A 2018. évi Moholy-Nagy László formatervezési ösztöndíjasok beszámoló kiállítása
Zipernowsky Tudományok és Művészetek Háza, április 26-ig
A harminc éves jubileumát ünneplő Moholy-Nagy László formatervezési ösztöndíj idei beszámoló tárlatán Lázár Zsuzsa, az ösztöndíjbizottság elnöke, lehetőségnek nevezte az ösztöndíjprogramot: „lehetőség egy probléma személyes kifejtésére egy fél éves intenzív munkafolyamat során.” Kérdés, hogy milyen jellegűek a pályázók által választott problémák? Kurrens, a valós társadalmi problémák szempontjából relevánsak, szociálisan érzékenyek, holisztikusak, átfogóak? És az is kérdés, hogy milyen személyes kifejtések születnek a problémákra, lesz-e ezekből elérhető termék vagy legalább egy továbbfejleszthető prototípus?
Ha végignézzük a Moholy-Nagy formatervezési ösztöndíj online elérhető archívumát, akkor feltűnik, hogy mennyire kevés pályamunkából lett valódi termék, a legtöbb megrekedt valamilyen köztes, prototípus állapotban. Mi lehet a jelenség mögött? Az ipar és a gyártók érdeklődésének hiánya, a mentorálás félbeszakadása, a tervezők és a tervezési folyamatok nem eléggé következetes támogatása, a közvetítés hiánya? Miért nem működhet Magyarországon egy nagy presztízsű ösztöndíjprogram sikeresen? Miért szorítkozik annak láthatósága egyetlen beszámoló kiállításra, egy katalógusra és egy online adatbázisra? Miért nem működhet valahogy úgy, mint a szomszédos cseh példa, miért nem szolgál mediátorként a Magyar Formatervezési Tanács a tervezők, gyártók és fogyasztók között?
Alapvetően ilyen, és ezekhez hasonló kérdések kavarognak bennünk, amikor a 2018. évi ösztöndíjasok beszámoló előadásait hallgatjuk, és az elkészült tárgyakat szemlézzük közösen. A legtöbb kérdést tavaly is feltettük már hasonló formában és kontextusban, ám nem véletlen, hogy most újra felmerültek. Érdekes vonása volt a március végén tartott beszámolóknak, hogy az előadóknak csupán három perc állt a rendelkezésükre, és az is, hogy mindössze hét tervező részesülhetett támogatásban. Továbbá nem volt gyártói együttműködésben, sem céges feladatkiírásra elkészült projekt, és egyáltalán, szinte semmi nem utalt a kerek jubileumra. Az évforduló megünneplését nem pusztán az emelkedett hangulat miatt hiányoljuk elsősorban, hanem azért, mert az ösztöndíj elmúlt harminc évének történéseit minden bizonnyal tanulságos volna górcső alá venni. Látni és megvizsgálni, mely tárgyak és elméleti tanulmányok, kutatások (merthogy, ha kisebb arányban is, de akadt néhány az évtizedek alatt) valósultak meg az ösztöndíjprogram során, és ami még fontosabb, hogy ezek közül mely tárgyak, prototípusok maradtak a fejlődés útján, s lett belőlük termék, szolgáltatás. Szerencsére a jubileumi évnek még nincs vége, így bízunk abban, hogy egy ilyen típusú számvetésre hamarosan sor kerül.
Egyikünknek Victor Papanek méltán híres és korszakalkotó Design for the Real World című tervezéselméleti kötete jár a fejében, valamint egy hétről-hétre megtapasztalt hiányérzet. Egyikünk tanársegédként oktat a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, keddi órái előtt és után mindig megakad a szeme egy a tanteremmel szemben a falhoz támasztott diplomatablón, ami Pákozdi Rebeka Onni tartásjavító hátizsákjához készült. Egyikünk a tabló hatására mindig kihúzza görnyedt hátát, és közben arra gondol, mennyire kár, hogy nem vásárolhat magának egy ilyen hasznos, praktikus, egyben elegáns tárgyat. A 2017-ben Red Dot Design, majd 2018-ban Magyar Formatervezési Díjjal jutalmazott Onni táska valódi, és napjainkban egyre több embert érintő problémát orvosolhatna, ha elérhető termék lenne, de sajnos nem az.
Visszakanyarodva a hét ösztöndíjas alkotó beszámoló kiállításához itt is találhatunk olyan tárgyakat, amik valóban keresett termékek lehetnének, mert valódi problémára kívánnak válaszolni. Például a Project KOOA, a száz százalékban újrahasznosítható polimer műanyagból készült, könnyű és jól szellőző félcipő, amit – mivel tervezője Nagy Ádám ki is emelte prezentációjában –, bátran fel is próbálunk. Egyikünk extrém módon érzékeny, fájós lábára (ez nyilván összefügg rossz tartásával) pont jó, annyira kényelmesnek találja, hogy akár el is sétálna bennük, annak ellenére, hogy a kiállított lábbelik még csak félidei prototípusok. Ugyanaz a kérdés merül fel újra: lesz-e belőle termék, hordhatjuk-e akár már jövő nyáron? A kérdés itt azért is érdekes különösképpen, mert Nagy Ádám cipőterve az ösztöndíjtól visszalépett Miklósi Ádám orvosdiagnosztikai eszköze helyett szerepelt.
