A nyolcvanas évek, mint a rendszerváltás előtti utolsó évtized, az elmúlt időszakban egyre több kiállítás témájaként tűnt fel idehaza. Említhető a Magyar Nemzeti Galéria El Kazovszkij életmű-kiállítása (A túlélő árnyéka), a Ludwig Múzeumban bemutatott Szenvedély – Rajongás és művészet című tárlat, a KartonArt Galéria We use the best / We use the rest című punk-kiállítása Najmányi László előadásaival, de akár a Hejettes Szomlyazókat bemutató két nagy kiállítás is idén, az Új Budapest Galériában, illetve a Ludwigban. Mintha mindegyik arról árulkodna, hogy egyre fontosabbá vált ennek a korszaknak a feltárása, többféle nézőpontú megközelítése.
Hangsúlyossá vált a populáris kultúra és a „fősodor” érintkezési pontjait, az underground és az intézményes kultúra egymáshoz képesti pozícióit érintő vizsgálódás. Az idei őszi kiállítási szezonban több esemény is érintette ezt az időszakot, és kezdte el underground és mainstream viszonyának újradefiniálását. A Tranzit megjelentette a Király Tamás ’80s című albumot, a divattervező életműve feldolgozásának egyik állomásaként. A Kieselbach Galéria Pokoli aranykor című kiállításában és az azt kísérő katalógusban a kor underground zenei plakátművészete jelent meg, méghozzá impozáns merítésben. A székesfehérvári Szent István Király Múzeumban a napokban zárt Metszéspontok című kiállítás három műfaj, a film, a popzene és a képzőművészet közös területeivel foglalkozott, középpontban a korszaknak a New Wave-re, és az Új szenzibilitásra jellemző stíluselemeivel. A Capa Központban pedig a szintén most zárult Látkép – Az elmúlt félévszázad magyar fotográfiája című kiállításon tűntek fel az undergroundhoz köthető művészek.
A felsoroltak közül két helyen, Székesfehérváron és a Capa Központban is szerepeltek a Méhes Lóránt Zuzu szemüvegeiről készült fotónyomatok, illetve Fehérváron maguk a szemüvegek is. A magyar New Wave manifesztumainak tekinthetők, ám minél több mindent tudunk meg róluk, annál fontosabbá válik az újrapozícionálásuk a műfaji struktúrában.
A Szemüvegek a szocializmus ellen című papírmakettek nem csak a hazai képzőművészet történetének képezik részét – Károlyi Zsigmond már 1981-ben írt róluk a Mozgó Világban, Kölcsönkilátás élőképpel címmel –, hanem a popzene és a televíziózás történetének is. Készítőjük divatcikkeknek szánta őket, ma egyértelműen műtárgyként kezeljük ezeket a darabokat és a róluk készült fotókat is. Közben pedig kellékként feltűntek egy abszolút mainstream magyar zenekar, a Locomotiv GT tévéshowjában, amelyet Sándor Pál rendezett. A #nyolcvanasévek sorozatban Balázs Kata és Szabó Eszter Ágnes járt utána annak, hogy ki hogyan emlékszik a szemüvegekre.
„Először csak az izgatott, hogy hogyan lehet kilátni”– Méhes Lóránt, képzőművész
Balázs Kata-Szabó Eszter Ágnes: A ’70-es évek végétől a képzőművészet egyre inkább összekapcsolódott zenei-, divat-, és életstílusokkal. Nálunk többek között az általad készített szemüvegek is megjelenítették ezt a folyamatot. Tudatos volt részedről, hogy kiviszed őket a műterem vagy a galéria falain kívülre, hogy szélesebb körben érjenek el hatást?
Méhes Lóránt „Zuzu”: Nem gondolkodtunk ilyeneken. Voltak kiállítóhelyiségek, de ezek nem nekünk voltak kijelölve. Nekünk (a Zuzu-Vető művészpárosnak, ami Méhes Lórántot és Vető Jánost jelenti – a szerk.) a Vajda Lajos Stúdióban volt kiállításunk, az volt az első, aztán az FMK-ban (Fiatal Művészek Klubja – a szerk.), és a Bercsényi Klubban, azaz az alternatív helyeken.
B.K.-SZ.E.Á.: A szemüvegek viszont abszolút alkalmasak voltak arra, hogy a kiállítóhelyeken kívül fussanak be karriert. Honnan jött az ötlet?
M.L.: Az FMK-ban megjelent egy srác, akinek ilyen szemüvege volt, tiszta fekete, és csak egy vonal volt rajta, egy rés, mint a lovagoknak, amin ki lehetett látni. Ez nekem nagyon tetszett, úgyhogy az volt az első dolgom, hogy hazamentem és csináltam egyet magamnak, hogy hogy állna rajtam. És ez indította be a folyamatot, elkezdtem további formákat keresni. Először csak az izgatott, hogy hogyan lehet kilátni, ha csak egy rés van a szemüvegen…
B.K.-SZ.E.Á.: A színeket miként választottad?
