Athén, 2017. április 8- július 16.
Az idei, azaz a tizennegyedik documenta volt az első, amely két egyenrangú helyszínen valósult meg. Noha előfordultak már korábban is szatelit-városok, platformok a programban, idén a documenta Kasselbe és Athénba helyezte ideiglenes székhelyét. Az esemény egyik kurátora, Hendrik Folkerts egy artPortal interjúban is kifejtette, a választás kifejezetten nem az elmúlt években begyűrűzött gazdasági válság és a menekültkérdés miatt esett a görög fővárosra – az együttműködési szándék sokkal korábban született. Hogy miért, azt az esemény szlogenje is sejteti: Learning from Athens. Az azonban biztos, hogy az egymást követő krízisek és a rájuk adott válaszok a házi feladatot csak bővítették.
Profán rítusok
A legnagyobb, 80 művészt felvonultató helyszín, az EMST, a hányatott sorsú athéni nemzeti kortárs művészeti múzeum épületének földszintjén Sammy Baloji hatalmas méretű fekete-fehér fényképe egy afrikai fiúkból álló gyermekkórust ábrázol, ruhájukon réz keresztekkel. A képet egy korunkbeli rézöntöde rutinfeladatait dokumentáló videómunka egészíti ki, melyet egyházi kórusdal kísér. A monitoron Baloji személyes történetei jelennek meg, aki a kongói Katanga bányavidékén nőtt fel s kiderül, hogy a réz tárgyak valaha talizmánnak számítottak. A Tales of the Copper Cross Garden, Episode I mellett Beau Dick munkája is a kolonizáció időszakát idézi meg: a brit gyarmatosítás során Amerikában betiltott bennszülött maszkok egy csoportját jeleníti meg. Negyven darab saját készítésű maszkját 2012-ben a galériájából eljuttatta az alert bay-i indián rezervátumba, ahol rituális szertartás keretében elégették azokat. Az indián hitvilág szerint ez az újrakezdést és az újjászületést szimbolizáló rítus, amely az egyén kitartását és felelősségvállalását acélozza – a művész ezt követően reprodukálta a műtárgyakat.
Az athen-i Konzervatórium (Odeion) épületében Pélagie Gbaguidi The Missing Link. Dicolonisation Education by Mrs Smiling Stone című installációja már nem a törzsi értékek, rítusok iránti nosztalgiából merítkezik, hanem a kolonializmus valós brutalisát mediatizált emlékként dolgozza fel.
Afrikaiak bántalmazását ábrázoló, iskolapadokra helyezett sajtófotókat pauszpapírok takarnak. Minél brutálisabb egy kép, annál több réteg fedi el. Működnek a múlt borzalmait eltitkoló rezsimek mechanizmusai és a történelmet megmásító tömegkommunikáció csatornái? Milyen következményei vannak a társadalom ellen elkövetett, és évszádokon át elhallgatott bűnöknek? Vállal-e valaki most felelősséget ezekért? A múlt elégetése zajlik – amiként az indián maszkok égtek –, és újrakezdés, vagy pedig vizsgálódás és magyarázatok, tanulságok keresése?
Az athén-i Képzőművészeti Egyetem (ASFA) tárlatán Arthur Zmijewski Glimpse című, 16mm-es némafilmje burleszk-szerűen mutatja be a társadalom peremére szorult diaszpórát, a nagyvárosi szlömök sátorlakóit, hajléktalanjait, legyenek akár “rezidensek” vagy “jövevények”. Antropológusi szerepben vizsgálja a fejszerkezetüket, mozdulataikat, viselkedésüket, miközben a kamera alaposan beletekint a koszos, elhanyagolt sátrak és alvóhelyek, szatyrok és bőröndök belsejébe. Ugyanitt European Everything címmel Joar Nango egy roma és számi jegyeket viselő, nomád közösség lakhelyét építette fel Athén utcáin talált anyagokból. A művész performansza során bennszülötteket, állatokat, csecsemőket utánzó hangokkal keltett szorongó hangulatot, majd ezt rögzítette, és így egy többcsatornás hang- és fényinstalláció egészíti ki az enviroment-et.
Land art, recycling, upcycling
Ember és természet viszonyára, az ökológiai problémákra reflektáló munkák éppen olyan nagy számmal szerepeltek a documenta athén-i tárlatain, mint történelmi, politikai vagy társadalmi aspektusok felől közelítő művek. Míg azonban a fentebb tárgyalt szekcióban a múlt és a jelen narratívái dominálnak, addig itt a jövőbe tekintésről, a lehetséges okozatok dokumentatív vagy fikciós feldolgozásáról van szó.
