A nyár folyamán megszületett a a Háborúkban megerőszakolt nők emlékművének pályázati kiírása.
Ez a tavaly januárban elindított emlékműprojekt idehaza tulajdonképpen eddig példa nélküli módon, olyanfajta előkészítő fázisokat is tartalmazott, amelyekbe a kutatás, a nemzetközi tapasztalatok begyűjtése, a széleskörű párbeszéd elindítása éppúgy belefért, mint az a művészekkel kurátorokkal, történészekkel folytatott interjúsorozat, amelynek szövegeit az artportal közölte az elmúlt hónapokban. Ez a folyamat egyben arra is szolgált, hogy a Főváros újragondolja emlékmű-koncepcióját és a Budapesten, köztéren felállított művek jelenlegi gyakorlatát.
Nemrég tehát új fázisába lépett a projekt – sőt, a pályázat határideje már közeledik is. Mélyi Józseffel, az emlékműprojekt előkészítő bizottságának tagjával beszélgettünk az egész folyamatról, annak pillanatnyi állásáról és a várakozásairól.
artportal: Kezdjünk egy gyors helyzetképpel: hol tart most a projekt? Júliusban a Főváros egy hosszú és a nyilvános előkészítő szakasz után kiírta a pályázatot a Háborúkban megerőszakolt nők emlékművére. Őszintén szólva, ha művész lennék, talán egy kicsit bajban volnék, mert annyi elméleti anyag került nyilvánosságra, és annyi minden elhangzott az emlékművekkel kapcsolatban, hogy tényleg nem tudnám, milyet is tervezhetnék.
Mélyi József (MJ): Igen, jelenleg a pályázatok beérkezésére várunk. Egyébként érdekes megközelítés, hogy a művészek egyszerre túl sok információt kaphattak… Valószínűleg azért tűnhet ez így, mert az elmúlt évtizedben nagyon ritkássá váltak az olyan emlékműpályázatok, amelyeknél az előkészítés során a kiírók nagyon odafigyelnének arra, hogy alaposan körbejárják a témát és annak megközelítésmódjait. Ezen a területen annyira felbomlott a korábbi intézményrendszer, annyira eltűnt a megbízás kultúrája az állam és az önkormányzatok részéről, hogy ez a projekt, az előkészítő előadásokkal, tanulmányokkal, beszélgetésekkel, vitákkal már rendhagyónak tűnik.
Elérte ez a vita a szélesebb közönséget, vagy sokkal inkább megmaradt szakmai berkeken belül?
MJ: Egy emlékműprojekt általában akkor válik szélesebb körben is ismertté, amikor már áll az emlékmű. A mű akkor megteremti a saját nyilvánosságát. Az előkészítés során inkább egy-egy kérdésre fókuszálva, egy-egy internetes cikkből kiindulva tárult ki egy pillanatra a projekt a nyilvánosság számára, aztán általában újra bezárult, és szerintem ez a mozgás marad meg az avatásig. A téma maga sem olyan, hogy folyamatosan napirenden lehetne tartani.
Visszatérnék oda, hogy mi lenne, ha művész lennék, aki pályázni szeretne. Ha jól értem, akkor ennek az emlékműnek inkább egy helyzetet kellene létrehoznia. Tehát nem is az a legnagyobb kérdés, hogy mi lesz majd az az objektum, ami a nyilvános térben megjelenik, hanem hogy miként jön létre az a helyzet, amelyben az emlékmű témájáról beszélni lehet, illetve hogyan folytatható az a párbeszéd, ami most már elindult. De vajon a köztéri művészet képes-e egy ilyen szituáció megteremtésére? Hiszen többnyire hagyományos elvárásaink vannak vele szemben: hogy valamit lássunk, ami a jelenlétével emlékeztet. Nem feltétlenül akarunk sok mindent elolvasni hozzá, elgondolkodni sem lehet mindig, ha elsétálunk előtte – hanem egyszerűen egy jelet szeretnénk látni.
