Most ér véget Budapesten, a Molnár Ani Galériában a DATES 9 című kiállítás, amely a szlovén Roman Uranjek és a boszniai szerb Radenko Milak közös munkáit mutatja be. A pontosan kettéosztott képfelületek bal oldalán Radenko Milak valamely történelmi, vagy tetszőlegesen kiragadott időpillanatra reagáló, fotók alapján készült festményei, a bal oldalon pedig Roman Uranjek erre reflektáló kompozíciói, amelyekben valahogy mindig feltűnik a kereszt.
Nyugodtan nevezhetjük legendásnak az IRWIN csoportot és a Neue Slowenische Kunst (NSK) nevű mozgalmat, csoportosulást, hullámot, identitást, vagy éppen államot. Roman Uranjek neve mindkét legendához erősen kapcsolható, merthogy mindkét csoportban alapítótag.
Művészi pályája összekapcsolódik a nyolcvanas évek elején Ljubljanában zajló underground, ellenkulturális mozgásokkal, illetve magával a várossal, amely sajátos belső szabadságot vívott ki a „testvériség és egység” jegyében megfogalmazott nagy jugoszláv identitásban és egy rendkívül izgalmas új művészet bölcsőjévé vált. Később Szlovénia elsőként, és viszonylag kis megrázkódtatás árán szakadt ki a jugoszláv álomból, amely persze a háborúkkal végképp rémálommá változott – hogy aztán azonnal a jóléti Ausztriához kezdjen hasonlítani. De sem a Neue Slowenische Kunst-ot, sem Roman Uranjeket nem érintette meg soha a nacionalizmus, és a nacionalistáknak sem sikerült őket kisajátítaniuk. Ehelyett az NSK alakult „állammá”, olyan nemzetek fölötti képződménnyé, amely folyamatos kritikával viszonyul a nemzetállamhoz, miközben meglehetősen pacifista alakulat. Saját útlevéllel és polgársággal rendelkezik – nem mellesleg a Vienna Contemporary idén egész kiállítást szentelt neki.
Roman Uranjek kollaborációinak története azonban a Novi Kolektivizem csoporttal kezdődik, itt indult a nyolcvanas évek legelején, egy rendkívül izgalmas ljubljanai mikroklímában, ahol a punk, az elektro, a Laibach, a progresszív színház, az új filozófiai iskolák, a corporate design hatottak a szereplőkre. Itt kerül elő az az imázs, amely aztán az NSK-ban teljesedik ki, a totalitárius rendszerek vizuális eszköztárát használó, kemény és fegyelmezett vizualitás, amely persze nem kevés iróniával értendő. Nem mellesleg pedig ez az egész ljubljanai hullám világhírű lett, ma is kelet-közép Európa egyik piacképes művészeti exportcikke.
Roman Uranjekkel egy budapesti nyilvános beszélgetés előtt találkoztunk, szeptember közepén, még a Vienna Contemporary előtt.
artportal: Mondana néhány részletet a közös munkafolyamatról? Úgy tűnik, komoly rendszer van benne, és kissé olyan, mintha valamilyen önmagukra mért penitencia volna.
Roman Uranjek (RU): Kezdjük azzal, hogy Radenkóval először a Facebookon találkoztam. Láttam, hogy van egy sorozata 365 akvarellből, az év minden napjára festett egyet, fotók alapján. Ez fölkeltette az érdeklődésemet, merthogy én 2002-től kezdve, amikortól az eurót, mint valutát bevezették, és készítettem egy rajzot, egy euró-bankjegyet kereszttel, szóval, attól kezdve minden nap rajzolok valamit a kereszt motívum felhasználásával. Egy évig akartam csinálni ezt a projektet, de nem bírtam abbahagyni. Ez tizenhét éve volt. Van olyan időszak, hogy többet is készítek egy nap, most négyet naponta, és egyet válogatok ki ezek közül. Tehát évente összesen vagy ezer keresztet csinálok, ez így eddig tizenhétezer kereszt.
Ez jó sok..
