A világjárvány, amire a kiállításon szereplő több mű is reflektál, rávilágított arra, hogy az erodálódó szociális és egészségügyi ellátórendszerek milyen mértékben hagyják magukra az embereket – beleértve saját dolgozóikat is – testi, mentális és anyagi problémáikkal. A gondoskodás feladata, beleértve az elöregedő társadalom terheinek viselését, újabb generációk felnevelését, és mindeközben saját mentális egészségünk megóvását, egyre inkább az egyénre, ezen belül is leginkább a nőkre hárul. Ez azonban, ahogy azt több friss cikk és tanulmány is kifejti, nem egy fenntartható társadalmi működésmód, hosszú távon kiégéshez, további elszigetelődéshez és traumákhoz vezet. Közös érdekünk tehát, hogy alternatív megközelítéseket és gyakorlatokat dolgozzunk ki egymás segítésére, amihez a kiállítás célja, a problémák tematizálása mellett, fogódzókat és inspirációt is nyújtani a látogatók számára. A téma komplexitását figyelembe véve, az eseménysor szervezői, Gadó Flóra és Szalipszki Judit – a Trafó galéria, illetve az ezt megelőző, Hogyan lehet egy téglával betörni a bank ablakát, ha még ahhoz sincs erőnk, hogy kikeljünk az ágyból? csoportos kiállítás kurátora – a gondoskodás különböző aspektusait részletesen tárgyaló előadásokkal, olvasókörökkel, performanszokkal egészítették ki a programot.
Az Én tartom kézzel az asztalt a kitört lábak helyett című tárlat összesen hat művész, illetve művészpáros anyagaiból áll össze, amelyek kifejezetten a gondoskodás aktusához kötődő személyes élményekből, viszonyulásokból és kapcsolódásokból jöttek létre. Ez az érzelmi töltet az, ami médiumtól és formátumtól függetlenül összeköti a kiállított műveket, egyszerre idézve meg a gondoskodás közösségiségét és az egyéni felelősség elszigetelt magányát.
A kiállítás egyik központi eleme Rory Pilgrim angol származású, jelenleg Hollandiában élő multimédia művész bő egyórás TUTAJOK című videómunkája. A film a londoni Green Shoes Arts központ egyik művészetterápiás csoportjának nyolc résztvevőjével járja körül a tutaj motívumából kiindulva, hogy mik lehetnek azok a személyes gyakorlatok és megtartó rendszerek, amelyek keresztülsegíthetnek bennünket egy válságon. A személyes interjúk anyagát a közel kétéves közös munka lezárásaként egy, a művész által szerzett, hét oratóriumból és a csoport tagjainak verseiből álló katartikus templomi előadás egészíti ki. Az egyéni történetek szövetéből kirajzolódnak a szociális ellátórendszer strukturális problémái és hézagai, de a közösségi élményfeldolgozás radikális ellenállóereje is, ami kiindulópontja lehet az átfogóbb egyéni és intézményes változásnak. Merész vállalás a kiállításra érkezőket egy kifejezetten hosszú és komplex filmmel fogadni, ez a gesztus mégis előre jelzi és jól érzékelteti, hogy az Én tartom… befogadásához másféle látogatói attitűdre van szükség, mint amihez általában szokva vagyunk: az első pillanattól a személyes bevonódást, az intim odafigyelést és a lelassulást helyezi a középpontba, amik egyrészt a gondoskodás elengedhetetlen elemei, másrészt keretet teremtenek a többi mű értelmezéséhez is.
A filmmel kifejezetten párba állítva jelenik meg Sophie Utikal amerikai egyesült államokbeli születésű, berlini textilművész két alkotása. Művei, a Paralízis / Kapaszkodás, illetve az Ami volt, elmúlt a mennyezetről lobogószerűen függve állják el a látogató útját, mintegy a nyitó videó felé terelve őt, ugyanakkor intim átjárót is képeznek a kiállítás “belseje” felé, ahol Utikal egy harmadik műve (Őszintén megosztani) is megtalálható. A teret uraló két textilkép feszültséggel teli témái – egyiken egy sérült, fekvő figurát társa ápolja vihar tépte pálmafák és lángok között; a másikon három szinte egyforma alak keresi a helyét egy kaotikus, mégis üres, egy kidőlt fa által dominált közös térben – éles ellentétben állnak az anyag lágyságával és pasztell színeivel. A válság globális és intim vetületei a közösségi média lencséjén keresztül váltakoznak és mosódnak össze, egyszerre idegenek, fenyegetőek és lettek mégis otthonossá. Ezt a dinamikát a kiállítás egyik alapvető „belépési pontjává” teszi az a gesztus is, hogy a Paralízis / Kapaszkodás a kiállítás kommunikációs anyagainak fő vizuális eleme.
