „70-es évek csehszlovák konceptje“ kifejezés fut. El kell mondanom a City Theatre-rel kapcsolatos élményeimről, hogy körülöttem azt mondják: „Most minden magángalériás a kib”’tt neoavatgárdot reklámozza, mert az a menő, abban van pénz, a kortárs művész nem akad össze kereskedővel, a p”’ba“.
Megismerekedem Borsos János képművészeti munkájával, Lőricz Lillával egy művészpáros tagja, ők ketten Borsos Lörinc néven, közös identitásban jelennek meg, illetve találkozom egy olyan művésszel, aki ugyan egyedül van, de úgy jelenik meg, mintha két személy volna: Szacsva y Pál néven. Borsos Lőrinc műterme a budafoki Art Quarter egykori ipari komplexumában található, meglehetősen messze a városközponttól. Kissé elkeveredtem, amikor oda indultam, így késve érkezem a találkozóra. Vele ellentétben Szacsva y Pál a saját lakásában dolgozik, közvetlenül Budapest belvárosában, kb. 15 percre attól a helytől, ahol én lakom. Mindkettőjük (hármuk, négyük,…?) munkájának megértéséhez szükséges volt a személyes találkozó. A Borsos Lőrinc páros munkái mélyen valós élményeikben, a hit közösen megosztott tapasztalataiban és annak személyes interpretációjában gyökereznek. Művészetük egyes darabjait részletes kidolgozottság, szinte dizájn tisztaságú formák, egyfajta személytelenné válás jellemzi. Műveik azonban lényegében mindig intim, szinte fájdalmasan expresszív variációi az úgyszólván ószövetségi mértékű morális dilemmáknak. Borsos Lőrinc művészete introspektív. Lehetőséget ad arra, hogy közönsége a megtapasztalt létre belső átéléssel tekintsen, kifelé azonban a közismert kulturális szimbólumok eszközeivel kommunikál. Szacsva y Pál ezzel szemben aktuális alkotói fázisában azt deklarálja, hogyan igyekszik a művészettel, mint a kritika eszközével dolgozni a folyamatosan változó társadalmi helyzetben. Elutasítja a művészet, mint egyéni alkotói kreáció gondolatát, azt állítva, hogy a kornak konkrét célú, érthetően artikulált kritikára van szüksége. Szacsva y (és) Pál otthonról dolgoznak össze, bár néhány éve már kizárólag közös szignót használnak, és maró gúnnyal digitális kollázsokat hoznak létre a kormány weboldalán közzétett „a nap fotójá“-ról, vagy Facebook felhívásokat küldenek szanaszét. Azt a valóságképet azonban, amelyet Szacsva y Pál át kíván adni, jelentősen deformálja magányos remete alkata, bár kifelé paradox módon a dialógus eszközével nyilvánul meg. Megkerüli a valóságot, és saját tudatalattijának kontrolálatlan szarkazmusával és depresszív szorongásával kificamítva projektálja nézőjének.
Szélsőségesen identitáscentrikus korban élünk.
Integritásunkat különféle azonosító jelek és azok kombinációinak birtokában építjük ki. Válogathatunk köztük, mint a vásáron a ruhákban, és kiválaszthatjuk azt, amelyikben jobban érezzük magunkat. Kaphatók konszenzusos, „eredeti“ holmik és azok olcsóbb verziói. Akármilyen véleményen vagyunk is, szinte mindannyian azt hisszük, hogy jól választunk. Legjobb szándékaink szerint döntünk annak alapján, mivel akarunk azonosulni és mitől akarunk elhatárolódni. A negatív elhatárolódás aspektusával (a „konkurens“ azonosító jelek sorával) szemben folyamatban van a mindig jelenlévő identitás kialakulása, ami a pozitív fogadtatástól elválaszthatatlan. Ha meg is vagyunk győződve arról, hogy az identitás, amivel azonosulunk, lényegében jó, elutasításunk tárgya, e „negatív barát“ vagy inkább ellenség, mindig jelen van. A baloldalnak megvan a negatív barátja a jobboldalon, a kapitalizmusban, vagy az ellenzéki mozgalmak identitása, mint az antifa egyenesen az elutasításra épül. Mit lehet kezdeni az identitás e negatív aspektusával? Elutasítani (elutasítani az elutasítást) a teljes elfogadás nevében, rendszerint önmagában is patologikusan végződik, ezzel csak ártunk önmagunknak. Azt kérni valakitől, hogysaját akarata ellenére adja fel identitását, azt jelenti, ártunk neki. Ez érzéketlen, erőszakos tett, így tehát megengedhetetlen. Saját tagadásunk és ellenzéki hozzáállásunk felismerése, ami által szükségszerűen valaki mással szembefordulunk, első lépésnek megfelel, és még mindig jobb, mint e tény elutasítása. Az erőszak megelőzéseként azonban nem működik. El lehet-e utasítani az identitást mint olyat? És van-e ebben a tettben valami pozitív?
