Még keresi helyét, markáns profilját a kortárs budapesti galériák között a jekatyerinburgi Ural Vision Gallery budapesti fiókintézménye, ami tavaly nyílt meg a Falk Miksa utcában. Mutatott már be – a Ludwig Múzeum hasonló témájú kiállításával párhuzamosan – orosz új akademistákat, nemzetközi hírű dán fotóst és fiatal magyar festőművészt, s az eddigiek közül talán a jelenlegi, július 8-ig látható tárlata az, ami a leginkább alkalmas a progresszív kortárs képzőművészet iránt érdeklődő hazai közönség és a Parlament szomszédságában tömegesen vonuló turisták érdeklődésének egyidejű felkeltésére.
A Knoll Galériával együttműködve szervezett új tárlat a Kisodródva címet viseli, és két szereplője van: az itthoni közegben és külföldön is jól ismert Nemes Csaba és a nálunk egyelőre még ismeretlen, de első nemzetközi megmérettetéseit már sikerrel abszolvált fiatal orosz képzőművész, Ivan Plusch. Ők ketten korábban nem ismerték egymást, a galéria projektje hozta össze őket, hogy a deterritorializációról folytassanak dialógust, Magyarország vonatkozásában – Nemes esetében – beavatottként, illetve – Plusch esetében – kívülállóként. Ezt a nyelvtörőnek is beillő fogalmat eredetileg a tőke és az emberi erőforrások áramlásának megjelölésére vezette be két francia filozófus, Gilles Deleuze és Felix Guattari.
Nemes és Plusch képei, amelyek egymástól térben távol, de kölcsönös konzultációkkal kísérve születtek, aktuális problémákat boncolgatnak, a változó világ törékenységét mutatják be és többek között arra keresik a választ, mit jelentenek ma a határok, a területiség; milyen érzés, ha az ember hirtelen egy idegen városban találja magát; milyen attitűddel fordulunk a sajátunktól eltérő kultúrák felé?
Ivan Plusch és Nemes Csaba a kiállítás megnyitóján. © Ural Vision Gallery
A két művésszel elsősorban a közös projekt tapasztalatairól beszélgettünk, de Ivan Plusch abban is segített, hogy többet tudjunk meg a kortárs orosz képzőművészek helyzetéről.
aP: Ivan, most először láthatjuk munkáidat Magyarországon, kezdjük ezért egy rövid bemutatkozással.
Ivan Plusch (I.P.): 1981-ben születtem, megfordultam Szentpétervár mindkét művészeti akadémiáján – az egyikről kétszer is eltanácsoltak –, diplomámat végül a Stieglitz Állami Művészeti Akadémián kaptam meg. Azóta szabadfoglalkozású művész vagyok s tagja egy fiatal, progresszív alkotókat tömörítő, 2007-ben létrejött csoportnak, ami a Nyepokorjonnüje nevet viseli. (A szó magyarul töretlent, megtörhetetlent, legyőzhetetlent jelent – E.P.). Ez programnak is jó és vállalható, de az igazság az, hogy a nyitott stúdió, ahol dolgozunk, az ugyanilyen nevű sugárúton található, a nevet innen vettük kölcsön. A „fiatalt” nem feltétlenül életkorként értelmezzük, hanem szellemi-lelki állapotként; az a fiatal, aki akar valamit, aki nyitott a világ és az emberek felé, aki gondolatokat érlel és megvan benne az igény, hogy ezeket másokkal megossza, megvitassa. Ez a műhely olyan, mint a hangyaboly, ahol minden pillanatban születik és minden pillanatban elhal valami. Tagjaink a legkülönbözőbb műfajokban alkotnak, én magam is festek, szobrokat, objekteket, installációkat készítek, amiket lényegében a műhelyünk létrejöttével párhuzamosan kezdtem rendszeresen kiállítani. Több biennálén illetve biennálés szatellit rendezvényen vettem részt, számos hazai és külföldi kiállításon szerepeltem. Belföldön egy-egy moszkvai és szentpétervári galéria képvisel, külföldön pedig egy párizsi és legújabban egy houstoni galériával működöm együtt.
