Az artportal 2020-as írásait szemléző válogatásunk első részében már említettük: számunkra is elég keservesre sikerült a múlt év. Ennek ellenére mégsem mindent a vírus és a válság határozott meg. Voltak egyéb témáink is, például közvetlenül az év elején, nem sokkal a nagy mélyrepülés előtt.
Még 2019-ben, az önkormányzati választások után kezdtünk el egy cikksorozatot hazai városok kortárs művészeti életéről és arról, hogy egy-egy új (ellenzéki vagy kormánypárti) városvezetés mit tehetne az adott helyeken a kortárs kultúráért. Budapesttel kezdtük a szemlét, majd Pécs, aztán 2020-ban Szombathely, Zalaegerszeg és Győr is sorra került. Akkor még nem tudtuk, legfeljebb csak sejtettük, hogy az önkormányzatiságot egy éven belül gyakorlatilag kivégzik Magyarországon, így a cikkekben megfogalmazott elképzelések most tényleg nem egyebek illúziónál, de azért érdekes visszanézni, alig egy éve még mi mindent el lehetett képzelni. Persze, ez a mi minden sem sok, más országokban alap lenne.
A másik nagyobb témánk tavaly a köztéri emlékművek és szobrok kérdésköre volt, részben a Black Lives Matter mozgalom nyomán megindult szobor-eltávolítási hullám miatt, részben pedig azért, mert Budapesten is felmerült (persze meglehetősen eltérő okokból) a városi, köztéri emlékmű-koncepció újragondolása. Erről májusban többrészes vitacikk-sorozat is indult az artportálon.
Aztán, mielőtt bármilyen más átfogó, nagyobb téma eszünkbe juthatott volna, jött ami jött. Válogatás 2020-ból, második rész.
Bezárt helyek, nyíló helyzetek. Körkép a szombathelyi kortárs művészetről
Ezt a cikket emeljük ki a hazai városok kortárs művészeti helyzetét bemutató sorozatból, méghozzá azért, mert a Szombathelyi Képtár hanyatlásának tanulságos történetéről 2013-ban már közöltünk egy cikket, és számunkra is érdekes volt, történt-e elmozdulás azóta, és ha igen, akkor pontosan miben. A cikkből kiderül!
50 shades of Precariousness. A report on culture in provincial Hungary
A Budapesten kívüli helyzet a témája ennek az írásnak is. A cikk az East Art Mags programban készült és szerzője, a szlovák kurátor, művészeti író Zuzana Jakalová Pécs, Dunaújváros és Debrecen kortárs színterén nézett körül, felkereste a legfontosabb szereplőket, majd igen tanulságos riportot írt. Az egyik ok, amiért elkezdtük 2016-ban az East Art Mags projektet, az éppen az a lehetőség, hogy a szomszédos országokból érkező művészeti újságírók szemén keresztül láthassuk a saját helyzetünket. A szöveg szlovákul is megjelent, a Kapitál című lap online verziójában.
Enlightenment always comes too late. Let’s wait
Ha már szomszédolás: egyik kedvencünk volt ez a cikk tavaly, szintén az East Art Mags projekt részeként. Ivana Rumanova szlovák műkritikus, kulturális antropológus olyan művészeket keresett Csehország különféle szegleteiben, akik felhagytak a művészettel. A nem alkotás, a művészeti termelésből való kilépés motivációt (végső soron a motiválatlanság motivációit) kereste és az egyéni életstratégiák nyomába indult. És persze arra is kíváncsi volt, mit csinál az a művész, aki nem művész. Hátha olyasmit is, ami mégiscsak művészetként értelmezhető?
Amiről nem tudunk még beszélni sem: a munka világa és a szorongás esztétikája
Mi egyéb következhetne, ha nem ez a cikk? Ritkán közlünk megnyitószöveget, a 444-től érkező Horváth Bence írásával viszont kivételt tettünk. Ez a szöveg (azaz részben ez a szöveg, hiszen élőbeszéd és felolvasás keveredett) hangzott el a Budapest Galéria nyári megnyitóján, az Eddig minden rendben című kiállításon. Túl az első karanténidőszakon, az otthonról végzett munkán, az összefolyó munkaidőn és magánidőn, vagy éppen a munka hirtelen elvesztésén és a kétségbeesett munkakeresésen arról volt szó, hogy a teljesítmény- és versenyalapú világ milyen reakciókat, viselkedésmódokat vált ki belőlünk, miként változtatja meg a saját magunkhoz való viszonyunkat. Mi marad belőlünk a neoliberális gazdasági struktúrák szürke robotosaiként? Körül tudjuk-e írni a kiégés állapotát, és van-e ellenszerünk rá? Mely művek, művészeti projektek foglalkoznak egyáltalán a kérdéssel?
A bálványok hallgatnak. Merre tovább a szobordöntési hullám után?
