Dorothea Lange: “Politiques de Visible”
Jeu de Paume, Párizs, 2019. január 29-ig
Ha már használták volna a „halmozottan hátrányos helyzetű” kifejezést 1895-ben, amikor az amerikai szociofotó talán legnagyobb alakja, Dorothea Lange megszületett, akkor ez rá feltétlenül illett volna. Németországból bevándorolt szülei bizonytalan egzisztenciális helyzetben éltek, ami akkor vált igazán drámaivá, amikor köztisztviselő apja valamilyen illegális üzletbe keveredett, és elfogása elől családját is hátrahagyva szökött meg. Dorotheát gyerekkorában másféle csapás is érte: jobb lábán gyermekparalízis következtében izomsorvadása lett, ami mozgását nehézkessé tette.
Anyagi, lelki és testi problémái pályaválasztására is kihatottak: otthon is végezhető, mielőbb kenyeret adó elfoglaltságot keresett, így portréfényképésznek tanult. 1918-ban pénzügyi kölcsönnel kis stúdiót nyitott San Franciscóban. Elsietett, korai házassága egy nála húsz évvel idősebb festőművésszel – a kapcsolatból két gyerekük született – újabb lelki megrázkódtatást jelentett; ráadásul az 1929-ben kitört gazdasági világválság miatt műtermét is be kellett zárnia. Szegénysége és nélkülözése érzékenyebbé tette mások gondjaira is; ínségkonyhákon, a munkanélküliek hivatalában, sztrájkolók között készített fotókat abban reménykedve, hogy az újságok talán közölni fogják lehangoló képeit. (A Dorothea Lange-kiállítás londoni állomásáról itt!)
A gazdasági válság utolsó évében Roosevelt elnök meghirdette a New Deal néven ismert gazdasági programot. A kormányzat a farmok nehéz helyzetét egy propaganda-kiadvánnyal érzékeltette, amiben Lange néhány felvétele is helyet kapott. Az önhibájukon kívül elszegényedett, a jobb megélhetés hiú reményében útra kelő idénymunkások exodusát bemutató képeivel Lange ugyanazokra a társadalmi problémákra mutatott rá, amelyekre szinte vele egyidőben a magyar szociofotó mozgalom tagjai is a Viharsarokban készített felvételeikkel.
Dorothea Lange másfél év alatt több mint kétezer fotót készített és mindegyikhez tőmondatos feljegyzéseket is csatolt, többnyire a képek szereplőinek saját szavait. Ilyen tárgyilagosan, ugyanakkor megrázóan addig még nem dokumentálták a nyomort és a szegénységet az Egyesült Államokban. Nem véletlen, hogy az ugyanezt az exodust megörökítő Nobel-díjas Steinbeck-regény, az Érik a gyümölcs, főként Dorothea Lange fényképei alapján született meg.
A Jeu de Paume kiállítása Dorothea Lange munkásságát időben és tematikusan egyaránt egymástól elkülönülő részekre bontja. Az elsőt az 1932-34 közötti évek jelentik, amikor Lange, saját sorsa miatt is, érzékennyé vált a szegénység és az éhezés társadalmi jelensége iránt. A második, egyben a kiállítás súlypontját képviselő időszak az ezt követő hét esztendő 1935-1941 között, amikor Lange beutazta az Egyesült Államok szinte minden, a válság súlya alatt összeroppanó települését. Nagy hatású képei révén egyre nagyobb önállóságot kapott, és az amerikai kormány megbízásából két évet tölthetett a háborúra készülő ország hadihajó-építő üzemeiben is. Érdekes módon azonban a nagyobb önállóság és a jobb anyagi feltételek mintha csökkentették volna az ezekben az üzemekben készült képek szuggesztivitását. Megbízói ugyanis érzelem-mentes, objektív képek készítésére szerződtették a fotográfust, és még a tájkép-fényképezést is megtiltották neki. Így aztán az emberábrázolás Lange képein ezekben az években is kiváló, csak mintha képeinek korábbi izzó szenvedélyessége veszett volna el.
Valószínűleg Lange is érezhette, hogy a megrendelésre készült fotók önmegvalósítási korlátokat, béklyót jelentenek a számára, így 1942-ben egy váratlan fordulattal ismét egy érzékeny és kényes területen kezdett el dolgozni. A Pearl Harbor elleni japán támadásra az amerikai hatóságok 1942-ben az Egyesült Államokban élő száztízezer japán származású állampolgár kitelepítésével is válaszoltak, ami Dorothea Lange számára új feladatot, új kihívást jelent. Ismét egy olyan exodust dokumentált, amikor az emberek önhibájukon kívül vándorlásra kényszerültek, kiszolgáltatottá váltak. Az esetenként akár már több generáció óta Amerikában élő és ott teljesen beilleszkedett japán családok drámáját Lange – korábbi munkáihoz hasonlóan – szikár, érzelemtől mentesnek tűnő, mégis valódi drámaisággal mutatja be. A képeken méltóságteljes és felindultságukat, értetlenségüket rezzenéstelen arc mögé rejtő családfőket látunk, és csak a nevek helyett számokkal „felcímkézett” gyerekek szemeiből áradó félelem az, amellyel Lange a helyzetről alkotott véleményét is közvetíti a nézők felé. Ekkori fotóinak hatását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az amerikai hatóságok vizsgálatot indítottak ellene, és hadititoknak nyilvánított képeinek mindenféle közlését azonnali hatállyal betiltották. Ezt a tilalmat hivatalosan csak 2006-ban oldották fel.
A Jeu de Paume Lange-kiállításának záró fejezete ismét a nehéz helyzetbe került emberek oldalára álló fotográfust mutatja. 1955 és 1957 között a fotós a Life megbízásából egy államilag kirendelt védőügyvéd mellett dolgozhatott, és felvételeivel azt dokumentálhatta, hogyan bánnak az amerikai hatóságok az ítéletre váró, vagy már elítélt, többnyire színes bőrű vádlottakkal. A faji előítéletek ellen küzdő sorozat közlésétől a Life később elállt, de Lange képei számos más folyóiratban, sőt könyvformában is megjelentek.
Lange a háború után egyetemi katedrát kapott a San Francisco-i Képzőművészeti Egyetemen. Folyamatosan romló egészségi állapota miatt azonban egyre kevesebbet dolgozhatott. Néhány hónappal az előtt halt meg, hogy 1965-ben életmű-kiállításon mutatták be fotóit a New York-i Museum of Modern Art-ban.
Nyitókép: Dorothea Lange. Photo: pbs.org / http://www.pbs.org/wnet/americanmasters/dorothea-lange-about-the-film/3096/
