Pados Gáborral, az acb galéria tulajdonosával két hosszú beszélgetésünk is volt az utóbbi hónapokban. Még akkor kezdtük, amikor eleven volt a három magyar galéria, az acb, a Vintage és a Kisterem együttműködésében megvalósult New York-i magyar neoavantgárd kiállítás, a With The Eyes Of Others, és még nem lehetett látni, mi a siker hozadéka. De azt igen, hogy a hazai neoavantgárd körül tajtékzó hullámok egyre többször dobják föl az acb nevét.
Most már tudjuk, hogy az Elizabeth Dee Galleryben zajlott kiállításból vásárlások és további lehetőségek következtek. És tudjuk azt is, hogy idehaza fellángoltak a viták a kereskedelmi galériák kánonképző szerepéről, és szakmai fórumokon egyre többször emlegették az acb-t és kutatóműhelyét, az acb Research Lab-et. 2017-ben két nagy kiállítás kapcsán is lábra kaptak híresztelések (Pécsi Műhely és Hejettes Szomlyazók), hogy az acb nélkül nem valósultak volna meg. Tavaly novemberben, Mélyi József a magyar fókuszú Vienna Contemporary kapcsán nyilatkozta a Műértőnek hogy: “ha nagyon kisarkítom, akkor itt alapvetően a húsevők és a növényevők világa találkozik egymással”. Idén januárban a műkritikusokat tömörítő AICA Anomáliák című konferenciáján fogalmazódtak meg éles kritikák az acb-ről, de ugyanitt, az előadók között az acb Research Lab kutatói, Kürti Emese és Barkóczi Flóra szakmailag pontosan alátámasztva mutatták be, hogyan működik a kutatóműhely, valamint a műhely és a galéria kapcsolata.
Úgyhogy időszerűnek tűnt, hogy Pados Gáborral folytassuk a beszélgetést. A híresztelések tisztázásáról, a szakmai közállapotokról, az intézményi helyzetről, a Research Lab-ről, arról, hogy kié a neoavantgárd narratíva joga, a Pécsi Műhelyről és az Irokéz gyűjteményről, amely úgy tűnik, Veszprémet jobban érdekli, mint Pados szülővárosát, Szombathelyt, hiszen áprilisban a veszprémi Dubniczay palotában nyílik az anyagából nagy kiállítás. Több hónapot átfogó, kétrészes interjú lett belőle. Íme, az első rész.
artportal: A „növényevők – húsevők” felosztásban a kereskedelmi galériák volnának a ragadozók? Ha jól értem, szerinted nem túl szerencsés ez a szereposztás.
Pados Gábor (P.G.): Ebben az értelemben, ebben a szakmában idehaza már nem léteznek ezek a szerepek. Nincsenek már növényevők. Legfeljebb az egyik bevallottan húsevő, a másik titokban az. Zug-húsevő. Mintha egy vegetárius kifelé azt kommunikálná, hogy kerüli a húst, de azért pár pohár bor elfogyasztása után simán betol egy véres májat, úgy, hogy mások ne lássák. Kicsit így értelemezem én ezt a kettéosztást. Nem is az a kérdés, hogy milyen elnevezéseket aggatnak itt a szereplőkre, lehet for profit-non profit kettéosztásról is beszélni. Én azt gondolom, hogy alapvetően a kettéosztással van probléma.
Akkor hogyan írjuk le azt a helyzetet, ami most van? A közpénzből fenntartott nagyintézmények – legalábbis a modern- és kortárs területen –, mintha léket kapott tankerek volnának, miközben cirkál egy csomó kishajó, amely mozgékonyabb és adott esetben agresszívebb. Arra célzok, hogy a kereskedelmi galériás terület vesz át jónéhány olyan funkciót, amely a közintézmények feladata volna.
