A kiállítás középpontjában a francia filozófus Michel Foucault munkásságához is kapcsolódó ógörög parrhesia fogalmát állították a szervezők, amely köré azokat a felszólalásokat gyűjtötték egy csokorba, amelyek – a fogalom eredeti jelentésének megfelelően – az igazság hangján szólalnak meg. A szervezők a tér és idő egy különleges pontján, egy sajátos csend előterében szólaltatták meg e magányos kiáltásokat, és innen szökkentek szárba azok a konfliktusok is, amelyek során az igazság elfedésre került. A látogató szinte a bőrén érezhette a jelen szorítását. Nem csak a központi fogalom, de a tárlat is a történelem azon perifériára szorult eseményeit gyűjtötte egybe, amelyek egymásra rétegződéseire, lassú mozgásaira figyelve érthetjük meg azt a rejtett valóságot, ami ugyanakkor gyakran közvetlenül a talpunk alatt húzódik. Csak így alakítható ki ugyanis egy olyan kritikai pozíció, amellyel nem csupán az igazságról folytatott egyetemes diskurzusok absztrakt tereibe, de egyúttal a Centrális Galéria konkrét falai közé zárt diskurzustérbe is beléphettünk.
A parrhesia fogalma Foucault munkásságának kései szakaszában, a szubjektum hermeneutikája és a hatalom diskurzusainak metszéspontjában jelenik meg. Az antik görög társadalom számára e szó kettős jelentéssel bírt, hiszen a par–rhesia nyersfordításban mindent-mondást jelent, ami egyszerre válhat a parttalan beszéd, azaz a fecsegés, vagy a részletek el nem hallgatásának, a maga teljességében felfogott igazság kimondásának jelölőjévé. A francia filozófus gondolkodásában a hatalom és az igazság mindig is elemi szinten tartozott össze, ahol az utóbbi nem csak eszköze, hanem egyben tárgya is az uralom gyakorlásának. Foucault az igazság kimondásának számos olyan formáját megkülönbözteti, amelyekkel a történelem különböző pontjain érintkezésbe léphet a parrhesia fogalma (ilyen például a próféta, a bölcs vagy a technét ismerő mesterember), attól függően, hogy az igazságot megfogalmazó szubjektum milyen kapcsolatban áll saját megélt valóságával, vagy az általa közvetített szóval. Az igazság kinyilvánítása nem tét nélküli cselekvés, hiszen lényegileg kapcsolódnak hozzá a hatalmi apparátusok és az azok által leuralt igazság-horizontok is, amelyek ugyanakkor a hatalmi pozíciók megtörését is szolgálhatják. Mindez nem csupán az egyén diskurzusból és közösségből történő kizárását vonhatja maga után, hanem az emberi egzisztencia is veszélyeztetetté válhat. Szókratész jussa a bürök méreggel teli pohár, Nagy Imrét halálra ítélik. A folyamat velejárója a szubjektum öngondozása, egyfajta reflexív mozzanat, hiszen bár az igazság ilyen úton történő kinyilvánítása az általánosra irányul, az mégis alapvetően kötődik magához az egyénhez, aki helyzetét tisztán látva képes lehet kritikát megfogalmazni saját pozíciójáról, valamint a saját érdekeit elemi szinten sértő hatalomról is.
A kiállítás tehát ennek a fogalomnak az egyes aspektusait és lehetséges példáit járta körül három termen és hét tematikus ponton keresztül az alsó szinten. Az egyes pontok az elnyomó hatalmi mechanizmusok működésére, és az ezek elleni lázadás lehetséges mozzanataira épültek. Az ebből adódó struktúra első látásra világos és jól tagolt: 1. Bevezetés; 2. A félelem nélkül beszélő bátorsága; 3. Intermezzo: Mi az igazság?; 4. Cenzúra, öncenzúra és szamizdat; 5. A félelem nélkül beszélő a titkosrendőrség nézőpontjából; 6. A szólásszabadság, a félelem nélküli beszéd és a demokrácia; 7. Az igazsághoz való jog.
A kiállítás tehát kötetszerűen tárult fel, ezen keresztül pedig mintegy perspektívát nyitott a 20. század számos eseményének gyűjteményére is. A szekciókat egy elméleti, megalapozó rész vezette be, amelyet követően lassan és óvatosan ereszkedhetett bele a néző a történeti anyagok dús tárházába. Emellett sorakoztak fel azok a dokumentumtömegek (legyen szó tényanyagokról, bizonyítékokról, stb.), amelyek a témán belül egy-egy esettanulmányhoz kapcsolódtak. Így váltak láthatóvá például a Beszélő első száma; Alekszandr Szolzsenyicin felszólása és levelei; Valerij Legaszov tudósításai a csernobili katasztrófáról, vagy az autoriter rendszerek elnyomása ellen küzdők történelmének számos egyéb kordokumentumai. A kiállított anyagok azonban önmagukban nem fedték fel az általuk bemutatni kívánt eseményeket, a hierarchia megfordulni látszott, és immáron a térben felsorakoztatott dossziék illusztrációiként kezdtek el működni, átfogó hátteret és narratív keretet biztosítva azokhoz. A szöveges dokumentumokra lettek felfűzve az egyes termek minden irányába szétszórt emlékanyagai is, miáltal a befogadó megismerhette és felkutathatta az összefüggő darabokat. Ezeken végighaladva az a különös érzése is támadhatott a látogatónak, hogy ez a látszólag mellékes fogódzó a kiállítás valódi mozgatórugója, amihez képest minden más csupán partikularitás az azokat helyreigazító szövegfolyamok sodrásában.
A kiállítás diszkurzív megítélése esetében azonban némiképp hiányérzetünk támadhatott. A rendezés ugyanis egy olyan passzív befogadási formát teremtett újra, ami a látogatót képzeletbeli mederként pozícionálta, amelyen keresztül az információk (sokszor végtelennek tűnő) áradata folyhatott keresztül. Az ember szinte belekényszerítve érezhette magát az értelmezői mechanizmusoknak abba a folyamatos működésébe, amely révén a sokszor széttartó szálakat, netán az egy-egy témához kapcsolódó anyagokat egybe tudta fogni. Ez esetben azonban inkább arról beszélhetünk, hogy a korábbi diskurzus szabályainak megfelelve az eddigi zárt viszonyok rendje továbbra is feltörhetetlen marad. Ugyanazokkal a lehatárolásokkal és kizárásokkal élt, amelyeket azok a diszciplínák vagy személyek alkalmaztak, amelyek a társadalom nagyobb tömegét kizárták a meghatározó diskurzusokból. Mindez a pharresia vonatkozásában válhat méginkább problematikussá, hiszen míg a kiállítás központi gondolata a szubjektum önmegismerésére és saját helyzetének kritikai megfogalmazása általi felszabadulásra fókuszált, a kiállítás rendezése kevéssé adott teret az értelmezés egyéni ösvényeinek kialakítására.
Összességében a kiállítás tematikus irányai valóban érvényes és fontos kérdéseket vetettek fel, amelyeken keresztül újfajta viszonyulási módokat alakíthattunk ki saját múltunkkal, valamint azokhoz a kollektív traumákkal szemben, amelyek feldolgozása a társadalom számára alapvető szükségletűek. A tárlat tehát hiányosságai ellenére is alkalmasnak mutatkozott az elnyomás legkülönfélébb formáinak feltárására, valamint betekintést nyújtott az ezek ellen fellépők bátor küzdelmeibe is.
