A fényképezést autodidakta módon tanult Stiller Ákos tíz éven át fotóriporterként dolgozott a HVG-nek. Éveken keresztül szerkesztette és fotózta a lap Nagyítás Fotógalériáját, így alakult ki benne egyfajta elköteleződés, hogy majd a későbbiekben nagyobb lélegzetvételű, dokumentarista képriportokat készítsen. Erre nyílt alkalma, amikor Digitális oktatás a végeken című projektjét még tavaly novemberben bemutatta a K Galériában.
Stiller képein konyhaasztal mellett és ágyon kuporgó gyerekeket látunk tanulás közben, hajnali buszon utazó érettségizőt, négygyermekes anyukát, amint a kicsiket „tanítja”. A háttér — zsúfolt konyha, sötét szobabelső — sokat elárul az egyéni sorsokról, azok nehézségeiről. De láthatjuk a képeken azok örömeit is: a tanulmányi eredményekre büszke nagymamát, a mérnöknek készülő fiút. A fotókhoz tartozó rövid történetek tényszerűen dokumentálják, hogy miért fontos a tanulás, a társadalmi felemelkedés lehetősége. Stiller Ákossal arról beszélgettünk, hogyan jött létre a fotósorozat, munkája során hogyan közelített a képeken szereplő emberekhez, hol és hogyan találta meg őket, és hogy számára milyen kép rajzolódott ki a magyar társadalomról.
Artportal: Sokan ismerik a fotográfia berkein belül a nevedet idehaza, hiszen tíz évig a HVG fotóriportereként dolgoztál, és komoly pályát futottál be. Mostanra szabadúszóként olyan lapok számára készítesz fotókat, mint például a National Geographic, CNN, Spiegel, Washington Post, vagy a Le Monde. Legutóbb itthon a K Galériában állítottad ki a munkáidat. Hogyan jött létre ez az anyag?
Stiller Ákos: Tíz éve dolgozom szabadúszó fotóriporterként az általad is említett lapok számára. Alkotói metódusom szerint nagyobb léptékű anyagokba vágok bele, és azokat fotózom, folyamatosan keresem azokat a témákat, amik érdekelnek, amikkel minden évben foglalkoznék. Régóta készítek képeket a tanyavilágban, hét-nyolc évvel ezelőtt például olyan kisgyermeket örökítettem meg, aki akkor még egy áram nélkül tanyán élt. A járvány okozta digitális oktatás azonban rákényszerítette, hogy egy áramos tanyára költözzön. Ekkor ütött szöget a fejembe, hogy milyen fontos lenne ezt a társadalmilag fontos történetet bemutatni. Ebben az időben találtam meg a National Geographic egyik kiírt ösztöndíját, a Covid-19 Emergency Found-ot, amelynek célja az volt, hogy a Covid helyzettel és annak egyéb aspektusaival foglalkozzanak a fotográfusok, valahogy úgy, mint a háború frontvonalában dolgozó „bajtársaik”. Számomra a legfontosabb tényező az volt, hogy mi az, amire nem is gondolnánk, de a Covid mégis megváltoztatta az életünkben. Ez volt az oktatás és annak hatásai.
A honlapod képei arról árulkodnak, hogy nem idegen tőled a társadalmi témák feldolgozása: foglalkoztál a vörösiszap katasztrófával, a romák vallásosságával vagy éppen a pálinkafogyasztással és annak borúsabb oldalával. A Digitális oktatás a végeken című tárlatod is jelenkori társadalmi problémát tár fel. Úgy tűnik, nem csak szakmai kihívás ez számodra, hanem fontosnak tartod ezek dokumentálását.
SÁ: Úgy gondolom, hogy a dokumentarista fotó célja szerint – ahogy a nevében is benne van- lenyomatot kell hagyjon hátra az utókornak. A legfontosabb maga az üzenet – hogy a társadalmi szövettel probléma lehet – eljuttatása minél több emberhez. A fotó célja, hogy hűen mutasson be dolgokat, másrészt pedig hatásosnak kell lennie. A fotográfus leghatásosabb eszköze, ha esztétikusan, úgymond l’art pour l’art módon készít képeket, hiszen az emberek így jobban felfigyelnek az üzenetre. A lényeg azt hiszem az lenne, hogy bemutassuk azokat a társadalmi szakadékokat, amik könnyedén létrejöhetnek, ha nem figyelünk oda.
