Végtelenül nehéz Magyarországon jó kiállítást rendezni. Ennek okai például a szétbombázott és átszervezett állami kulturális intézményrendszerek (pl. Ludwig Múzeum, Műcsarnok) és az állami kultúrafinanszírozás öncélú, a megvalósításra kerülő projekteket (lásd: Liget Budapest Projekt, Nemzeti Hauszmann Terv, Magyar Nemzeti Bankos vásárlások) meghatározó lépéseiben keresendőek. De éppúgy okolhatjuk a művészvilág parányi volta miatti, folyamatosan fellépő érdekképviselet torzító jellegét is.
A jó fogalma meglehetősen szubjektív, ellentétes tartalmakat is magában foglalhat. Egy tökfőzelék például épp úgy lehet jó, mint pocsék, aszerint, hogy ki melyik recepthagyományt érzi inkább magáénak. Bár nem tökfőzeléket készítettek, Sárvári Zita és Rieder Gábor kurátorok, áthidalva a hazai kiállításszervezés akadályait, profetikus elhivatottsággal, irónia és önirónia nélkül vállalkoztak rá, hogy megrendezzék a jót, vagyis hogy megteremtsék a YouHu című projektet és kurátori brandet, ami abban áll, hogy saját szubjektív ízlésükre hagyatkozva kiválasztották a hazai Y generáció legjobb művészeit.
Az említett két kurátor több, mint tíz éves hazai műkereskedelmi, galériás és szerkesztői háttérrel rendelkezik. Sárvári neve többek között a Virág Judit, a Trapéz, a Deák Erika és a Heart & Cherry Galériákhoz kapcsolható. Rieder pedig egyebek mellett a Kieselbach Galéria aukciós katalógusaiból, valamint az Artkartell jelenlegi, az ArtPortal és a Flash Art Hungary egykori szerkesztőjeként lehet ismerős.
A kettejük által szerkesztett kiadvány ötlete, Rieder elmondása szerint, Sárvári fejében született meg: eredetileg egy, a sikeres művészeti nemzedéket bemutató művészeti katalógusként, a Phaidon kiadó Vitamin-sorozatának mintájára. Ötletével Riederhez fordult, akivel együtt házaltak a katalógus létrejöttéért, és végül, a magyar 20. századi művészettörténet legnagyobb összefoglaló köteteit kiadó Kieselbach Tamásnál kaptak lehetőséget. Hagyományos könyvbemutató helyett azonban a könyv jelentőségét hangsúlyozó, és az abban szereplő negyvenhárom művész munkáiból válogató kiállítás született .
“A YouHu az Y-nemzedék legjobb magyar művészeinek különleges, közös bemutatója” – fogalmaz a Kieselbach Galéria bejáratánál kiragasztott falszöveg, amely az alábbi premisszákat fekteti le:
- Soha nem voltak még nemzetközi szinten ilyen sikeresek a magyar művészek, mint a mai harmincasok.
- A YouHu katalógus és az abból készült kiállítás művészettörténeti kánont alakító vállalkozás, amely a hatvanas évek címkéjévé vált Iparterv-generáció kiállításaihoz méri magát.
A kurátori narratíva szerint a a szocializmus örökségét maga mögött hagyó ezredfordulós nemzedék , felhagyva a kishitű magyarság köldöknézegető crédójával, elvetve az emigráció egyre könnyebbé váló lehetőségeit, regisztrált az Instára, és ezzel fellépett a globális művészeti világ porondjára. A kötet és a kiállítás arculata is szembemegy nemzetünk pesszimista beállítottságával, hogy egy égbekiáltó, neonzöld juhúval hirdesse a jelen és az egyre optimistábbá váló jövő sikereit.
A branding által kommunikált felhőtlen jókedv szinte már gyanús. A KATÁ-zó, fusizó Y-generáció művészei (tisztelet a kivételnek), hirtelen reflektorfényt kapva, a Falk Miksa utca lassan történelmi helyszínné váló sarkán, cirkuszi elefántként topognak a rikító koktélok és a puccos műgyűjtők társaságában.