RU: Bizony. És folyamatosan csinálom. Nos, amikor Radenko munkáit láttam, éreztem néhány kapcsolódási pontot. Például az időhöz való viszonyban. Ő mindig egy egzakt történelmi pillanatot használ. Ez egyfajta objektív időszemlélet – az enyém obszesszív, ha lehet ezt mondani, magánidő. Aztán egyszer találkoztunk a törökországi Canakkale Biennálén és elkezdtünk beszélgetni. Fél évvel később megkezdtük a közös projektünket. A folyamat meglehetősen szigorú: először Radenko hozza a maga munkáját, egy adott naphoz kapcsolódva, mondjuk, szeptember 17. Én pedig végigmegyek a foldereimen, kikeresem a szeptember 17-i kereszteket: 2002, 2003 és így tovább, válogatok közülük, így lesz mondjuk 15 lehetőségem. Kiválasztok egy munkát és elkészítem az újrainterpretált változatát, egy olyat, amiről azt érzem, illeszthető Radenko művéhez. A többi lehetőséget pedig megjelenítem a kép alsó szélén. Mert így láthatóvá válik, hogy konceptuális munkáról van szó, látszik a processzus.
A kereszteken kívül azonban más is látszik az ön „oldalán”. Ezek a képek, motívumok hogyan keletkeznek?
RU: Mindig Radenko munkájával kezdődik a folyamat. Fontos, hogy ne képzeljem el előre, mit szeretnék csinálni, arra reagáljak, amit látok, és az adott lehetőségek közül válogassak.
Milyen hosszú ez a munkafolyamat?
RU: Rendszerint Zágrábban találkozunk, ez másfél órára van tőlem és egy óra ötven perce Banja Lukától, ahol ő lakik. Az ő autójából átpakoljuk az akvarelleket az enyémbe. Aztán otthon végignézem a munkákat és a saját archívumomat. Bal oldalon ott van az ő képe, a jobb oldalon pedig több lehetőség. Figyelek, válogatok, két napig vagy akár egy hétig is – a reflexió fázisára nagyon is szükségem van –, és aztán kiválasztom, melyikkel folytassam tovább.
Rendszeres, úgyszólván napi rutinokról van szó – mikor foglalkozik a saját munkáival?
RU: Amint említettem, obszesszív alkat vagyok. Olyan gyakorlat ez számomra, mint az ima. Minden nap keresek időt arra is, hogy magammal töltsem, az emlékeim közt kutakodjak, és különféle művészettörténeti korokkal foglalkozzam. Ha nincs éppen időm, akkor percek alatt el tudok készíteni egy vagy több keresztet, mert ez elég könnyen megy. Ha pedig van egy vagy két órám, akkor máris bele tudok fogni egy kollázsba, vagy bármi másba, számomra ezek meditatív tevékenységek.
Ha önről beszélünk, egyértelmű, hogy csoportokat, közösségeket is szóba kell hozni. IRWIN, Neue Slowenische Kunst (NSK), de a Radenko Milakkal végzett munka is egyfajta csoport-tevékenység. Miért ilyen fontosak önnek a kollaborációk?
RU: Most 57 éves vagyok, és annyit elmondhatok, hogy a legjobb időszak a Novi Kollektivizem volt. Huszonkettő voltam, Ljubljanában színházi emberekkel ismerkedtem meg, közösen kezdtünk gondolkodni, lett egy csoportos akciónk, közben jó barátságba kerültem azokkal is, akik a Laibach alapítói lettek. Mindez 1980-83 között kezdődött. És arról beszélgettünk, hogy nem az egó a fontos, nem az, hogy én legyek a legjobb a városban, hanem ehelyett próbáljuk meg az energiákat összeadni, és forduljunk Nyugat felé. A Laibach-os barátommal, Dejan Knezzel együtt – akivel közösen jártunk iparművészeti középiskolába –, érdekelt minket az imázs, a corporate design, összehoztunk egy design-csoportot, amit úgy hívtunk, Novi Kolektivizem. Az első munkánk a Neue Slowenische Kunst arculata volt…
A híres embléma…
RU: Így van, az embléma. És ebben az időben számunkra a túlélést is jelentette, hogy vizuális tervezést végeztünk például színházaknak, amelyek hajlandók voltak velünk dolgozni. És arra is rájöttünk, hogy ezt könnyebb csinálni, ha csoportban dolgozunk. Közben persze minden művész önálló egó. Csakhogy nagyon könnyű önismétlővé válni, ha egyedül dolgozol, bezárva az egódba. Míg ha egy csoportnak vagy a tagja, akkor működésbe lép az ókori filozófiai elmélet: tézis-antitézis-szintézis. Így közelítem meg én is a csoportos munkát, minden kép, amit létrehoztunk, szintézis eredménye.
