Ezeken belül is van néhány olyan, amelyet talán nem árt újra felidézni, mert a megjelenése idején kevesebb figyelmet kapott, észrevétlen maradt a napi sokszáz folyóméternyi tartalomban, ami elénk kerül. Vagy éppen azért, mert jó rá emlékezni.
Nagyon örülünk annak, hogy 2018-ban is tudtuk folytatni az East Art Mags programot, amelynek keretében újságírók, művészeti írók, kurátorok utaztak a térség hat országa között, hogy a saját érdeklődési, vagy kutatási területüknek megfelő dolgokkal foglalkozzanak, és cikkeket írjanak. Így született ez a hosszabb írás is, amely romániai és magyarországi kortárs intézményi konfliktusokat hasonlít össze, a rendszerváltástól a kétezres évek elejéig. Egyben pedig az artportal-nál azt is eldöntöttük, hogy nem törődve a „neten úgysem olvasnak hosszú szövegeket az emberek” sztereotípiájával, a mi felületünkön is bevezetjük a long read fogalmát és műfaját.
Polish art in the period of populism
Az East Art Mags nem csak residency program, hanem közös publikációs platform is, cikkek, tartalmak közös létrehozása, cseréje, több hasonló profilú lappal. Szintén az East Art Mags keretében jelent meg Adam Mazur, varsói kurátor és művészeti író cikke. Az írás lengyel partnereinktől, a SZUM illetve a BLOK magazintól érkezett (a két szerkesztőség között átfedés van, a SZUM lengyelül, a BLOK angolul közöl cikkeket), cseh partnerünk, az Artalk érintésével. Ott jelent meg először ugyanis, cseh nyelven, nálunk az angol fordítás olvasható. Fontosnak tartottuk közölni, mert a lengyel és a magyar kulturális-politikai helyzet között sok hasonlóság van. Tanulságosak az ottani fejlemények, és mindaz, ahogyan azokra a kortárs képzőművészet reagált.
„Én nem követő vagyok, hanem alapító” (Drozdik Orshi interjú I., II.)
Hosszabb interjúknál gyakran követjük azt a gyakorlatot, hogy két részben közöljük őket. Az évtizedek óta New York-ban élő Drozdik Orshi, azaz Drozdik Orsolya esetében is így történt. Nyáron hónapokig Budapesten dolgozott, szinte teljes életművét áthozta a tengeren túlról és katalogizálta, rendszerezte a munkáit és miközben új műveken is dolgozott, életút interjút adott Forián Szabó Noéminek. Ebből az interjúfolyamból állt össze a nálunk megjelent anyag.
„A Bauhaus egykori figurái szétrajzottak a világban”
Idén lesz 100 éves a Bauhaus. Mozgalom, iskola, művészeti gondolkodás és gyakorlat, amely alaposan megváltoztatta nemcsak a körülöttünk levő épített világot, de azt is, ahogyan például a tervezőművészetről, a designról és a fotográfiáról gondolkodunk. Moholy-Nagy László unokájával Weimarban, a Bauhaus iskola szülőhelyén találkoztunk. Daniel Hug, aki nem mellékesen az egyik legfontosabb európai művészeti vásár, az Art Cologne igazgatója, beszél nagyapjáról, saját tinédzserkoráról, fotográfusi és galerista múltjáról, a kölni vásárról és az ott megjelenő magyar művészetről.
A demokratikus múzeum lehetőségei
Mindig öröm, amikor fontos és izgalmas hazai művészeti könyvekről beszélhetünk. A …Nyitott Múzeum… Együttműködés, részvétel, társadalmi múzeum című kötet, illetve egész pontosan: kutatás, kötet és a megjelenést követő eseménysorozat, 2018 legizgalmasabb magyarországi művészeti történései közé tartozott. A Néprajzi Múzeum kiadásában megjelent könyv apropóján olyan múzeumi modellekről beszéltünk, amelyekben a gyűjtés, megőrzés, bemutatás funkcióin túl, a múzeumok társadalmi szerepvállalása, a látogatókkal való kapcsolat aktív alakítása is egyre fontosabb. Végső soron egy teljesen új múzeumi modell esélyeiről.
Egy obeliszk hosszú árnyéka: a documenta 14 rendezetlen számlái
A 2017-es kasseli és athéni documentáról a maga idején alaposabban beszámoltunk (itt, itt és itt), de a történések nem értek véget a monstre kiállítás zárása után sem. Idén októberben csendben elmozdították Kassel főteréről azt a művet, amelyet a város a documentán kiállított művek közül megvásárolt. Köztéri művek elmozdítása mifelénk egyre mindennaposabb, bár nehezen megszokható fejlemény, de egyrészt a világban kevésbé az, másrészt a kasseli mű, Olu Oguibe Idegenek és menekültek emlékműve (Monument for strangers and refugees, 2017) című munkája kapcsán rengeteg vita zajlott Németországban. Harmadrészt pedig az elmozdítása nem választható el a documentát övező egyéb botrányoktól. Több cikkben is követtük az eseményeket, itt elmondjuk a végjátékot, amely nem biztos, hogy lezárja a drámát.