Ígéretesek az idei bútortervek, mind Kovácsik Bence, mind Kiss Dorottya esetében, reméljük, hogy hamarosan termékként, használatban láthatjuk viszont a műhelymodelleket. Kovácsik Bence egy 2013-ban elkezdett asztal tervét fejlesztette tovább az elmúlt fél évben. A rétegelt falemezből hajlítással, vagyis plywood technikával készült asztallapok „ellágyuló” íves formáikkal egyben tárolóhelyként is funkcionálnak: az anyag, a technika, a forma és a funkció szép és kifinomult egységét adva. Természetesen kipróbáltuk a PLY névre keresztelt bútordarabokat is, a rendezvényhelyszín székeit odahúzva leültünk az asztalok elé, mindketten bármelyiket elfogadnánk új íróasztalunknak! Előadásában a tervező elmondta, hogy a lapraszerelhetőség és a szállítás még megoldandó feladatként állnak előtte.
Kiss Dorottya a férjével, Horváth Szabolccsal, együtt jegyzett youHU! stúdió tagjaként, a gasztronómia elmúlt másfél évtizedben detektálható rendkívüli népszerűségének jelenségéből kiindulva, borászatok és italforgalmazók számára tervezett moduláris, tetszőleges bővíthető, újrafelhasználható standokat, amiket Dorottya előttünk szerelt össze, valóban könnyed és egyszerű mozdulatokkal.
A kiállítótérben fellelhető ösztöndíjas munkák közül Bálint Gábor interaktív társasjáték-konzolja az egyik olyan kiállítási darab, amelyet egész biztosan kedvünk támad kipróbálni. A tervező már 2015-ös diplomamunkája megalkotásakor is a digitális világ és valós terek, illetve az azokban otthonosan mozgó felhasználó kapcsolatát vizsgálta. Akkor a kutatás végeredményeképp egy kísérleti okosotthon interface született meg: a MEMODO vezérlőeszközzel az otthonunkban található okos eszközök használatát kívánta játékos formában könnyebbé tenni a tervező. Ennek folytatásaképp foghatjuk fel a tervező mostani munkáját, az ATMO-t, ahol maga a játék élménye kerül fókuszba, értelemszerűen több felhasználó egyidejű bevonásával, lévén, hogy társasjátékról van szó. Az ötlet három évvel ezelőtt pattant ki a designer fejéből, aki barátjával, Zsiga Bálinttal közösen kezdte meg a tervezést: a Kitchen Budapest talent programjában tesztelték az első prototípust. Ezt a „csúnya”, de működőképes változatot fejlesztette tovább a csapat annak érdekében, hogy egy hordozható méretű tárgy szülessen meg, amelynek nemcsak használata, de szállítása, felállítása és szétszerelése is egyszerűbb, mint a korábbi tárgy esetében. A tervezőnek a bútortervezés kihívásaival (megfelelő anyagok kiválasztása, csomópontok optimalizálása, merevítők alkalmazása, stb.) is meg kellett küzdenie, amely úgy tűnik, sikerült.
Az ATMO-t elsősorban nem otthoni használatra szánják, hanem játszóházak és élményparkok közönségének ajánlják, s elsősorban szolgáltatásként képzelik el a termék értékesítését. A játékot nem a Zipernowsky Házban láthatja először működés közben a közönség: korábban – többek között – a SCIndikátor tudományos tehetségkutató döntőjén, a Budapest Space Week eseményen és az Educatio Kiállításon is kipróbálhatták az érdeklődők. Ezek az alkalmak nemcsak a termék népszerűsítése, de a felhasználói visszajelzések szempontjából is fontosak, és segítik a tervezői csapatot a tárgy (a szolgáltatás) fejlesztésében.
A minket körülvevő közvetlen környezet tárgyvilágát kellett megvizsgálnia Kovács Ágnesnek, aki növényi cserzésű lakáskiegészítők tervezésével foglalkozott az ösztöndíj ideje alatt. A hat hónap során a hagyományos kézműves technikák alkalmazásával kísérletezett, hogy olyan különféle funkcióval bíró tárolóelemcsaládot hozzon létre, amely otthonossá teszi a felhasználó nappaliját vagy épp dolgozóasztalát. Érdeklődve vizsgáltuk az elkészült darabokat: a ceruzatartót, a kosarat, a falra szerelt magazintartót, értelmezésükkor sokat segített volna, ha valóban elhelyeznek funkcióra utaló tárgyakat (ceruzák és magazinok, esetleg névjegykártyák) ezekben a tárolókban, és nemcsak a tablóról, vagy az ösztöndíjasokat bemutató kiadványban található fotók alapján próbáljuk beazonosítani a kiállított darabokat.