2020 a köztéri emlékművek, mondjuk így, radikális újragondolásának éve is volt. Szobordöntések, átnevezések és áthelyezések előbb az Egyesült Államokban, aztán Nyugat-Európában. Mit nevezünk emlékműnek 2020-ban? Mit nevezünk köztérnek? Mit bír el még a köztér, mi helyezhető el tereinken és utcáinkon, minek volna egyáltalán még értelme? Az artportál összes tavalyi, emlékmű tematikájú cikkét belinkelhetnénk, hiszen izgalmas vita bontakozott ki több héten keresztül, de most csak azt a két cikket illesztjük ide, amely a világban történteket a kelet-európai, illetve hazai helyzet tükrében vizsgálja.
Úgy tűnik, valódi palotaforradalom zajlik az észak-amerikai múzeumokban
2020 az Egyesült Államokban megdöbbentő változásokat hozott, vagy inkább közelgő társadalmi változásokat jelző, előkészítő földcsuszamlásokat. BLM, tüntetések és összecsapások, a társadalmi struktúrákba épült rasszizmus, megkülönböztetés, etnikai és szexuális alapú előítéletesség felszínre kerülése, a hatalmi szerkezet megkérdőjelezése. A következmények sorában pedig ott volt a történelem felülvizsgálata, a művészettörténeti narratívák újragondolása is. Másfelől pedig a konfliktusok kezelése, a járvány- és kríziskezelés azt is megmutatta, hogy a hatalmi manipulációk, a post-truth és post-fact nagyon is vérre menő gyakorlatok, az utca valósága egy csapásra leleplezte, nem viccről van szó, nem csupán Twitter-politizálásról. A társadalmi vihar a kulturális intézményeket sem hagyta érintetlenül. Erről is szólt ez a cikk.
A COVID-19 felerősíti a régi vitát arról, hogy szabad-e eladni múzeumi tárgyakat
A válság művészeti intézményekre gyakorolt közvetlen hatása elsősorban az anyagi ellehetetlenülésben mutatkozott meg. Az eddigi modellek, finanszírozási megoldások nem tarthatók? Ha pedig tabuk dőlnek, akkor egyre több minden kérdőjeleződik meg. Ebben a cikkben azt szemléztük, hogy a világ különböző pontjain miként viszonyulnak ahhoz a kérdéshez, amit hivatalosan a „múzeumban őrzött javak elidegenítésének” neveznek. Hol tiltja törvény, hol nem tiltja semmi? Hogyan alakulnak át a nemzetközi gyakorlatok a krízis hatására?
A levegő korszaka. Kicsoda Tomás Saraceno és miért fontos?
Attól, hogy hirtelen új problémáink lettek, még nem szűntek meg a régiek. Klímakatasztrófa, fenntarthatatlanság, a kőolaj alapú gazdaság közelgő vége. És persze az ezekre adható válaszaink. A művészet megmutatta azt is, hogy az aktuális krízisen kívül a globális, átfogó változásokon is képes gondolkodni. A tavaly tavasszal elmaradt, majd idén tavaszra áthozott OFF-Biennále – melynek címe változatlanul: Levegőt! – egyik nagy eseménye Tomás Saraceno projektjének budapesti magvalósulása lett volna, illetve lenne. Őt mutattuk be ebben a cikkben.
„Az igazi művészet most az, ami az utcán zajlik”
Kelet-Európában is tiltakozó mozgalmak lángoltak föl, az egyes országokban más és más okokból és eltérő léptékekben, de mindenütt a hatalmi represszió különféle formáival szemben. Augusztus vége óta zajlik a belarusz tiltakozási hullám és a nyilvánvalóan elcsalt elnökválasztás nyomán kialakult tömegtüntetésekben a művészek és kulturális munkások is aktívak. Mint ahogy számos művész van a rengeteg letartóztatott között is – és rendre újabb esetekről érkezik híradás, itt van például egy folyamatban levő nemzetközi akció Alexander Vasilevich, az egyik legjobb minszki művészeti galéria, a Gallery Ў több hónapja börtönben levő vezetőjének szabadon bocsátásáért. Gyorsinterjúnk egy minszki képzőművésszel még a tiltakozás-sorozat elején készült. És néhol nem tudtunk nem felfigyelni az akaratlanul is áthallásos mondatokra. „Ahol szabadsághiány van, ott nyilván a művészet vagy a művészet bemutatása sincs rózsás helyzetben. Ahol probléma van az oktatással, ott nyilván a művészeti oktatásra is igaz ez, ezért aztán a szakemberek, művészek, kurátorok, kritikusok vagy elmennek, vagy maradnak, de kénytelenek küszködni.”
A nyitóképen a Groupe Guma Guar Heaven című munkája látható a Sam83 galériában és az Enlightenment always comes too late. Let’s wait című cikkben olvashattok róla.