Mire utal a címadás? A végeken kifejezés azt jelenti, hogy fotóidon az ország legszegényebb vidékein élő emberek életét a digitalizációs lehetőségeiken keresztül mutatod be. Hogyan találtál rá ezekre a helyekre?
SÁ: Amikor a National Geographic számára beadtam a pályázatomat, úgy gondoltam, hogy a legnagyobb kihívással azok a tanyán élők szembesülnek, akiknél nincsen elektromos áram. A helyszínek megtalálásában egyrészt olyan tanyagondnokok segítségét kértem, akiket már korábban ismertem, másrészt a kifejezetten hátrányos helyzetű fiatalok oktatásával foglakozó Igazgyöngy Alapítvány is nagy segítségemre volt.
Volt-e előfeltevésed, hogy milyen sorsokkal, helyzetekkel találkozol, jobbra vagy rosszabbra számítottál?
SÁ: Úgy gondoltam, hogy a helyzet rosszabb lesz, de végül is pozitívan csalódtam. A munkám során nagyon sok nehéz helyzetű családdal találkoztam, de mivel a fotózás idején már túl volt egy-két lezáráson az oktatás, így sok családhoz már eljutottak laptopok, oktatási eszközök. Volt persze egy menetrend is, hogy aki nem rendelkezik semmilyen digitális eszközzel, ahhoz majd papírlapon eljuttatják a tananyagot.
Többnyire diákokat és szülőket látunk a képeken, hiszen az oktatás áll a középpontban. Hogyan találtad meg a konkrét fotóalanyokat?
SÁ: A képeim szereplőit korábbi ismeretségek révén találtam meg. A tanyavilágban tanyagondnoki segítséggel, az Igazgyöngy Alapítvány mellett pedig ellátóintézménnyel is felvettem a kapcsolatot.
A képek mögött egyéni sorsok húzódnak, amelyek megismeréséhez közel kellett kerülni a szereplőkhöz. Szembesültél-e nehézségekkel, amikor rávetted őket, hogy „modellt”álljanak?
SÁ: Akikkel már találkoztam, azokban már volt egy nyitottság felém, hiszen ők már előzetesen igent mondtak a „felkérésre”. Ez az egész tulajdonképpen egy pozitív történet, hiszen nem csak a gyerekeket töltötte el örömmel, hogy tanulni tudnak, hanem a szülők is büszkék voltak arra, hogy meg tudták oldani a gyerekeik oktatását.
Mik voltak a szempontjaid, amikor fotóztad őket? Mi volt a munkamódszered?
SÁ: Olyan szempontból könnyű dolgom volt, hogy amikor fotóztam, éppen tanítási idő volt. Minden általános és középiskolás diák otthonról tanult, én pedig úgy időzítettem, hogy délelőtt menjek oda. Azt is szerettem volna bemutatni, hogy ki milyen környezetben tanul otthon.
Találkoztál-e különösen nehéz sorsú emberekkel a sorozat készítése közben?
SÁ: Úgy gondolom, hogy ez az úgynevezett „home-schooling” anyagi helyzettől függetlenül is nagy terhet ró minden szülőre, volt olyan család, ahol nagyon nehezen tudták megoldani a digitális oktatást.
Mit gondolsz, a jelenkori magyar társadalomnak milyen képe rajzolódik ki ezekből a fotókból?
SÁ: A fotóim azokról mutatnak egy képet, akiket én megismertem. Próbáltam a lehetőségekhez képest minél változatosabb, diverzebb képet mutatni, minél több helyre elmenni, minél különbözőbb körülmények közé. A projekt során én inkább azokat a helyeket kerestem, ahol mind a szülőknek, mind a gyerekeknek átlagon felül kell teljesíteniük.
Dokumentumfotóid hatásosan világítanak rá, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük embereknek, miközben a tanulás lenne az egyetlen lehetőségük kitörni helyzetükből. Szerinted mit és kinek kellene többet tenni a jövőjük érdekében?
SÁ: Ez egy olyan össztársadalmi érdek, amelyben az államnak és az egyénnek is nagy felelőssége van. Fontos lenne, hogy különböző ösztöndíjprogramok segítsék azokat a diákokat, akiknek jó a tanulmányi eredményük, van kitartásuk, van tehetségük, ugyanakkor a hátterük nem a legszerencsésebb.
Stiller Ákos fotói elérhetőek a K Galéria honlapján.