MJ: Kezdetben elég szkeptikus voltam azzal kapcsolatban, hogy itt és most lehetséges-e ilyen emlékművet alkotni. Például hogy a háborúkban megerőszakolt nők emlékezetének lehet-e közös jele. De mint vitatémát vagy mint a művészek felé irányuló kihívást mindig jónak tartottam. Valóban nagy kérdés, hogy mennyire lehet egyetlen konkrét eseménytől elvonatkoztatni, egyáltalán, mennyire lehet konkrét egy ilyen emlékmű, mennyire irányuljon a felejtésre és mennyire az emlékeztetésre. Ahogy James E. Young is felvetette: mennyire szól majd azoknak, akik csak elhaladnak előtte, s mennyire lesz tekintettel az áldozatokra, az ő érzékenységükre, a traumáikra. Más emlékműtémákhoz képest ez nagyon bonyolultnak tűnik, ezért nemcsak a művészek, de a zsűri is nehéz helyzetben lesz. Azt gondolom, hogy ebből kifolyólag ez egy sokkal nyitottabb szellemiségű zsűrizés is lesz, amelyben minden művészi gondolatot mérlegelnek majd, még azokat is, amelyek mondjuk szobrászilag vagy építészetileg nem feltétlenül a legapróbb részletekig kidolgozottak. Itt minden lényeges, ami továbbgondolható.
A Younggal készült interjúban nagyon különböző működőképes emlékműpéldák bukkannak fel, a hiányt megjelenítő absztrakt alkotásoktól egészen a majdnem-zsánerszobrokig. Nagyon nehéz egyetlen esztétikai keretbe foglalni mindazt, ami az Elhallgatva projektben felmerült. Ha lehet ilyet kérdezni: mire számítotok, milyen jellegű tervek érkeznek majd?
MJ: Előzetesen arra számítok, hogy a legkülönfélébb megközelítések érkeznek, és én ennek is örülnék a legjobban. Elsősorban azért, mert annyira bejáratlan ez a terület és annyira elhallgatott a téma. Én már azt is komoly eredménynek tartom, hogy különböző megközelítésmódú művészek erről elgondolkodnak. Érdekes például, hogy a legfontosabb koreai emlékmű valahol félúton helyezkedik el a szimbolikus, a közönség bevonására épülő alkotás és a zsánerszobor között. És működik.
A nagy kérdés szerintem az, hogy mennyire képes egy ilyen alkotás a jövő felé nyitni és működésben maradni.
Mert nemcsak az a feladat, hogy egy ilyen mű itt és most hasson, hanem azt kell valahogy belekódolni, hogy közösségek egyre táguló körei tudjanak vele majd együtt élni, belőle kiindulva a múltról és a mindenkori jelenről egyre mélyebben elgondolkodni. Erre pedig nagyon sokféle alkotás lehet alkalmas.
Budapesten az az emlékmű, ami az elmúlt időkben nagy vitákat generált, a beszélgetés és a találkozás színterévé vált, paradox módon egy művészi értelemben abszolút sikerületlen munka, a Német megszállás áldozatainak emlékműve a Szabadság téren. Egy minden szempontból vállalhatatlan mű, ami szándéktalan katalizátorként mégis vitát indított. Kérdés, hogy milyen lehet az a mű, ami visszhangot kelt egy adott társadalmi közegben?