Ivan Plusch: Scene 0, 2016, tus, vászon, 52 x 36 cm, a művész és az Ural Vision Gallery jóvoltából
aP: Hogyan változott a kortárs képzőművészet és a kortárs képzőművészek helyzete Oroszországban az utóbbi években?
I.P.: A szcéna továbbra is nagyon kicsi, főleg, ha az ország és a nagyvárosok méreteire gondolunk. És ami van, az is lényegében két városra, Moszkvára és Szentpétervárra koncentrálódik. Rajtuk kívül az utóbbi években csak Jekatyerinburg mutat komolyabb életjeleket, más városok viszont, amik korábban rajta voltak a térképen – mint például Perm – fokozatosan eltűntek a süllyesztőben. A gondok a művészeti felsőoktatásban kezdődnek: akadémiáink még mindig csak arra fektetik a hangsúlyt, hogy megtanítsák a növendékeket rajzolni. Abból kéne kiindulniuk, hogy aki hozzájuk bekerül, abban – legalábbis az esetek többségében – már benne van a művész csírája; ennek beérését, kibontakozását kellene segíteniük. Ehhez persze arra van szükség, hogy a tanárok nagyon alaposan megismerjék a diákjaikat és ne rájuk kényszeríteni akarjanak valamit, hanem megtalálni, kibontani, ami bennük van. A másik probléma, hogy tanáraink, akik kétségkívül nagytudású emberek, nagyon kevéssé vannak képben arról, mi történik ma a nagyvilágban, hiányosak az ismereteik arról is, amit ma már percek alatt meg lehet találni az interneten. Már tanulmányaim alatt elégedetlen voltam a képzéssel, de csak később, Berlinben és Párizsban, ahol a barátnőm, illetve én magam is látogattam kurzusokat, tudatosodott bennem, mennyire más irányba kéne haladnunk. Az oktatók között jóformán csak idős művészeket találni; Szentpétervárott például gyakorlatilag senki sem tanít az én nemzedékemből.
A művészeknek van nálunk egy olyan köre, amelyik igen jól megél állami megrendelésekből; múzeumok, közintézmények számára festenek hatalmas vásznakat. Magunk között csak „csatajelenet-festőkként” emlegetjük őket, mert ebben a témában kapják a legtöbb felkérést. Ők alkotják a képzőművész-szövetség tagságának többségét, gyakorlatilag semmilyen érintkezési pont nincs közöttünk. Létrejött ugyan egy jószándékú alternatív szervezet is – nem nevezném ellenszervezetnek, mert olyanok bábáskodtak körülötte, akik vagy túl szelíden lázadtak a képzőművész szövetség ellen vagy megriadtak a mi túlzottnak tartott radikalizmusunktól – de ez túl langyosra sikerült.
Olyan pénzek – pl. ösztöndíjak formájában – amikhez bármelyik művész hozzáférhet, csak elvétve vannak, s olyan közpénzekből támogatott projektek, mondjuk rezidenciaprogramok sincsenek, amik a progresszív művészek számára is érdekesek lehetnének. Ugyanez vonatkozik az állami vásárlásokra is. Ugyanakkor vannak olyan rendezvények, például a moszkvai vagy a jekatyerinburgi biennále, amiket az állami vagy a helyi szervek komoly összegekkel támogatnak, és ezek számunkra is kiállítási lehetőségeket teremtenek.
Ivan Plusch: Scene 2, 2016, tus, vászon, 52 x 36 cm, a művész és az Ural Vision Gallery jóvoltából
aP: Milyen a kortárs képzőművészek viszonya a politikához?
I.P.: Vannak országok, ahol az emberek hétköznapjaiban kevésbé van jelen a politika és van Oroszország, ahol minden a végletekig átpolitizált, a politika, úgymond „benne van a levegőben”; minden, akár egy direkt módon nem politizáló képzőművészeti alkotás is politikai színezetet kap. Vannak a politika kegyeit kereső művészek és vannak nagyon látványos és elkeseredett tiltakozások is, mint például a KGB bejáratát felgyújtó Pjotr Pavlenszkij akciója, de azért a mindennapokat nem ez jellemzi, sokkal inkább egy olyan egymás mellett élés, amiben a két félnek lényegében nincsen köze egymáshoz. A leggyakoribb találkozási pontot a cenzúra jelenti; ez létezik, de eltérő intenzitással van jelen. Mostanában éppen nem jellemző az, hogy egész kiállításokat betiltanak, az sokkal inkább előfordul, hogy egy-egy munka veri ki a biztosítékot a hatóságoknál. Nekem is van olyan művem, ami csak egy kiállítási katalógusban volt látható, magán a tárlaton nem, mert – a hivatalos indoklás szerint – rossz hatással lehetett volna a látogatókra. Nehéz kiszámítani, mi várható a következő években.