P.G.: Hogy kereskedelmi galériák fölvesznek olyan tevékenységeket is, amelyek tőlük szokatlanok, az az összeomló intézményrendszer következménye: jónéhány nagyon jó szakember hagyta ott ezeket az intézményeket és kereskedelmi galériákban helyezkednek el. De azért ne tegyünk úgy, mintha ezt itt találták volna föl. Lehetetlen volna összeszámolni, hogy a világban hány olyan kereskedelmi galéria van, amely kutatási tevékenységet, komoly publikációs tevékenységet végez. Kutatnak, könyveket adnak ki, és felfedeznek művészeket akár nagynevű nemzetközi múzeumok számára is. Olyanokat is, akik korábban nem voltak fókuszban. De azt gondolni, hogy például a Pécsi Műhely megjelenése a Ludwigban azért volt lehetséges, mert mondjuk az acb elkezdett foglalkozni a Pécsi Műhellyel, az szerintem nevetséges és tele van paranoiával. Ez ugyanis egy olyan színvonalú és mennyiségű neoavantgárd anyag, hogy csak idő kérdése volt, mikor kanonizálódik. Csakhát itt egy vidéki művészcsoportról van szó, amely a Budapest-centrikus művészeti életben mesterségesen szorult háttérbe – erről éppenséggel nem nagyon beszél senki. Szóval, azt gondolom, semmi nagy csoda nem történik, csak most olyan új, a szakma számára eddig ismeretlen történések, folyamatok indultak el, amelyek már régesrég megkezdődhettek volna, ha például nem volna kettéosztva a szakma. Tíz évvel ezelőtt egy hozzánk hasonló dinamizmussal és törekvéssel működő kereskedelmi galériát kinyírtak volna a „növényevők”.
Felszínre került egy korszak, a neoavantgárd, és vele életművek, amelyek egy része tisztességes feldolgozásra, kontextualizálásra vár. Mindez azzal a nemzetközi mozgással egyidőben zajlik, amely során a kelet-európai hatvanas-hetvenes évek művészete érdekessé, keresetté vált. Szellemi és anyagi felértékelődés zajlik, és az a kérdés, hogy ki fogja ennek az időszaknak a magyarországi történetét hitelesen elmondani, ki fejezi be a kanonizáció folyamatát? Ki írja a narratívát? Ki helyezi el mindezt a nemzetközi közegben? Ki a történet letéteményese? Ki és hová csatornázza be a külföld érdeklődését? Hirtelen minden szereplő azzal szembesült, hogy itt ez a tét. Az acb neve is így kerül elő most egyre többször: a galéria megy a maga kereskedelmi logikája mentén, másrészt beleszól abba, hogy ez a kanonizáció miként történik.
P.G.: Hogy néhány kérdéssel válaszoljak: pontosan ki az a művész, akit mi úgy akarunk kanonizálni, hogy azzal úgymond a szakmával megyünk szembe? Akivel kapcsolatban nincs szakmai konszenzus? Tényleg olyanokat húzunk elő, akik arra érdemtelenek? Mit is jelent ma a kanonizáció kifejezés pontosan? Kik szólhatnak bele ebbe a folyamatba legitim módon? Kiknek nincs ehhez joguk?
Mivel a nagy történet elmondatlan, csak résztörténetek vannak, ezért ha az acb bemutat egy elfeledettnek tűnő nevet, például a Pécsi Műhely soraiból, és kiad róla egy monográfiát, akkor e percben nem lehet tudni, hogy az mihez képest értékelődik. Ha a nagy narratíva nem állt még össze, és képlékeny, akkor az ő helye sincs meg. Nem erről van szó?
P.G.: Mégis, meddig várjunk a nagy narratíva összeállására? Ja, és ki fogja összeállítani, szerinted? Amit mi csinálunk, az nem kőtáblába vésődik, amelyet Mózes tart a kezében. Ha megjelenik több kötet, ha lezajlik több kutatás, akkor ezekről az eredményekről párbeszéd indulhat el, és a nevek, életművek ebben a folyamatban kerülnek a helyükre. Itt most műdrámák folynak, amelyek ezerszer inkább szólnak szakmai frusztrációkról és féltékenységekről, semmint a valóságról.