A galéria középső terében két, kifejezetten erre a kiállításra készült magyar alkotás néz farkasszemet egymással, akár a születés és a halál. A Nem csak magam vagyok című videómunka – Markó Luca fotográfus és Kállay Eszter költő és a Nők Egymásért Mozgalom (NEM!) feminista szervezet aktivistája közötti együttműködés eredménye – a csecsemő esti altatásának hétköznapi gesztusát állítja középpontba. A több közreműködő által otthon telefonnal, babamonitorral rögzített felvételeken szinte tapintható a szülők kimerültsége, az erőfeszítés, ahogy énekelgetve-dúdolgatva próbálják megteremteni azt a nyugodt, ellazult állapotot, amiben a kisbaba végre el tud aludni. A szülői feladatok kizárólag örömteli voltát hangsúlyozó mainstream retorika a gyerekneveléssel járó effajta nehézségeket általában vagy nem veszi tudomásul, vagy csak nagyon óvatosan jeleníti meg, ez pedig ellehetetleníti, hogy erről olyan munkaként beszélhessünk, amit ugyan az ember az otthonában és a szeretteiért végez, de időigényes, fárasztó, és nem utolsósorban hozzájárul az ország és a gazdaság működéséhez is. Az altatási gyakorlat intim, mégis nyers ábrázolásával a mű nemcsak a gondoskodást munkaként is értelmező retorikának nyit utat, de a háttérben elhangzó dalocskák (Körben áll egy kislányka, Sárga csikó, Sándor napján, stb.) szövegében felsejlő nőábrázolás, a nő – kislány! – elsősorban leendő feleségként való megjelenítése mentén a munka nemek közötti egyenlőtlen elosztására is felhívja a figyelmet.
A szemközti falon Szász Lilla Reggel, délben, este című fotósorozata nagyon hasonló megközelítésből dolgozza fel az idősgondozás témáját. A művész nagyanyja otthonápolásának díszletét, kellékeit ábrázolja: gyógyszerek, fertőtlenítők „természetes rendjükben” vagy épp csendéletbe rendezve, fontos telefonszámok az ajtóra kiírva, jegyzetfüzetek. Mindezek mellett a nagymama figurája egyáltalán nem, és az őt ápoló lányai közül is csak egy szerepel, ő is csak háttal, mintegy mellékesen, így a fotók képesek voyeurisztikus felhangok nélkül megjeleníteni az idős rokonról való gondoskodás univerzális élményét. Az ápolás munkajellegét és monotonitását a sorozat címét is inspiráló füzet hangsúlyozza leginkább, amelyben a nagymama vérnyomását rögzítik – reggel, délben és este –, mintegy ritmust, rítust, rutint adva a gondozás napjainak, de előrevetítve azok elkerülhetetlen és egyértelmű végét is. A már a Kállay–Markó mű értelmezésében is kulcsfogalomként használható láthatatlan munka az idősgondozás esetében különösen akut kérdéseket vet fel. Az időskor és az elmúlás körüli gondoskodó munkákat nem övezi a szülői szerepnek járó pátosz – amelyet ugyanakkor már a Kállay–Markó-mű is problematizál –, így azok sokszor elszigeteltséggel és magánnyal járó, traumatikus folyamatok mind a gondozó, mind a gondozott személy életében.
A gondoskodási viszony hierarchikus helyzet. Gondoskodásra szorulni kiszolgáltatottság, a gondoskodó fél pedig sokszor fizikai erőfölényben is van. A tevékenységek egyhangúsága, a fizikai és mentális fáradtság sokszor szülhet konfliktust, türelmetlenséget, még akkor is, ha egyébként szeretetteli a viszony, akkor pedig különösen, ha nem. Ennek feszültségét, törékeny egyensúlyát jeleníti meg Eva Giolo brüsszeli művész videója, amelyben kezek játékán keresztül láthatunk és értelmezhetünk hétköznapi kapcsolódásokat – törődést, szeretetet, konfliktust, feloldást. Reagálva a koronavírus-járvány hatására megváltozott viszonyainkra, a gondoskodás gesztusát, annak minden gyengédségével, indulatával, monotonitásával és kiszámíthatóságával együtt kihelyezi egy általánosabb interperszonális szintre, ahol bárki lehet gondoskodó és bárkiből lehet az, akiről gondoskodnak.