Pedig nem kéne zavarban lenni. A művészek megérdemlik ezt a figyelmet, a klasszikus, konzervatív gyűjtőkre pedig ráfér egy kis kortársra való nevelés. Ráadásul e kezdeményezés már több Falk Miksa utcai galériában elkezdődött (Virág Judit Galéria, Nagyházi Galéria és Aukciósház), így a Kieselbach Galéria és Aukciósház sem maradhatott le a trendektől. És amellett persze, hogy ez a kiállítás a Kieselbach Galériának roppant jó lehetőség saját imázsának építésére, egy olyan országban, ahol a kortárs nonprofit galériákat szinte egytől egyig megpróbálják ellehetetleníteni erőforrásaiktól, valamiképp felelősségvállalás is a jelenkori művészet reprezentálásra.
Ugyanakkor, mielőtt nagyon elkezdenénk magunkat ünnepelni, hadd hívjam fel a figyelmet a kurátori koncepció vérző sebeire. Véletlenül sem szeretném kétségbe vonni Rieder és Sárvári szakmai tekintélyét és képességeit, hiszen egykor a néhai Beke László is bátorkodott felhatalmazni önmagát, hogy felhívást kezdeményezzen, és az általa kiválasztott, hatvanas években alkotó művészektől munkákat rendeljen, mely később alapvetően meghatározta az Iparterv-generációját. De némiképp mégis önkényes magatartásnak érzem azt, hogy kettejük kizárólagos, szubjektív szelekciójával az országot képviselő kortárs képzőművészeti válogatását kívánták megteremteni. Nem csak azért, mert jó pár másik hazai művész megérdemelte volna, hogy e merítésben benne legyen. Hanem például azért is, mert a “reprezentatív,” “sikeres” és “magyar” fogalmak összemosásával olyan művészek is átjutottak a szűrőjükön, akiket ebben a pillanatban igen nehéz volna kis országunk képviselőinek nevezni.
Kedves magyarok, kérlek rakjátok most a szívetekre a kezeteket, és valljátok be őszintén, hallottatok-e már a kiállítás előtt drága honfitársaitokról, Magyarlaki Bencéről, Josef Kristofolettiről vagy Jacob Kassayról, legalábbis hazai kontextusban? Magyarlaki, a Londonban végzett queer szobrász, jelenleg Párizsban él, és önéletrajzában egyetlen hazai kiállítás sem szerepel. Ahogy a muráliáival befutott, erdélyi származású Josef Kristofolettinél, vagy a New York állambeli Jacob Kassaynál sem. Ezen alkotók sikereikről sokat lehet beszélni, de semmiképp sem itthoni kontextusban. A globalitás persze szemet csillogtató kurátori jelző, független, nonprofit helyek megszűnésével a magántőkés érdekek fontos szempontja lehet.
A kurátori koncepció fent említett első számú állítása is vérző sebnek bizonyul. Nehéz ugyanis globális sikerről beszélni itthon a berlini fal leomlása és a rendszerváltás előtti időkben. Ahogy az a mondat is, hogy “[m]inden kiállítót egy-egy olyan markáns főmű képvisel, amelyek évtizedek múlva is reprezentálják majd az egyéni művészi univerzumokat…” A roppant reményteljes állítás azonban, idő és pénz hiányában, már a kiállítás létrejötte előtt megbicsaklott. Így reprezentálja a Hollow performanszművész csoportot egy festmény, Szántó Borbála installatív munkáit pedig egy falnak támasztott fémlap.
Még egy utolsó, ám mindenképpen szarvashibának bizonyuló pontra hívnám fel a figyelmet a YouHu című kiadvánnyal kapcsolatban. A katalógus leíró rekordjait vagy maguk a művészek ajánlhatták, vagy az őket képviselő galerista választotta egy tetszőleges művészetelmélész tollából. A kötet szerkesztői, akik ebben az esetben megegyeznek a két kurátorral, több esetben egyáltalán nem informálták a kiválasztott írások szerzőit a megjelenésről, és a katalógus végén a foghíjas bibliográfiában sem hivatkozták le a szövegek eredeti megjelenésének helyét, ahogy azt amúgy illett volna. Ez pedig akár a szerzői jog megsértésének gyanúját is felvetheti.
Seregszemlére és ilyen volumenű katalógusokra szükség van. De talán jobb lett volna, ha Rieder Gábor és Sárvári Zitva, ahelyett hogy saját kurátori kultuszukat építenék, kiszélesítették volna a bíráló bizottságuk létszámát.