A magyar származású, Amerikában élő Agnes Denes monumentális land art munkáinak tervei és rajzai az ASFA-ban láthatók. „Tree Mountain – A Living Time Capsule, Ylöjärvi, Finland (Aerial View)“ egy 420 méter hosszú, 270 méter széles és 38 méter magas, ellipszis alaprajzú piramis, melyre 11.000 fát ugyanennyi, a világ minden tájáról érkezett ember ültetett matematikai pontosággal, az aranymetszés és az ananász/napraforgó elvét ötvözve. A Finnországban található enviroment-et négy évszázadra szigorúan védett övezetnek nyilvánították.
Bonita Ely a víz témakörével foglalkozik, szintén az ASFA-ban kiállított installációja a vízszennyezettség veszélyeit és következményeit szarkasztikus humorral dolgozza fel. Plastikus Progressus: Memento Mori munkája egy összetett projekt, a folyókból és vízpartokról gyűjtögetett szemetet elektronikus eszközök hulladékával ötvözi, és ebből a műanyagot lebontó jótékony egyedeket hoz létre. Az egyes prototípusokat elnevezi, származásukat, fajukat, nemüket megjelöli, továbbá prezíc leírást ad viselkedésükről és hasznukról. Dj Trumppussy például az emlősök nemzetségébe, ezen belül a macskák fajához tartozik, ismertetőjegye a buborékos köpeny és a sárgás fejfedő – amúgy egy alaposan átalakított porszívóról beszélünk.
Danai Anesiadou színes objektjei messziről csalogatnak az EMST csarnokában. Közelebb lépve rajzolódik ki, hogy az Anonerousanus: Soft Disclosure című sorozat talált tárgyak vákuumfóliázott zárványaiból áll. A gondosan összeválogatott egységek a trash-fashion esztétikán túl egy űrutazás kellékeiként szolgáló, pszeudo-túlélő csomagoknak tűnnek.
Daniel Knorr Athénban gyűjtögetett városi hulladékot, melyet az Odeion udvarán szeméthegyként hordott össze. Materialization című installációja egyúttal akció is: a művész egy présgép segítségével lapfelületeket konstruál, amiket könyvként beköt, és ezeket a látogatók megvásárolhatják. A régészet praxisa a jelenidő kontextusába helyeződik, kutatás-gyűjtés, kiemelés és archiválás aktusai zajlanak, mindez egy közösségi alkotás formájában megvalósítva.
Ugyanitt Guillermo Galindo upcycling (értéknövelő újrahasznosítás) – hangszerei kreatív találékonyságra vallanak. A túlélés gesztusai és a zene, mint az öröm és a felszabadulás eszköze keverednek munkáiban. Sonophagus című alkotásának alapját például egy menekülttáborból származó ágy szolgáltatja, amely raklapoktól a kávés zacskóig számos talált tárgy, matéria együtteséből áll.
Az athéni documenta célja volt az is, hogy használaton kívüli épületeket újra működésbe vonjon. Ahogyan a központi kiállítási helyszín, az EMST, egy valahai sőrfőzdét vett birtokba 2000-ben, vagy ahogyan az ASFA képzései egy nagy múltú textilgyár falai között zajlanak, úgy vitte be újra köztudatba a documenta14 Chorus-a (kurátorokból és szakemberekből összeválogatott csoportja) az Odeion Athinon-t, azaz az Athéni Konzervatóriumot.
Régi eszközök, kortárs hangzások
Az egykori zeneiskola mellett még a ritkaságnak számító “EMS Synthi 100” analóg szintetizátort is életre galvanizálták a kurátorok. Az ikonikus berendezés a Kortárs Zenekutató Központ (KSYME-CMRC) tulajdona, amely valaha egyedülálló lehetőségeket nyitott meg a zene technikai fejlődésében. A húsz éve meghibásodott eszköz restaurálása mintha szimbolizálná, hogy mit tanulhatunk (újra) az “antik” elektronikus zene kulturális örökségéből.
Nevin Aladag régi bútorokat változtat hangszerekké és vendégművészeket kér fel, hogy mozgással összekötött performansz keretében szólaltassák meg a műtárgyakat. A Music Room egyszerre szalon és agóra, és a vintage bútorok felhúrozásának metaforájával, az előző munkához hasonlóan, szintén az antikvitás újragondolására ösztönöz.