Hogyan jellemezné a korai 80-as évekbeli Ljubljanát? Milyen volt az atmoszféra, milyen volt a város?
RU: Úgy tételeztük magunkat, hogy ez a hely a kommunista birodalom utolsó, legtávolabbi provinciája a Kremlből nézve, Olaszország és Ausztria között. És ha a legtávolabbi provinciában élsz, érzed, hogy ott az ideológiai masinéria már nem olyan hatékony, nem olyan erős. Persze az akkori Jugoszlávia jóval nyitottabb volt, mint a többi ország a kommunista blokkban, és ezen belül is nálunk nagyobb nyitottság volt, mint Belgrádban.
Mivel magyarázható ez? Politikai folyamatok eredménye volt, vagy a helyiek más beállítódásáé? Vagy a geográfiai pozícióé?
RU: Ezek kombinációjáról van szó. És erős volt a civil társadalom is. Ekkor már működött Slavoj Žižek például. A Lacan csoport. Erős csoportok: Laibach, Borghesia. A színházak. A rock színtér is nagyon fontos volt. Szóval, markáns szubkultúrák jöttek létre, és ezeken a hálózatokon keresztül találkoztunk egymással, ebben a diskurzusban léteztünk, és ebből nagyon sok invenció származott. A képzőművészeti aktivitásaink is ebből indultak ki, de meg akartuk különböztetni magunkat másoktól. Például a punktól, ami akkor nagyon jelentős volt. A saját fegyelmezettségünkkel akartuk magunkat kifejezni, megkülönböztetni. A szabadságot a fegyelmezettségen keresztül megélni.
Említette, hogy a nyugat felé akartak fordulni. Mit gondol, miért lett az önök tevékenysége ott is sikeres? És egyáltalán: mit jelentett akkor a siker?
RU: Minden művész vágyik arra, hogy magasabb szinteken működhessen, része legyen valami nagyobbnak. Az első szint a szülővárosod, aztán a főváros, aztán ismertebb leszel a térségben, a környező országokban. És a mi ambíciónk a nyugati országok felé vezetett, beleértve Amerikát is. Egy csomó információ eleve nyugatról jött, eljutott hozzánk jó pár magazin, az Art Forum, az Art Monthly, a Flash Art, és ezekből tudtunk meg sok mindent. Eközben a keleti blokk országairól alig tudtunk valamit, például a magyar művészekről, vagy a románokról, csehszlovákokról. Mert akkoriban nem jelentek meg a nyugati magazinokban és az intézményekben sem nagyon. Ilyen a tőke logikája. A nyugati művészet disztribúciója egyszerűen jobb volt. És mi is ismertebbek lettünk nyugaton, mint keleten.
Az izoláció érdekes alakzatai ezek…
RU: Nálunk akkoriban nagyon népszerű volt Anselm Kiefer és Joseph Beuys. Nagy hatást gyakoroltak ránk. De meg akartuk mutatni a saját identitásunkat, velük összehasonlításban. Az IRWIN egyébként Joseph Beuys-ra és a Gilbert and George párosra eléggé odafigyelt.
Ne felejtsük el, hogy a jugoszláv állampolgárok zsebében világútlevél volt. Magyarországról háromévente lehetett nyugatra utazni, meghívással gyakrabban, de így is nagyon nehéz volt az utazás.