M.L.: Nem tudom, hogy volt-e otthon ilyen színes papírom. Még az is lehet, hogy igen… később mindenesetre kértem a Filmgyárból, onnan szereztem be olyan színes papírokat, fóliákat, amiket szűrőnek használnak a lámpák előtt, és kaptam is egy-egy lapot.
B.K.-SZ.E.Á.: Mi volt a terved a szemüvegekkel?
M.L.: Hordhatóra szerettem volna alakítani őket. Volt is egy műanyaggal foglalkozó ismerősöm, de csak ugyanilyen laposra tudta volna megcsinálni, annak meg nem volt értelme. Ezek csak ki vannak stancolva, ki vannak vágva. Én azt szerettem volna, ha a plasztikájuk érvényesül és rendes szemüvegek készültek volna. Ahhoz viszont öntőformára lett volna szükség, ami nagyon drága. Egy darabot ebből nem érdemes csinálni. Pedig már 1980 körül megvolt az ötlet, és már beszéltem az Omega együttesel is, akik felvették volna a szemüvegeket a koncerten, utána pedig árultuk volna őket a közönségnek. Az egyik szemüveg fel is került az Omega lemezborítójára (Az arc, 1981.) és szerepeltek az LGT Show-ban is, amit Sándor Pál rendezett.
B.K.-SZ.E.Á.: Hogy kerültek a szemüvegek az LGT Showba?
M.L.: Bachman Gábor volt a látványtervezője a műsornak és ő kérte el őket. Akkoriban Nyári István műhelyében dolgoztam, aki együtt járt Bachman Gáborral az Iparművészeti Főiskolára. Akkor már folyt Bódy Gábor Psyché című filmjének tervezése is (ennek Bachman volt a látványtervezője – a szerk.) és sokat voltunk együtt, egy társaság voltunk. Bachman meglátta a szemüvegeket és elkérte őket az LGT Show forgatására.
B.K.-SZ.E.Á.: Ezeknek a szemüvegeknek jelentős hatásuk volt a hazai New Wave, az „új hullám” elindulásában. Ezt a róluk, velük készült fotók is alátámasztják. Ha pontos meghatározásra törekszünk, akkor azt látjuk, hogy a New Wave és a punk határvonalai és eszköztára nagyon hasonló, de az LGT-t nem tudjuk ezeknek az irányzatoknak megfeleltetni. Figyeltétek ezeket a határvonalakat?
M.L.: Ösztönösen dolgoztunk. Nem voltak tervek, hanem egymásra rakódtak a dolgok. Én a szemüvegeket divatcikknek terveztem és gyártani akartam, de túl drága lett volna. Úgy gondoltam, hogy mindenki arra használja, amire akarja, mint ahogy tévéműsorba is bekerült és látványelemmé vált.
„Nézd, az őrült mit csinál?” – Sándor Pál, rendező
Balázs Kata-Szabó Eszter Ágnes: Méhes Lóránt Zuzu 1978-ban készült szemüvegeit Szemüvegek a szocializmus ellen címen tartja számon a művészettörténet. Mi volt a szerepük az LGT Show-ban?
Sándor Pál (S.P.): Egészen mostanáig nem is gondoltam, hogy ez képzőművészet lenne, meg azt sem, hogy ezekkel a szemüvegekkel megyek a szocializmus ellen. Persze gyönyörűek voltak, különlegesek. Azt gondoltam róluk, hogy gazdagítják az LGT Show látványvilágát. Én, azt hiszem, sosem voltam tudatosan politikai ellenálló. Viszont a szabadság szeretete mindig meghatározta a munkámat. Mint sokan mások, elkövettem olyan dolgokat, amiket az akkori politikai rendszer nem nagyon tolerált. Például, az nem is számított igazán, akinek nem vágattak ki a filmjéből, vagy nem volt valami betiltott munkája. A szemüvegeket nem tekintettem valamiféle kulturális ellenállásnak, az egyik éjjel behozta a felvételre a látványtervező… Somlóék azonnal kipróbálták. Én is szerettem, szerették ők is. Sajnos nem jutott mindenkinek, Presser a saját szemüvegét alakította át hasonlóra. Sok közelit is csináltunk a fiúkról, hogy jól látszódjanak a furcsa papírszemüvegek. Soha nem gondoltam volna, hogy most, 2017-ben erről fogunk beszélgetni! De, ha már az ellenállásnál tartunk, amikor ez a műsor készült, még volt a tévében „műsor-elfogadás”, és az akkori elfogadók belekötöttek abba, hogy amikor Somló Tomi azt énekli, hogy „…én azt akarom, hogy a kert kapuját már senki se zárja rám..”, akkor bilincs van rajta. Ez azért volt probléma, mert Bécsben ebben az időben nyíltak a menekülttáborok, és ez a mondat meg a bilincs együtt már majdnem elfogadhatatlan volt. Azért az is őrület volt, amikor tíz évig betiltva maradt az Add a kezed című munkám az Illés zenekarral… Valójában ez itt úgy történt, hogy a szám felvétele közben Somló megkérdezte, hogy nem kaphatna-e egy bilincset, mert az olyan kifejező lenne, és szereztünk egyet neki. De ösztönösen csináltam így, eszembe se jutott, hogy én most ellenállok. A show, ami tulajdonképpen a zenei klipek elődje volt, egyébként azt a címet viselte, hogy Nézd, az őrült mit csinál… Ez pedig egy minden időn átívelő cím. Lehet most is énekelni.