Propagandaművészettől a politikai valóságig. Mit akar Steve Bannon?
Az új populizmus, az alt-right egyik, micsodája is..? Sztárja? Ideológusa? Gyakorlati szakembere? Marketingese? Mozgatója? Szürke eminenciása? Steve Bannon foglalkozását és működését nehéz röviden definiálni, talán éppen azért, mert médiumok és szerepek között mozog, és közben használja mindazt, ami az információs, vagy sokkal inkább a dezinformációs társadalom eszköztárába tartozik. Egy holland művész, Jonas Staal vele foglalkozott és megpróbáltaegy kiállítás keretei között összefoglalni, mire jutott kutatásai során. Bannon, aki Budapesten is, mondjuk így, vendégszerepelt, legalább annyira érdekes, mint amennyira kellemetlen figura. A vizuális kommunikáció, a politikai vállalkozás-fejlesztés és az ipari méretű félretájékoztatás szürke zónájából most egy pillanatra a kiállítóterek laboratóriumába került. Lássuk, mit tudhattunk meg róla! A cikket egyébként, tartalmi partnerségünk keretében a Qubit.hu is átvette.
Az eleven testet sem hagyták életben
Érzékelve a kortárs képzőművészet „új performansz-fordulatát”, hosszan töprengtünk, miként foglalkozhatnánk a jelenséggel. Egy ideje láttuk megérkezni, de közben nem volt egyértelmű, meddig színház és/vagy tánc, és honnantól képzőművészet az, amiről itt szó van. Ha bekerül a galériák falai közé, a biennálék programjába, akkor már képzőművészet? Ha kikerül onnan, akkor biztos, hogy nem az? Egy, a performansz-fordulatról szóló könyv kapcsán (Is the Living Body The Last Thing Left Alive?, szerk.: Cosmin Costinaș, Ana Janevski) 2018-ban aztán végre elkezdtünk a témáról beszélni.
We do not choose the time we live in
Az East Art Mags programban jelent meg ez a cikk, a csehszlovákiai 1968 képzőművészeti kontextusáról. Vagyis azokról a folyamatokról, amelyek a Prágai Tavaszt előzték meg a művészet terén. A cikk szerzője, Tomáš Pospiszyl kurátor, kritikus, művészettörténész egyébként az első OFF-Biennále egyik közreműködője is volt. Fontosnak éreztük ezt az írást, egyrészt, mert 1968 ötvenedik évfordulója körül, 2018-ban nagyon kevés cikk jelent meg ennek az időszaknak a kulturális vonatkozásairól, másrészt meg azért, mert a Prágai Tavasz eltiprásában az akkori Magyarországnak is felelőssége volt. A cikknek utóélete is lett, a bécsi székhelyű Erste Stiftung társadalmi, politikai és kulturális kérdésekkel foglalkozó online magazinja németre fordította és közölte az írást.
Négy éven át, ötven részen keresztül figyeltük, szemléztük mai magyar képzőművészek külföldi megjelenéseit egyéni vagy csoportos kiállításokon. A sorozat igen alapos regisztere lett ezeknek a szerepléseknek, még akkor is, ha lehetetlenség lett volna minden egyes szereplésről beszámolni. Négy év után lezártuk ezt a szériát, és egy igen érdekes összegző, elemző írás született azokból az adatokból, tendenciákból, amelyek kiolvashatók voltak belőle.
Ez itt csupán tíz cikk az artportal 2018-as terméséből, de többet is említhettünk volna még. Két részben foglalkoztunk a képzőművészek „életközepi válságával„, de beszéltünk a hazai művészeti emigráció problémájáról is. Beszámoltunk többek között az Ars Electronicáról, a Berlin Biennaléról, a Manifestáról és a Steirischer Herbstről. Jópár nagyképes összeállítást közöltünk, egyik-másik igencsak izgalmas és látványos volt, mint például a Kristina Bylak munkáit bemutató anyag. Cikksorozatot közöltünk egy olyan projektről, amely az antropocén korszakkal foglalkozott, ezen belül is a kelet-közép európai térség ökológiai problémáival. Szóltunk a nemek közti egyenlőtlenségek kérdéséről a hazai művészetben. Két cikkben is foglalkoztunk az utóbbi évek egyik legizgalmasabb művészeti jelenségével, a Forensic Architecture-rel. Hosszú interjúban válaszolt kérdéseinkre Pados Gábor, az acb galéria tulajdonosa és Waliczky Tamás, a világon az egyik legismertebb magyar művész, aki 2019-ben a Velencei Biennále magyar pavilonjának szereplője lesz. Cikksorozatot közöltünk térségünk queer művészetéről. Feltettünk 17 kérdést a hazai múzeumi helyzetről, és beszéltünk az egyik legnagyobb vihart kavaró, hazai kortárs képzőművészeti kiállításról.
Azt megígérhetjük, hogy 2019-ben is folytatjuk.
Nyitókép: Mosogatószer ételszínezékkel és tejjel, 2018. 12.31.22.00, Budapest, Bartók Béla út. Fotó: Erdei Krisztina