MJ: Furcsa példa a Német megszállás áldozatainak emlékműve és az Eleven emlékmű kettőse. Hiszen a vita végül is az Eleven emlékműből ered. Azt hiszem, az, amit az előbb mondtam a jövőre nyitásról, az egyre táguló körökről és az egyre mélyülő gondolatokról, az itt nem érvényes. Az egy jó alkotás esetében tud működni, mint Pauer Gyula és Can Togay Cipők a Duna-parton című művénél, ami mindig is gondolkodásra fog majd késztetni. Ez a Szabadság tér esetében nem áll fenn. A Párkányi-Raab által készített történelemhamisító mű egy lezárt egység, az elmúlt évtized hatalompolitikájának tragikomikus lenyomata marad. Az Eleven emlékműről pedig – ami a magyar emlékműprojektek közül a legszebb és a legjobb volt az elmúlt évtizedben – azt gondolom, hogy szintén lezárult, mert nem lehetett hosszabb ideig az elején elhatározott intenzitással folytatni. Esetleg abban az esetben válhat a jövő felé ismét nyitottá, ha az Eleven emlékművet úgy tekintjük majd, mint egy jövendő, egy később felállítandó emlékmű előkészítő bizottságának munkáját.
Beszéljünk még arról is, hogy ez a város mit bír el. Az artportálon zajló vitában az is felmerült, hogy egy darabig ne állítsunk újabb emlékműveket. Most pedig ki vannak jelölve újabb helyszínek, egy esztétikailag túlterhelt tágabb környezetben. Hol lesz helye fizikai és átvitt értelemben Budapesten a Háborúkban megerőszakolt nők emlékművének?
MJ: A pályázat elég nyitott ezzel kapcsolatban, a kijelölt helyszínek mellett megengedi azt is, hogy a pályázók maguk javasoljanak helyet a tervüknek. A budapesti túlterheltség pedig egy furcsa kérdés. Egyrészt az embargót lehetetlennek tartom, akár az emlékműállítások rövid távú felfüggesztését is, mert egyszerűen nem így működik a világ és az emlékezet sem, nem is beszélve az emlékezetpolitikáról. Másrészt azt gondolom, hogy Budapest még sohasem volt ilyen helyzetben, mert az elmúlt hetven évben tényleg soha nem látott tempóban bővült a köztéri alkotások, ezen belül az emlékművek köre. Egyébként ez a helyzet szinte világszerte. De talán van a városoknak egy öntisztulási folyamatuk, van egy határ, amin túl már nem bír el a város mondjuk még ezer miniszobrot, a Belváros pedig nem bír el még további tíz zsánerszobrot sem. A telítődést érzékelni fogjuk. Ennek ellentmond persze épp a Szabadság tér, amely nemhogy telítődött, de tönkrement az aktuálpolitikai beavatkozások nyomán.
A telítődéssel összefügghet az is, hogy egyre kisebb közösségek, egy társasház vagy néhány utca lakói akarnak emléket állítani a helyi emlékezethez kötődő személyeknek vagy a helyi eseményeknek.
MJ: Általánosságban a köztér fogalmának teljes átalakulásáról van szó, elsősorban a virtuális köztér megjelenésével és látszólag megállíthatatlan bővülésével kapcsolatban, s azzal összefüggésben is, hogy ki állíthat emlékművet. Mai kérdés, hogy hogyan viszonyul egy kisebb közösség által állított emlékmű ahhoz a nagyobb közösséghez, amely szintén használja a közteret? Miközben pedig minden nagyon újnak tűnik, és mindenki úgy gondolja, hogy folyamatosan a saját korunk lenyomatait helyezzük el a köztérben – és már a bitcoin alapítójának emelünk áramvonalas emlékművet –, valójában folyamatosan húzzuk magunk után a korábbi korszakok bennünk rejtetten továbbélő köztér-elképzeléseit, mint ahogy Robert de Niro vonszolja maga után egy hatalmas hálóban a múltját jelképező vérteket, sisakokat, fegyvereket A misszió című filmben, az őserdőn át. Ebben a tér- és időösszefüggésben tényleg különös kihívásnak és fontosnak tartom nemcsak a Háborúkban megerőszakolt nők emlékművét, de a hozzá fűződő emlékezeti projekt minden elemét.
Nyitókép: Mélyi József. Forrás: Youtube
A cikk lejjebb folytatódik.