B.K.-SZ.E.Á.: Visszatérve a szemüvegekhez, jelentős szerepet töltöttek be az új hullám és az alternatív stílus megjelenésében. Hogyan találkozott Méhes Lóránt Zuzuval?
S.P.: Úgy kezdődött, hogy a Filmgyárban, amikor díszlettervezőt kerestem a Szabadíts meg a gonosztól (1979) című filmemhez, megláttam egy fiatal fiút a MAFILM udvarán lődörögni, különös hajviselettel, hegyes orrú cipőben. Különös, nekem tetsző figura volt. Valahogy beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy nemrég végzett az Iparművészeti Főiskolán. Ő volt Bachman Gábor, akivel utána sokat dolgoztunk együtt, ő tervezte a két LGT Show díszleteit is – 1979-ben, az elsőben, a nylonba csomagolt díszleteket például Christo művei ihlették. Bachman Gáborral bejött az életembe, munkámba valami friss levegő, mert az izgalmas látványvilága mellett hozta a saját társaságát, a barátait is, akik hasonlóan gondolkodtak, mint ő. Így történt – már a második LGT Show-ban –, hogy Gábor hozta ezeket a szemüvegeket, illetve jött Zuzu, azaz Méhes Lóránt is, és elmondták, hogy jó lenne használni őket. Nem is gondoltam arra, hogy ez bármiféle ellenkultúra lenne, csak nagyon tetszett.
B.K.-SZ.E.Á.: Közös pont a szemüvegek és a filmek között, hogy Zuzu a filmgyárból kapta a színes fóliát, hogy elkészítse a szürkeség elleni színes szemüvegeit…
S.P.: Milyen szürkeség ellen? Hol volt szürkeség? Nekem is volt egy színes szemüvegem: filmeket csináltam, színházban, televízióban rendeztem…
B.K.-SZ.E.Á.: A városban. Magyarországon a legtöbb ruha, amit kapni lehetett, fekete, kék, barna, szürke, legfeljebb piros volt. Némi színt vittek a város egyen-látványvilágába, mint például Király Tamás festett ruhái, amelyek persze szintén kötődtek különféle szubkultúrákhoz is.
S.P.: Király Tamással is dolgoztam, őt is Bachman mutatta be. A Szomorú vasárnapot (1984) csináltuk együtt. A színészek általában nehezen szokták meg a ruháit, mert furcsák voltak, de én szerettem azt a szabadságot, ahogy dolgozott. Nagyon szeretek éjszaka forgatni, csak általában hideg van, és egyszer egy ilyen alkalommal az egyik színésznő fázott és a derekára kötött egy nagy kendőt, amit aztán Tamás úgyhagyott a filmben is. Megtetszett neki, és nem vetette le. Mindig tere volt a szabad gondolatoknak, kevésbé korlátoztuk magunkat.
B.K.-SZ.E.Á.: Érvényesült az alternatív és a mainstream látásmód kettőssége ezekben az alkotófolyamatokban?
S.P.: Én nem érzékeltem az alternatív – nem alternatív kettősségét. Sosem gondoltam undergroundnak, vagy alternatívnak, amit ezek a művészek csináltak, vagy akár azt, amit együtt csináltunk. Csak azt vettem észre, hogy nagyon tehetséges és szabadon alkotó, gondolkodó emberekkel dolgozom, nagy örömmel. Talán az a különbség a mai helyzethez képest, hogy akkor együtt voltunk, most meg szanaszét vagyunk. Abban a nyomasztó bezártságban, több idő jutott egymásra, fizikailag is többet voltunk együtt, mindenki hozta a barátait és jöttek az új ötletek. Most ez nekem nagyon hiányzik, hiszen alig van időnk egymásra. Én úgy emlékszem az első találkozásomra az undergrounddal, a későbbi titkos és tiltott együttlétekre, hogy valamikor 1962 táján gyülekeztünk az Anna Presszóban. Megvártuk, amíg bezár a presszó és utána levetítették Super 8-as filmen Hernádi Gyula első, A péntek lépcsőin című kisregényéből készült filmet. Banovits Tamás vitt oda, és Jancsó Miklós, Hernádi, Müller Péter, Müller Ágnes, és még néhányan néztük a titkos mozit. Én még sosem voltam előtte ilyen helyzetben, hogy bezárunk, besötétítünk és egy kisméretű, fehér vásznon valami titkosat nézünk. Soha nem felejtem el azt az éjszakába nyúló estét.
A cikk lejjebb folytatódik.