Ivan Plusch: Scene 6, 2016, tus, vászon, 52 x 36 cm, a művész és az Ural Vision Gallery jóvoltából
aP: Hogyan fogadtad az Ural Vision Gallery felkérését a közös projektre?
I.P.: Örömmel, annál is inkább, mert egy hasonló projektben – egy amerikai művésszel párban – már korábban is részt vettem. A felkérés pillanatában persze még nem tudtam, mire jutunk, hiszen nem ismertem Csabát, így nem tudhattam, hogy megvan-e a hasonló projektek sikerének alapfeltétele, nevezetesen, hogy sok mindenről – de nem mindenről – hasonlóan gondolkodunk. Előbbi nélkül nincs meg a közös platform, a közös nevező, ha viszont mindent egyformán látunk, akkor hiányzik az igazi kihívás és az egész unalomba fulladhat. Szerencsére gyorsan kiderült, hogy Csaba esetében ez a fontos feltétel teljesült. El kell azt is mondanom, hogy a Magyarországon töltött néhány hét, már csak a nyelvi kommunikáció nehézségei miatt is, nem volt elegendő arra, hogy mélyebb ismeretekre tegyek szert, így alapvetően az ország európaiságából indultam ki, s ezt a képet csak néhány ponton tudtam árnyalni felismerni vélt magyar sajátosságokkal.
aP: Csaba, Ivan szerint jó alapot teremtett az együttműködésetekhez, hogy sok mindenről hasonlóan gondolkodtok. Te is így látod?
Nemes Csaba (N.Cs.): Én elsősorban Ivan itt kiállított munkáiból tudok kiindulni, és ebből azt látom, hogy benne is megvan a számomra is fontos érzékenység az építészeti tér, az általa megjelenített hangulat, a tér és az ember viszonyának ábrázolásában. Benne is érzek egyfajta, rám is jellemző finom távolságtartást a témától, egyfajta rátekintő, analizáló, értelmező attitűdöt. Úgy érzem, mindketten igyekszünk komplexen megközelíteni a kérdéseket, anélkül, hogy nagyon határozottan elköteleznénk magunkat egy-egy irányban, tudván azt, hogy minden tele van ellentmondásokkal.
Nemes Csaba: Deeper and deeper (01), 2016, olaj, vászon, 70 x 50 cm, a művész, a Knoll Galéria
és az Ural Vision Gallery jóvoltából
aP: A kiállítás témája a deterritorializáció. Vizuálisan a tárlat komoly segítséget ad e fogalom értelmezéséhez, de hogyan fogalmaznád meg a lényegét szavakban?
N.Cs.: Az élet mindenkit rákényszerít arra, hogy identitását újra és újra megtalálja, más-más közegben, társadalmi csoportban, más-más helyszíneken. Ennek az identitásnak nyilván vannak állandó elemei, hiszen sok mindent hozunk magunkkal, mégis sok minden változik és újra értelmeződik – akkor is, ha csak néhány napig turistáskodunk valahol, ha elutazunk egy hónapra, vagy hosszú éveket töltünk egy új helyen. Olyan korban élünk, amikor állandóan újra kell definiálnunk magunkat, komplex módon kell megélnünk az identitásunkat.
Nemes Csaba: Fall (01), 2016, olaj, vászon, 120 x 90 cm, a művész, a Knoll Galéria és az
Ural Vision Gallery jóvoltából
aP: Van egy festményed a tárlaton, a megdőlt templomot ábrázoló Fall (Zuhanás), ami egyből magára vonzza a tekintetet. Hogyan született, és mit üzen szándékod szerint ez a kép?