RU: Ez így van. Pénzünk ugyan nem volt, de utazni valóban tudtunk. Az első munkámat pont annyiért sikerült eladnom, mint amennyi egy Ljubljana-London repülőjegy ára volt. És örültem, hogy el tudok menni.
Mi a helyzet ma a nemzetközi kapcsolatokkal?
RU: A Vienna Contemporary idén egy külön kiállításon fókuszba állítja az NSK State in Time projektet, tehát nem egy ország lesz a fókuszban, hanem ez a virtuális állam, amelynek már 14 ezer polgára van. Köztük amúgy Ilja Kabakov, Marina Abramovic, Michelangelo Pistoletto is. A kiállításon pedig az NSK művészei lesznek főszerepben. Ez tehát egy napjainkban is zajló történet, bár a nyolcvanas és kilencvenes években sokkal inkább benne voltunk a nemzetközi vérkeringésben. Az akkori ljubljanai csoportok ma nem együtt lépnek föl, hanem a saját médiumuk logikájának megfelelően kommunikálnak és illeszkednek a nemzetközi színtérbe. Az NSK állam sorsát egyébként formálisan is letettük a polgárok kezébe, akinek NSK útlevele van, az „részvényessé” vált az államban.
Ez egyfajta demokrácia-modell?
RU: Talán, bár én nem vagyok feltétlen híve a demokráciának. De ami fontos: mindannyian egy olyan államba születünk bele, amelyet nem választottunk. Vagy azonosulni tudunk vele, vagy nem. Ez pedig egy másik, újabb lehetőség arra, hogy identifikáljuk magunkat egy szupranacionális szinten. Az NSK at mondja magáról: State In Time. A legtöbb háború pedig az államok között a földért zajlik, a területért.
Ha már szimbólumokról beszélünk: az NSK elég egyértelműen használta munkáiban a totalitárius rendszerek vizuális eszköztárát. Ma pedig egy új nacionalista, autoriter fordulat tanúi vagyunk a térségben. Hogyan látja most, ebben a kontextusban az NSK egész vizualitását?
RU: Hogy pontosak legyünk: mi Szlovénia állampolgárai vagyunk, de létrehoztuk a Neue Slowenische Kunst-ot, mint identitást. Nem használunk benne szlovén szavakat, nem használunk nemzeti jelképeket. Szóval, bármilyen szlovén nacionalista mozgalom képtelen lenne arra, hogy velünk, az NSK-val azonosítsa magát, vagy felhasználjon bennünket. Mert így, ebben a formában nem is vagyunk Szlovénia részei. A nacionalisták ezzel nem tudnak mit kezdeni. Nem is próbálták meg, mert a mi államunk nemzetek fölötti konstrukció. A mi államunkban nem is létezhet nacionalizmus. Ilyenünk nincs. Amink viszont van, az a provokáció. A provokáció teljesen legitim nyelvezet az avantgárd gondolkodásban. A mi nevelődésünk egyébként is a történeti avantgárddal kezdődött – orosz avantgárd, Malevics, kubizmus, futurizmus –, aztán a Bauhaus-on, majd a fluxuson keresztül zajlott. Ez a három inspirált minket.
A provokációt láthatóan élvezik is.
RU: Ha nincs pénzed, a legjobb reklám a provokáció.
De lehetnek veszélyei.
RU: Amikor kezdtük, akkor voltak. Olyan vádakat kaptunk a nyakunkba, amelyek alapján öt éves börtönbüntetéssel fenyegettek.
Ez volt az a bizonyos plakát-ügy? Amikor a Novi Kolektivizem csoport 1987-ben az Ifjúság Napja nevű rendezvény plakátpályázatára egy náci plakát újratervezett, kommunista-nacionalista viszonyokra adaptált változatát adta be, és nyert is vele. Amiből komoly botrány kerekedett.