Mert most hirtelen mindenki fölismerte, hogy ez érték. A kilencvenes években még jóval kevesebben tudták, hogy az. Hirtelen helyzet van. Ladik Katalin a Documentán szerepel, és egyszerre előkerül az egész vajdasági magyar neoavantgárd, hogy ott kik is működtek és mit is csináltak…
P.G.: Álljunk meg egy pillanatra: Ladik Katalin pont egy olyan művész, akit ebben a non-profit szakmai világban sokan tudomásul sem vettek. Még az is kérdéses volt, hogy a magyar művészettörténet részeként kell-e tekinteni rá. Mi úgy kezdtünk el együtt dolgozni, hogy egyáltalán nem volt a látótérben a Documenta vagy Yoko Ono békedíja. Kaptunk is hideget, meleget…
Azért akinek volt információja a jugoszláviai magyar – és nem magyar – művészetről, az már a hetvenes-nyolcvanas években tudta, hogy Ladik Katalin fontos művész. De nem arról van szó megint, hogy elbeszéletlen a teljes, magyar neoavantgárd történet, és ezért lehetett kérdéses például a volt Jugoszlávia magyar művészetének értékelése is?
P.G.: Nemcsak. Hanem arról is, hogy ez az itteni egy olyan zárt világ, amely kirekesztő is tud lenni, és amelybe nem lehet csak úgy bekerülni. Többen is megérdemelnék még, hogy bekerüljenek a magyar félmúlt művészettörténetébe. De ha csak úgy lehet ide bekerülni, hogy hirtelen valakit a semmiből elismer a külföld, évtizedes csönd után meghívja a Documenta, akkor az azért elég szomorú. Megjegyzem, már így se nagyon lehet, mert például nemrég a New York-i MoMA megvásárolt egy művet Kismányoky Károlytól, de ez mintha még mindig nem volna elég jó referencia a mi kis zárt világunk számára. Amely szerint egy MoMA vásárlás csak valami félreértés, a kereskedelmi galériák ügyessége. Vagy amely szerint a Pécsi Műhely csak a mi nyomásunkra került a Ludwigba. Mitől változna ez meg? Sokan el sem mentek megnézni azt a kiállítást, pedig láthatták volna, hogy itt egy példátlanul termékeny művészcsoportról van szó, 1968 és -81 között, öt művész, rendkívül izgalmas anyaggal. Kevés budapesti művész volt ennyire termékeny és ennyire progresszív.
De azért ez a termés messze nem egységes színvonalú. A kiállításban éppenséggel túl nagy is volt a merítés, egymás mellé kerültek jó és feledhető munkák.
P.G.: De akkor ez az adott válogatás hibája. Egyébként minden művészről rendezhető olyan kiállítás, ahol vegyesnek látod az életművet. Bárkinek el lehet rontani egy rosszul megrendezett, rosszul kontextualizált kiállítással a renoméját. Tűzzel-vassal kiállok a Pécsi Műhelyért és bízhatsz bennem, mert kevesen ásták bele magukat jobban nálam.
Nem arról van szó mégiscsak, hogy most mindenki érzi, még beleszólhat a neoavantgárd nemzetközi értékelésébe? Az utolsó pillanat, amikor még formálható ez az elbeszélés.
P.G.: Tessék akkor érdemben beleszólni. Tényleg csak az acb-nek van erre valódi lehetősége? Az acb is csak egy a szereplők közül, amely elmondja a véleményét, kiállításokkal, vásárokon való megjelenéssel – ez velünk a probléma? A Bookmarks kiállítások idején is voltak olyan kritikák, hogy miért maradt ki ez vagy az a művész, és miért válogattunk be ezt vagy azt. Azért, mert ez nem book, hanem bookmark, azaz mi csak a magunk jelzéseit akartuk hozzátenni a nagy egészhez: ezt és ezt tartjuk fontos művésznek. Azért velük foglalkozom, mert bennük hiszek, és ez nem azt jelenti, hogy akikkel nem foglalkozom, azokat rossznak tartom. Csak azt, hogy nem dolgozhatok mindenkivel. Mi a tevékenységünkhöz, a kiállításokhoz és a kutatásokhoz megteremtjük, megkeressük a forrásokat. Az átlagosnál többet teszünk bele kutatásokba, könyvtárépítésbe, abba, hogy konferenciákra járnak a kollégák, de ezt más is megteheti. Keressék meg hozzá a forrásokat. Miért ne mondhatnánk el, hogy mi hogyan látjuk ezt a korszakot? Még többet szeretnék ebbe beletenni, mert enélkül Don Quijote-szerű küzdelem volna a működésünk, arra pedig nekem nincs időm.
