A bejáratnál egy fekete-fehér videófilm fogad: fejet látunk, a szemek lehunyva. Kezek mozognak az arc előtt, el is takarják az arcot. Két kéz, de mintha nem ugyanahhoz az emberhez tartoznának, mint a fej. Óvatosan, tapogatózva közelednek az archoz. Szokatlan és megrázó ez a perspektíva.
Az első teremben egy széttört hegedű gyanta és fa illata lengi be a teret. Bár médiaművészként ismert, Nam June Paik (1932–2006) koncertzongoristaként kezdte pályafutását. Szöulban született, Japánban zenét és művészettörténetet, Freiburgban pedig zeneszerzést hallgatott. Az ötvenes évek végétől kezdve Kölnben élt, ahol a közrádiónak dolgozott. Nagy hatással volt rá a hanggal kísérletező performanszművész John Cage.
Paik felhagyott a hagyományos értelemben vett koncertezéssel, zenei kompozícióit és ötleteit performanszként jelenítette meg. “I expose the music” – írta 1963-ban. Ez a mondat lett a dortmundi kiállítás címe, mely Paik művészi karrierjének vonatkozásában a zene jelentőségére helyezi a hangsúlyt. Első installációját a wuppertali Parnasse galériában rendezte. A fluxus-mozgalom csúcspontján Joseph Beuys-szal együtt a Rajna-vidéki művészeti szcéna meghatározó alakja volt. A 60-as évek végén televíziókészülékekből épített installációi szereztek számára hírnevet. 1979-től 1996-ig a düsseldorfi Művészeti Akadémián tanított, de New Yorkban élt.
Az egyik kiállított videó olyan koncertet mutat a kezdeti időkből, ami elsőre divatbemutatónak tűnik. Miközben a zenészek játszanak, csinos fiatal nők öltözködnek és fel-alá sétálnak. Egy idő után azonban feltűnik, milyen furcsa koncert is ez. Egy zenész hölgy például a földön fekszik. Hosszában a testén helyezkedik el a bőgő, amin játszik. Paik sokat dolgozott Charlotte Moorman bőgőművésszel. A Human Cello című darab során Paik teste képezi a nagybőgő testét, miközben meztelen hátát látjuk. Moorman John Cage egy művét játssza szorosan magához vonva hangszerét, egyik kezével ujjait a húrra fekteti, másik kezében vonót mozgat (helyszín a fotó tanúsága szerint: Café au Go Go, New York 1965). Máskor Moorman játszott deréktól felfelé ruhátlanul. A kiállításon tárgyként is látható a Paik által eszkábált TV Cello, ezen kívül megjelennek még videófelvételek, valamint Peter Moor fotói is a performanszokról, például arról, amelyen Moormann a “tévé-csellón” játszott, miközben “tévé-szemüveget” visel.
Paik szellemiségének jelenléte folyamatosan érzékelhető a kiállítás során. TV Garden (1974, 2002) című installációját évekkel ezelőtt Düsseldorfban volt szerencsém látni az Észak-Rajna-Vesztfáliai művészeti gyűjtemény (Kunstsammlung NRW) K21 nevű kiállítótermében. Mielőtt a villódzó tévéképernyőkkel, zöldellő páfrányokkal és pálmákkal teli szobába lépve tudatosíthattam volna, pontosan miféle fúzió is ez, már magával is ragadott az alkotás. (A múzeum 2015-ben elajándékozta a növényeket.)
A performatív művészet élő, vagyis az érzékelésre és a jelenlétre ható jellege hangsúlyos a dortmundi kiállításon is. Látogatásom alkalmával az egyik teremben Aki Onda kortárs japán művész Nam June Paik művészetére reagáló installációja volt látható. Az installáció alapját field recordings, vagyis hangstúdión kívül, szabad téren készített, főleg környezeti zajokból, illetve természetes hangokból álló hangfelvételek képezik, amelyeket kifejezetten ehhez a projekthez készített az alkotó. A terem középpontjában egy preparált zongora áll, amiből elektromos segédlettel éteri hangok jönnek elő. Ezekre a terem másik részén található régi rádió hangeffektusai rezonálnak. A látogató útja a következő terembe az egyik ilyen zenedoboztól a másikig vezet. Ugyanezen az úton ível át egy fentről lógatott installáció, amely különféle meghatározhatatlan tárgyak sorából áll, ezek közül néhány hangszerként is funkcionálhat. A különös hangfoszlányok variációiból sajátos hangtáj bontakozik ki a helyszínen. Az összhatás esetlegességet és esetlenséget fejez ki, mégis melegséget áraszt. Ez a kitárulkozó gesztus valamiképp a társai előtt megnyíló ember gyámoltalanságára emlékeztet. “The world’s most famous bad pianist” – így jellemezte magát az alkotó.
Aki Onda installációja május 7-ig látható, ezt követően az intézmény három további kortárs művész – Autumn Knight (US), Annika Kahrs (DE) és Samson Young (HK) – Nam June Paik-kal foglalkozó performatív munkáit mutatja be tematikus események formájában. A kollaboratív projektben résztvevő művészek a Simphonie for 20 Room című műből indulnak ki, amelyet Paik maga sohasem adott elő.
Nam June Paik olyan participatív és interaktív installációkat hozott létre, amelyek a közönségre aktív cselekvőként tekintenek. Egy kisebb, Zen for Film című terem például nem is áll többől, mint egy falra vetített fénynyalábból, amit a moziból is ismerünk. A fénynyaláb útjába kerülő látogatók árnyéka és mozgása a falon rajzolódik ki. Ezen kívül még számos lehetőségünk van, hogy bekapcsolódjunk a kiállításba, részt vegyünk a hang- vagy képalkotás folyamataiban.
Nam June Paik az elektronikus hang és kép digitális átalakításának módjaival is kísérletezett, ezen kívül újraértelmezte a televíziózás és a videofilmezés eszköztárát is. A kiállítás fő attrakcióját Paik kulcsműve, a Sistine Chapel (1993/2019) képezi. Az óriási, mintegy 300 négyzetméternyi terem közepén elhelyezett keretre számos vetítőt szereltek fel, melyek a tér különböző pontjaira különleges multimédia show-t vetítenek. Az egyiken Janis Joplin énekel, a másikon Joseph Beuys tűnik fel. Ezek összességéből mégsem alakul ki egy lineárisan vagy filmszerűen elmesélt történet. Inkább egy olyan sajátos környezet jön létre, amelyben minden oldalról benyomások, effektek, villanások sokasága ér bennünket. Akárcsak a névadó Sixtus-kápolnában, itt azonban az egyes elemek mégsem valamiféle teljességre törekednek, hanem folyton egy-egy szekvenciát ismételnek.
Borítókép: Nam June Paik, Sistine Chapel, 1993/2019 Installation view at SFMOMA © Nam June Paik Estate (Photo: Jon Huffman)