RU: Így van, ez volt a legveszélyesebb momentum. Megvádoltak minket és az emberek erőszakosan léptek föl velünk szemben. Pedig, ahogy Žižek kifejezte, ezt úgy lehetne elképzelni, mint a partizán színházat, ahol valaki eljátssza a németeket. Vannak a jófiúk és a rosszfiúk. Mi alakítottuk a rosszfiúk szerepét, de közben végig partizán színházat játszottunk.
Mekkora az irónia szerepe az önök egész munkásságában?
RU: A legerősebb humor olyan, hogy már nem tudsz nevetni. Van humor abban, amit csináltunk, de én sosem szerettem az olyan dolgokat, amelyek az első, legelemibb szinten hatnak. A geget nem szeretem. Az egyenruháink, jelképeink sosem voltak direkt náci vagy kommunista utalások, mint ahogy a keresztek sem voltak utalások az egyházra. Különböző dolgokat kevertünk és megtartottuk a távolságot.
Hogyan kezelték a félreértéseket, félre-interpretálásokat? Biztos akadt jó néhány.
RU: Szerettük az ilyesmit. Sose magyaráztuk a dolgainkat. A művész megkreál valamit, de nem dolga meg is magyarázni azt. Arra ott van Žižek… A művészet csak veszít azzal, ha a művész magyarázni kezdi.
Visszatérve a Radenko Milakkal való együttműködésére: fontos, hogy egy szlovén és egy boszniai szerb működik itt együtt?
RU: Különböző generációkhoz, különféle nemzetekhez és államokhoz tartozunk. Pontosan ez az, amit szeretek. Radenko 19 évvel fiatalabb nálam. És éppenséggel a Republika Srpska-ban él, amely ellenség volt a balkáni háborúk időszakában. De ezek csak adatok, a másik oldalon ott áll egy személyiség. Marina Abramovic szerb. Na és? Egy nagyszerű művész.
A háborúk időszakában megszakadtak a személyes kapcsolatok is?
RU: Sosem szakadtak meg. A jugoszláviai háborúk időszakában is voltak közös kiállítások. Emlékszem egy alkalomra, Stockholmban. Balkán, Kelet-Európa, ez volt a téma. De a megnyitó után, amikor a művészek megittak egy pohár bort, mi azonnal összejöttünk, szerbek, szlovének, bosnyákok, horvátok, és vicceket meséltünk egymásnak. Én soha nem tapasztaltam nacionalizmust a művészet világában. Más társadalmi közegekben igen. A művészetben is biztosan jelen van, de azok a művészek valószínűleg nem mozognak a nemzetközi közegben. Visszatérve a kollaborációkra: Gilbert and George-nál sosem tudod, a dolog meddig Gilbert és honnantól George. Vagy Fischli and Weiss esetében: nem tudod, mit csinált Fischli és mit Weiss. Nálunk mindig látszik a saját identitásunk. Radenko mindig a bal oldalon van, én a másikon. De közben mégis egy munkáról van szó.
Meddig lehet folytatni ilyenfajta együttműködéseket?
RU: Nem tudom. Azt tudom, hogy a keresztekben annyi lehetőség van, ami kitart az életem végéig.
Miért éppen kereszt?
RU: Kevés egyszerű és erős szimbólumunk van. Kör, háromszög, csillag, kereszt…szerintem a keresztnek van a legszélesebb interpretációs mezeje. Krisztus előtt tízezer évvel készült agyagedényeken is ott van. A kereszténység megjelenése óta persze mást jelent. Nem vagyok vallásos ember egyáltalán. Az én keresztjeim a „plusz” jellel tartanak rokonságot. De ha valaki megkérdez a keresztről, akkor Klimtet idézném, aki azt mondta, a kereszt a legerotikusabb jelkép a számomra, mert látok együtt egy horizontális nőt és egy vertikális férfit.
Nyitókép: Radenko Milak & Roman Uranjek: 13. June 2007 (Ad Reinhardt), 2018, vegyes technika, 70,5 x 90 cm, fotó: Matija Pavlovec, a Molnár Ani Galéria jóvoltából