El lehet azt képzelni, hogy hosszabb távon leváljon az acb Research Lab a galériáról, akár más néven, nagyobb önállósággal folytassa a munkáját? Akkor a kritikák méregfogát ki lehetne húzni?
P.G.: Alapvetően nem értem, hogy mitől lenne akkor minden jobb? Mert akkor nem lenne benne magánérdek? Amúgy jelzem, hogy minden kutatásban van magánérdek. Akkor is, ha nonprofit intézmény finanszírozza. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy az acb Research Lab alapítványként működjön – ismerve ezt a paranoid légkört, amiben élünk – és folytasson le olyan kutatásokat is, amelyek nem kapcsolódnak közvetlenül az acb művészköréhez. Egyelőre ez a labor kétéves, gyerekcipőben járó kezdeményezés. És nem szeretnék csak azért alapítványt csinálni belőle, hogy azt a benyomást keltsem, hogy nincs hozzá közöm. Nagyon büszke vagyok a létrehozására, és arra, hogy ez nekünk jutott először eszünkbe, és meg is valósítottuk. Vért izzadva, teszem hozzá, mert a finanszírozása nem aprópénz, nem hézköznapi kiadás. Ha pedig magára hagynám, akkor az történne, mint az Artpool-lal, amelynek a finanszírozási nehézségeivel évekig tele volt a sajtó. Miközben egyébként abban is volt és van is magánérdek.
Ha most tabula rasa-t lehetne csinálni, és újrakezdeni mindent, akkor számodra hogyan nézne ki egy jól működő intézményrendszer?
P.G.: Egy szóval válaszolnék erre: együttműködni. Nem nyírni egymást, nem részekre osztani, nem a másik gyenge pontjait keresve gátolni a működését. Bocsánat, kiegészítem még két szóval: nemzetközi szinten együttműködni.
És ennek mi az előfeltétele? Mert én azt mondanám: autonóm szereplők, szakmai függetlenség, a politika által nem befolyásolt szereplők.
P.G.: Voltak ilyenek?
Voltak és lehetnének. Állnak azok az épületek, amelyeken efféle feliratok olvashatók: Magyar Nemzeti Galéria, Ludwig Múzeum Budapest, Műcsarnok, Magyar Tudományos Akadémia, satöbbi. Ha majd független szereplők, jól körülbástyázva, a politikai széljárásnak nem kiszolgáltatva, tisztes költségvetéssel, szakmai hitelességgel működhetnek tovább, akkor jöhet létre európai szinten is értelmezhető együttműködés.
P.G.: A felsorolt attribútumokkal az acb Research Lab éppenséggel mind rendelkezik. Az intézményrendszer rendbetétele meg nem az én dolgom, és hogy olyan sorsra jutott, amilyenben most van, az azért hosszabb folyamat eredménye. Amiből csak legföljebb nyolc évet lehet a jelenlegi kurzus nyakába varrni. Hogy úgy cserélődtek a vezetők, mint a fehérnemű, az nem újkeletű. Tönkre lett téve. De nincs megírva, hogy így kellett lennie, mert mondok ellenpéldát is: Kassák Múzeum.
Kis intézmény egy nagyobb múzeum védőernyője alatt, egy budapesti kerületben, szélcsendben…
P.G.: Azt gondolom, hogy igenis, ha valaki komolyan veszi a vezetői feladatát, és úgy áll hozzá, hogy a célja az adott hely rendbetétele, akkor meg lehet találni azokat az utakat, amelyeken haladva működőképessé válhat az intézmény. Ha politikus volnék, én sem adnék támogatást minden intézménynek. Minek? Ha nincs látogató, ha nem folyik jelentősebb szakmai munka, ha az intézmény vezetője alkalmatlan a lobbizásra, ha nem tudja megfelelően képviselni a szándékait, akkor miért gondoljam, hogy ez egy megtérülő befektetés, hogy ebből több szavazat, elevenebb kulturális turizmus vagy csak jó hírverés keletkezik? A politika ugyanis így gondolkodik. Ha Óbudán, a teljesen mindegy, milyen színezetű helyi vezetés azt látja a Kassák Múzeumról, hogy ez fontos, és kell ennek a kerületnek, városnak, országnak, akkor lesz hozzá forrás. Nem olyan ördöngösség. Működik is.
A II. rész hamarosan jön!
A cikk lejjebb folytatódik.