Lala Rukh Hieroglyphics című sorozatában egy hindusztáni dob-kompozíciót stop motion animációval és rajzokkal kísér. Az iszlám kalligráfiát és a ritmust megjelenítő sajátos szimbolikus nyelvet Rukh vizuális patternként alkalmazza, miközben a “táncoló betűk” és a videóban szaporán pulzáló hangjegyek a régészeti topográfia térképeire hasonlítanak.
Az utóbbi munkához passzol Ladik Katalin hangköltészeti installációja, melyet sajnos nem az Odeion audiális munkái között lehet megtalálni, hanem az EMST zsúfolt emeleti terében. Ladik Rukh-hoz hasonlóan egyedi nyelvet és privát mitológiát teremt, a zene olvashatóságát, az olvasmányok zeneiségét keresi. A Genesis 01-11 sorozata nyomtatott áramkörök, műszaki kapcsolások és egyéb rajzolatok fotói, melyeket, mint titkos kódjeleket felénekel, és zenei kíséretként a képekhez rendel.
Az athéni documenta14 már a műtárgyak mennyiségét tekintve is zavarbaejtő, de a diverz témafelvetéseivel és a komplex problémakörök olykor felszínes érintésével meglehetően kaotikus képet is mutat az egyszeri látogatónak. Elsősorban az alkotások tömeges reprezentációjába fulladó EMST-ben követhető nehezen a kiállítási logika, és a kurátori koncepció. Az Odeion és az ASFA is csapong az egyes témakörök között, de előbbinél felismerhető az audiális és ökológiai munkák szándékolt összerendezése, utóbbinál pedig a közösségi művészet és a társadalmi nevelés “jó példái” már összehangoltabb üzenetet képviselnek.
Aneducation
Ezen a címen futott a művészetpedagógiai program, mely kiterjesztett kutatássá fejlődött és Athén iskoláiban, egyetemein, könyvtáraiban, közösségi helyszínein valósult meg. Az aneducation egy lehetséges módszer anarchia és pedagógia között, célja az érdeklődés és a diszkusszió gerjesztése, manifesztója pedig a What shifts?, What drifts?, What remains? kérdésekre épít. Mindezt az emberi együttélés és a társadalmi érzékenység, valamint a művészet és oktatás kontextusában teszi, és itt keres “best practice”-eket.
Példa erre Anna and Lawrence Halprin hatvanas években szervezett land art workshop-jainak dokumentációja, mely olyan közösségi gyakorlatot mutat be, ahol a mozgás, a környezet és a csoportdinamika fúziója valósul meg, és célja a kollektív kreativitás ösztönzése. A másik példa a Ciudad Abierta (Open city) projekt, mely a Csendes-óceán partján folyamatos terepváltozásnak kitett chilei homokdűnéken zejlott. A pedagógiai kísérlet és építészeti laboratórium egyrészt a kommunaszerű életmód és az improvizatív építkezés alapelveit modellezte, másrészt egy utópikus társadalmi és geopolitikai helyzetet mutatott be.
A személyes jelenlét sem feltétlenül elég ahhoz, hogy teljes képet lehessen alkotni a documenta egészéről. Már csak azért sem, mert az athéni mellett a kasseli társesemény megtekintése is szükséges volna egy hitelesebb beszámolóhoz. Ezért aztán nem is lehetett célom sem a rendezvény összefoglalása, sem átfogó kritikája. A documenta történetében először született olyan döntés, hogy két helyszín legyen, és Athén jó választásnak bizonyult. Az Európa legfontosabb kortárs művészeti történésévé előlépő kasseli esemény – nem pusztán földrajzi értelemben vett – “megosztása” azt jelentette, hogy a kortárs képzőművészet nem csak a művészeti szcéna, a középméretű német városba rendre ellátogató nemzetközi “artsy” közeg ügye lett. Hanem a kiterjesztés révén a válság, a gazdasági összeomlás nyomait jócskán magán viselő görög főváros teljesen más populációjáé és látogatóié is. Maga az élmény és maguk a kurátori felvetések pedig a globális színtérre léptek, és egyben – megtanulva Athén leckéjét – vissza is tértek az európai demokrácia valahai kezdőpontjához. Ha másként nem, legalább szimbolikusan.
A cikk lejjebb folytatódik.