Mindegyike a tervező saját, AGNESKOVACS márkájának formajegyeit tükrözi. A tervező szándéka, hogy ezek a kiegészítők a későbbiekben beépüljenek a brand termékkínálatába. Az új anyaghasználat azért is nagyon szerencsés, mert így a tervező egy lehetséges új célcsoport, a vegán életmód követői számára is vonzóvá tudja tenni a növényi cserzésű bőr kiegészítőket. Mindenesetre mindketten örültünk volna annak, ha a KOOA cipőhöz hasonlóan Kovács Ágnes darabjait is élesben tesztelhetjük.
A kiállításon két textilkollekciót is láthatunk. Szabó Dóra FényFém minta-textilkollekciója – nevéhez hűen – metálos csillogásával és vibráló mintázatával vonja magára a néző tekintetét. A tervezőnek volt szerencséje részt venni a frankfurti Heimtextil szakvásáron, s az ottani tapasztalatok alapján, az ösztöndíj keretein belül született meg első önálló mintaterv kollekciója. A fény különféle – természeti és urbánus – formái jelennek meg a textileken: szentjánosbogarak játéka, lakótelepi ablakok éjszakai képe. A koncepció maga izgalmas, bár kevésbé újszerű, és sajnos ez a fémes csillogás egyikünk tetszését sem nyeri el, ráadásul a textilek nemcsak messziről, de közvetlen közelről is a ’80-as évek csomagolópapírjainak világát idézik fel bennünk. Valószínűleg velünk van a baj, és jobban ki kellene művelnünk magunkat az aktuális lakástextil trendeket illetően (vagy meg kellene szeretnünk a ’80-as éveket).
Vándor Krisztina szövött gyapjú lakástextil-kollekciója láttán szinte azonnal taktilis kapcsolatba is akarunk kerülni az anyaggal. Természetes reakció ez, hiszen egy takaróról, plédről beszélünk, ahol a legfőbb szempontok egyike, hogy mennyire nyújt kellemes érzetet, amikor testünk érintkezik a szövettel. Meglepődünk: az anyag kissé szúrós, így némileg elbizonytalanodunk a használatát illetően. A tervező a prototípusokat kézzel készítette, de a mintadarabok már gépi szövéssel, egy külföldi gyár kivitelezésében készültek, külföldi anyagból. Miért nem hazai gyártóval dolgozott? Teszi fel a kérdést Egyikünk is, Másikunk is. Fájó szívvel, de lemondunk a takarókról. Kérdésünkre néhány nappal később, a Magyar Design standján érkezik a válasz, közvetlenül a tervezőtől. Krisztina elmesélte, hogy idehaza hiába keresett meg több gyárat, gyártót, hogy örömmel dolgozna velük együtt, nem vették komolyan, nem értették, mi előnyük származna nekik abból, ha egy fiatal tervezővel működnének együtt. Persze, akadt olyan is, aki nyitott lett volna a tervező ötletére, de ott az anyag minőségével kapcsolatban akadtak fenntartásai Krisztinának. Patthelyzet. Hosszasan beszélgetünk, közösen gondolkodunk arról, mi lehetne a megoldás, de nem jutunk dűlőre, maradnak a „hátha” és a „talán” kezdetű erőtlen félmondatok. Arra mindenesetre fény derül, hogy a tervező azért választotta a puhább pamut helyett a tiszta élő gyapjút, mert tartósságának és vastagságának köszönhetően ezek a takarók elsősorban kültéri használatra javasoltak, olyan hűvösebb őszi, vagy akár téli estékre, amikor nem is közvetlenül az emberi bőrfelülettel, hanem az öltözékünkkel kell érintkezniük.
Vegyes érzésekkel hallgattuk végig ismét a tervezők prezentációját. Hiányérzetünk támadt nemcsak amiatt, mert elmaradt a 30. évforduló méltó ünneplése, hanem mert – a korábbi hagyományoktól eltérően – nem került sor az aktuális ösztöndíjasok névsorának kihirdetésére sem (a 2019-es ösztöndíjra való jelentkezés határideje idén április 1.-je volt). Bár, ami késik, nem múlik, így reméljük, mind az elmúlt harminc éves időszakkal kapcsolatos számadásra, mind az idei „nyertesek” kihirdetésére sor kerül majd.
Nyitókép: Agneskovacs TORII kollekció. Forrás: agneskovacs.hu / Behance