N.Cs.: A dolog úgy kezdődött, hogy egy nagyon erős, bizarr kép jelent meg a fejemben – pontosan az, amit a vásznon megörökítettem. Amikor aztán az elkészült festmény, hosszú ideig a műtermem falán lógott, az én szememet is mágnesként vonzotta. Nyilván nagyon sok asszociációs lehetőséget kínál; felmerül a kérdés, hogy ez a templom vajon a vallást, a hitet, az egyház intézményét vagy a kultúrát szimbolizálja; hogy hogyan változik napjainkban a vallás és az egyház szerepe, az állam és az egyház kapcsolata; hogy a vallás ma nem indentitásképző elem-e, mintsem, hogy a hitről szólna. De ha a képet azokkal a rajzaimmal együtt nézzük, melyeken megjelennek a menekültek, akkor asszociálhatunk akár a menekültkérdés által az egyházban generált vitára is, arra, hogy mik tekinthetők manapság valódi keresztény értékeknek – engem például meglepett a konzervatív reakciók egyöntetűsége Magyarországon. Nem mondom, hogy ez volt a kép inspiráció, de akár ez is felmerülhet, amikor ez előtt a kép előtt beszélgetünk. Itt azért egy nagyon konkrét zuhanásról, egy megtört állapotról van szó, nem egy olyanfajta egyszerű süllyedésről, ami régi templomokkal gyakran megtörténik. A megfestés módja is némileg újszerűnek tűnhet azok számára, akik ismerik a korábbi munkáimat; az anyaghasználat jóval intenzívebb, a festéket jóval pasztózusabban hordtam fel. A menekültprobléma megjelenésekor úgy éreztem, hogy egyfajta fordulóponthoz érkeztünk megint, aminek a hatása előbb-utóbb a műtermem falai között is meg fog jelenni. Ekkor kezdtem egyre intenzívebben foglalkozni a post-war, a II. világháború utáni időszak festészetével, olyan alkotókkal, mint Leon Kossoff vagy Frank Auerbach, akik szintén nagyon pasztózusan használták az anyagot, keményen, szinte dühvel hordták fel a felületre, ugyanakkor nem expresszív festészetet csináltak, nem az európai festészet korábbi évtizedeinek expresszív hagyományait vitték tovább. Sokat nézegettem Henry Moore-nak a II. világháború alatt a londoni metróban készített rajzait is, amik komoly inspirálói lettek most itt bemutatott In the footsteps of Henry Moore című sorozatomnak. E munkákon menekültek láthatók budapesti foghíjtelkeken. Nem egyéni arcú emberekként, hanem inkább testekként, kiszolgáltatott tömegként jelennek meg. Amúgy ezek a foghíjtelkek is egy háború következményeként vannak mindmáig jelen a város szövetében, ezt a két dolgot én itt összepárosítottam.
Nemes Csaba: In the footsteps of Henry Moore (04), 2016, vegyes technika, papír, 50 x 65 cm, a művész, a Knoll Galéria és az Ural Vision Gallery jóvoltából
aP: Ha legújabb munkáidból most egyéni tárlatot rendeztél volna, mennyire lenne más a bemutatott anyag?
N.Cs.: A lényegét tekintve nem lehetne nagyon más, mert valóban ezek a legfrissebb munkáim. Ugyanakkor a páros kiállítás ténye, valamint az, hogy munka közben rendszeres kapcsolatban voltunk Ivannal és láttuk, hol tart a másik, befolyásolta az eredményt. Én kezdetben úgy gondoltam, hogy a közös munka sokkal inkább a menekültkérdésre hegyeződik ki, de menet közben kiderült, hogy ez valóban egy nagyon érzékeny téma, amit nemcsak mi ketten, de szinte mindenki eltérő módon értelmezhet. Muszáj volt olyan közös nevezőt találni, ami egy kicsit áttételesebben közelít a témához, anélkül, hogy lemondana erről a fontos dimenzióról.
Nemes Csaba – Ivan Plusch: Kisodródva, Ural Vision Gallery Budapest, július 8-ig.
A cikk nyitóképe: Nemes Csaba: Passion, 2015, 100×70 cm, oil, canvas (részlet). Forrás: nemescsaba.com
A cikk lejjebb folytatódik.