Hozzászoktunk, hogy a globális kapitalizmus azonosító jeleit a szabadság eszméivel és a demokráciával hasonlítsuk össze. Legalább is a „mi“ kelet-európai térségükben ez így működik, mi több, nemrégiben ez az állítás szinte abszolút érvényű volt. Bár sosem soroltunk be az áhított Nyugathoz, viszont szinte mellékesen privilégiumunk lett a globális Északhoz tartozni, és ezt a fajta hovatartozásunkat most védeni akarjuk anélkül, hogy alaposan végiggondolnánk összefüggéseit, esélyeit vagy egyáltalán, a hovatartozást mint olyat. Különös dolog abban a térben mozogni, ahonnan származunk, és amelynek identitása elkerülhetetlenül rányomódik személyes identitásunkra is, és figyelni a folyamatosan javuló anyagi feltételeket (részben valóságos, mások számára látszólagos) az egyre látványosabb facelifttel és tudni, hogy a javuló változás hátterében valami nagyon is rossz rejlik.
Az van a falra írva: „Orbán cigány, azért van annyi hajléktalan“. Tény, hogy annyi utcán alvó embert, mint Budapesten, talán még sehol se láttam. Olykor erre tereltem a szót. Amikor megkérdeztem Szacsva y Pált, miért van annyi hajléktalan, az irónia és az indulat bármifále jele nélkül válaszolta: „Mert most ez a divat.“
Nicoline van Harskamp a Yours in Solidarity (2011-2013) elnevezésű projektben az anarchisták identitását rekonstruálja levelezésük alapján, egy automatikus helyesírás-, stilisztika- és szókincselemző program segítségével úgy, hogy a valóságban sosem találkozott velük. Az érzelmileg elfogulatlan számítógépes program segítségével elkészíti avatarukat, leegyszerűsített portréjukat, amelyeket összedolgoz a levelekben megragadható valódi személyiségükkel és azokkal a nüansznyi üres helyekkel, amelyeket a levelek nem mutathattak ki. A jólápolt személyes identitás olykor érzelmileg berezonál a váratlan, talán nem kívánt összefüggésekre, például a bűntetését töltő virginiai hiperaktív tolvaj ideges, fésületlen megfogalmazású levelének olvasása közben: „What is Anarchist Black Cross? I really liked when the Red Brigade bombed the Milkon prison. Bravo! I’m no intellectual. Some day I’d like to spark the reform movement in education, prisons and politics. Will the Netherlands grant me political refuge? I only have nine months till release. I am part Czech Jew and part Cherokee.“
A Flying Kayak című kiállítás a Konkoly csillagvizsgáló területén látható, a Duna jobb partján, fönt, a dombok közt. A jobb és bal partot a folyó folyásiránya szerint határozzák meg. A városon kívül eső csillagvizsgáló meglátogatása és a kirándulás élménynek igérkezik akkor is, ha a művészet miatt nem is érné meg odazarándokolni. A 21-es busz meredek utakon kanyarog, egyre kevesebb az épület és én nem tudom, hol kell leszállnom, mert a mobilom memóriája törlődött. Átkozottul nagy szükségem lenne rá, hogy végre meglegyenek a mobilban az adataim! Abban a pillanatban döntök úgy, hogy leszállok, amikor a busz áthuppan a dombtetőn és észrevétlenül kezd leereszkedni a másik oldalán. Körben a táj az októberi nap aranyló őszi színeiben ragyog, de a kékes színezetű árnyak jéghideg levegőről árulkodnak és a hideg behatol a bőr alá. Ott, ahol állok, több út fut össze, de a fák lombjától nem látom, merre visznek. Kiválasztom az egyiket, de hamarosan visszatérek, aztán egy másik irányt választok, és így térek vissza többször is, újra onnan is, ahol már jártam egyszer, megnyugszom kissé, miután befejezem ezt a táncot és végleg úgy döntök, elindulok a hegyről lefelé. Bal kéz felől itt-ott házak, emelkedő sorendben páros házszámok váltják egymást. Én egy páratlan számú házat keresek, csakhogy a jobb oldalon egyetlen egy hatalmas, elkerített, elzárt épületegyüttes van, CCTV rendszerrel behálózva. Páratlan számok a jobb oldalon, az a jó, a helyes, csakhogy a szám, amit keresek, nincs ott, jobbra kellene lennie, de ott sincs, illetve ami van, oda egyáltalán nem mehetek be, nincs hozzá jogom, nem vagyok rá feljogosítva, balul üt ki az egész, és én balfék vagyok, a mobil nélkül azt sem tudom, hol vagyok, tájékozódási képességem a jobb és a bal irányok megkülönböztetésésre korlátozódik, csakhogy ez, mint köztudott, teljesen szubjektív. Lefelé megyek, eltűnt már a járda is, az út szélén kell mennem, és ha jön egy autó, félreállok a fűbe. Még fürdőbe is el akartam menni, de úgy tűnik, ma már nem fér bele, mert eltévedtem. Már világos, ez az út nem vezet sehová, vissza kell fordulnom és egy darabig megint fölfelé caplatnom, és megfordul velem együtt a jobb és a bal is. A szigorúan őrzött, elkerített komplexum, ahová nem léphetek be, most a bal oldalamon van, de ott kellene, hogy legyen a csillagvizsgáló is. Talán meg is találom, ha elég sokáig megyek.
Nyitókép: A Budapest by night című sorozatból. Fotó: Fekete András