A téma legabsztraktabb megközelítése Adéla Součková cseh művész Ugróiskola című installációja, ami a galéria padlóján földdel körülvett termékenységistennő-szerű ugróiskola-figurából és néhány hozzá tartozó, játékszabályt és tankönyvi illusztrációkat idéző rajzból (Élethosszig tartó ugróiskola) áll. (Součková a projekthez kapcsolódóan külön illusztrációkkal ellátott esszét is írt a svájci V/A magazinnak. Az eredeti angol szöveg magyar fordítása nemrégiben az Artportalon is megjelent – a szerk.). Az ugróiskola megidézi és összekapcsolja a testhez és a játékokhoz való viszonyunkat, a gondoskodást pedig egy rendkívül ősi, bárki számára navigálható, de váratlan helyzetekkel teli folyamatként mutatja be. Sajnos a magyar ugróiskola elnevezés a németben használatos “menny és pokol” (Himmel und Hölle) jelentéseket nem tartalmazza, így a látogató aktív odafigyelése nélkül ez az értelmezési tartomány elvész. Mindenképpen érdekes gyakorlat viszont – ha rászánja magát az ember – az ugróiskola ősasszonyának fejéig elugrálva hátrafordulni, és ebből az új nézőpontból visszatekinteni az egész kiállításra, és mintegy összegző módon is befogadni a látottakat. Ez a perspektívaváltás segíthet annak a figyelemnek a megélésében, amire már a kiállítást nyitó Rory Pilgrim-film is bátorítja a látogatót; immáron az aktív befogadás során elnyert új – nyitottabb és személyesebb, empatikusabb – szemlélettel lehetett újra végigsétálni a tárlaton.
Ugyan hivatalosan nem a kiállítás része, de a kapcsolódó programok közül mégis kifejezetten fontosnak tartom megemlíteni Every Ocean Hughes New York-i performansz művész és haláldúla One Big Bag című filmjének vetítését, ami egyben a teljes Megtartó rendszerek eseménysorozat lezáró aktusa is volt. A Lindsay Rico tolmácsolásában előadott performansz egyszerre érzékeny és humoros módon mutatta be, milyen lehet egy emberközpontú és empatikus viszonyulás a halálhoz. Magyarországon (és világszerte) a munkaképtelen, idős, beteg és haldokló emberek, és azt őket gondozók is egyre láthatatlanabbak, tudatosan a perifériára szorítva, intézményileg és gazdaságilag is magukra hagyatottan kénytelenek boldogulni. Ebből a szemszögből elképesztően felemelő élmény volt találkozni egy olyan gyakorlattal, amin keresztül mégis lehetségessé válhat a haldoklók méltó elkísérése és a gyászolók lelki munkájának segítése, a halálhoz való viszonyunk emberközpontúbb újragondolása. A sorozat programjait a NEM! feminista aktivistájaként végigülve és látogatva hatalmas érzelmi mélységeket és magasságokat éltem meg, a teljes kétségbeeséstől a dacos reményig, de a One Big Bag végül ez utóbbival indított útnak a 2023-as év felé.
A Megtartó rendszerek ugyan december negyedikével lezárult, mégis őszintén remélem, hogy csak nyitánya volt egy olyan együttműködésnek, amelyben a gondoskodás, az érdekvédelem és a gondoskodási válság kérdéseit képzőművészek és kurátorok mellett írók, költők, performansz művészek és aktivisták közösen szélesebb társadalmi rétegekhez tudják eljuttatni. Rory Pilgrim a Serpentine Galéria közösségi projektekért felelős kurátorával együtt kifejezetten egy olyan projekt létrehozását tűzte ki célul, ami reflektál a kortárs társadalmi problémákra – és ami egyúttal része a galéria általános praxisának és anyagi ráfordításainak is. Magyarországon egyelőre viszonylag friss a gondoskodást és a gondoskodási munkát feminista szemszögből tematizáló diskurzus. Ez a fajta szociálisan érzékeny, néha kifejezetten érdekvédelmi gesztusokat felmutató művészet azonban eszköze lehet egy olyan társadalmi szerepvállalásnak, ami képes lehet akár egy szélesebb réteget is megszólítani, társadalmi párbeszédet kezdeményezni. Az Én tartom kézzel az asztalt a kitört lábak helyett és a Megtartó rendszerek programsorozat szintén ebbe az irányba tett rendkívül ígéretes lépésekként értelmezhetőek.
