Nyolc éve jelent meg Molnos Péter első könyve gróf Batthyány Gyuláról. Most egy újabb monográfiát írt róla. A Kieselbach Galériában és most a győri Városi Múzeumban életművéből kiállítást rendezett. Mi tette mindezt időszerűvé és aktuálissá? Erről beszélgettünk a könyvek szerzőjével és a kiállítások kurátorával.
Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum, Győr, augusztus 31-ig.
Nézők a lóversenyen, 1926; 80 x 120 cm; olaj, vászon; jelezve jobbra lent: Batthyány 1926; magántulajdon
Molnos Péter (M.P.): Batthyány Gyuláról nem jelent meg átfogó kötet 2007-ig, így akkor az alapkutatást kellett elvégeznem. Azóta sok addig ismeretlen festménye került elő, számos hozzá kapcsolódó új adatot ismertem meg. Sokan kerestek meg, akik még személyesen ismerhették Batthyányt. Az eltelt időszakban az internetes adatbázis is rengeteget fejlődött, ami szintén hozzájárult a kutatás eredményességéhez. Sokat segített, hogy végigolvastam a harmincas évek főleg bulvár-sajtóját, a Színházi Életet és a többi társasági lapot. Nem sejtettem, hogy ennyire benne élt az akkori „celeb-világban”. A legtöbb hozzá kapcsolódó információt ezekben a kiadványokban találtam meg róla.
aP: Könyvet írt a kortárs Scheiber Hugóról is. Bár Scheiber egészen más közegből jött, annak megírása hozzásegítette a Batthyány-kutatáshoz?
M.P.: Scheiber kutatásánál evidens volt, hogy a színházi, társasági lapokat átnézzem. Közben gyűjtöttem a Batthyányra vonatkozó adatokat is. Ennyiben Scheiber abszolút megalapozta a Batthyányról írt második könyvemet. Mindketten a magyar art deco ikonikus alakjai, ugyanakkor keresve se lehetne két ilyen különböző karaktert találni. Mégis, a harmincas évek e két ellentétes helyről érkező figurája, a zsidó kispolgár Scheiber és az elit arisztokráciát képviselő Batthyány teremtette meg azt a vizualitást, amelynek alapján el tudjuk képzelni a korszakot.
aP: Utóéletük is, ahogy hosszú időre elfeledték, elfeledtették őket, összekapcsolja kettőjüket.
M.P.: A recepciótörténet azonos: igazán egyiküket sem tudta megemészteni az 1945 utáni kultúrpolitika. Scheibert talán könnyebben, mert rá azt lehetett mondani, hogy bár eltévelyedett a kapitalizmus világában, de szegény volt. Szinte ingyen szórta képeit. A budapesti értelmiség lakásaiban ő képviselte a modernitást. Batthyány Gyula festményei a deklasszált arisztokráciánál voltak, akiket kitelepítettek, vagy még időben külföldre emigráltak, s magukkal vitték a gyűjteményüket. A Nemzeti Galériának volt Batthyánytól néhány még 1945 előtt vásárolt festménye, de a képek nem forogtak, nem voltak jelen a hazai aukciókon. A nyolcvanas években Sinkó Katalin művészettörténész látva Batthyány különleges értékét, levédetett néhányat. A BÁV-tól érkezett a nagybetűs tudomány világába, volt szeme erre a különleges festészetre is, és bátran túllépett a hagyományos értékítéleten.
Éjjeli mulató, 1928 körül; 74 x 100 cm; olaj, vászon; jelzés nélkül; magántulajdon
aP: Batthyánynak a harmincas években sem volt jelentős rajongótábora, műveit kevesen gyűjtötték.
M.P.: Képeit elsősorban az arisztokrácia tagjai és a lipótvárosi pénzügyi elit vásárolta. Igazából a feleségek rajongtak érte. Nagyra értékelték a sármőrt és a művészt is. Horribilis áron adta el a portréit. Megvolt a becse, de a mainstream művészettörténészi, kritikusi réteg gyanakvással fogadta. Az arisztokrata művészekhez az amatőrséget, a kedvtelésből festést kapcsolták. Batthyány festészete kényes egyensúlyozás a magas művészet és a giccs között. Festészetének megítélését nehezítették sikamlós témájú, nem egyszer homoerotikus hangulatú képei is. Szélsőséges a róla alkotott kép, vagy nagyon kedvelik, vagy elutasítják. Batthyány témái, a mondén jelenetek, a lóversenyről született alkotások nem fértek bele az ötvenes-hatvanas évek szocreáljába. Nehéz lenne elképzelni, ahogy megfest egy Sztálin-portrét vagy egy munkaversenyt a sztahanovisták között.
aP: Batthyány gyakran ábrázolta az arisztokrácia mindennapjait. Sokszor harsányak a képei. A téma vagy az ábrázolásmód idegenített el sokakat tőle? Miközben éppen ez a nagyon erős ábrázolás teszi őt egyedivé.
M.P.: Nem lehet közömbösen viszonyulni festészetéhez. Nagyon erős érzéki viszonya van a felülethez. Meg kell csak nézni, hogyan rakja fel a matériát, hogyan ábrázolja az anyagokat, mennyire vonzódik a divathoz, az ékszerekhez. Batthyány sokszor mondta, őt az élet, az esztétikum szépség vonzza, ezek méltók a festő ecsetjére. Tudta, ismerte az arisztokrácia életének teljes vertikumát, iróniával, öniróniával figurázta ki közegét és saját magát is. A negyvenes években egy interjúban arról beszélt, az arisztokráciát túlhaladta az idő. Dekadens festészete részben ebből fakadt.
aP: A Kieselbach Galériában egy kisebb, intimebb térben, a győri Városi Művészeti Múzeumban (Esterházy palota) nagyobb, több terű helyen rendezett képeiből kiállítást. A két tér másképpen befolyásolta a nagyon érzéki, a színektől szinte szétfeszülő képek olvasatát.
M.P.: Az alapolvasat nem más, mindkettőben az én koncepcióm érvényesül. Ahogy a könyvekben, úgy a kiállításokon is igyekszem átélhetővé tenni az életművet, amit vagy a kronológia felől közelítek meg, ahogy mondjuk az Aba-Novák Vilmos kiállításon anno a MODEM-ben, vagy a tematika felől, ahogyan itt is tettem. Itt a tematikus megközelítés evidencia volt számomra. Ha valaki egy általunk már nem ismert, örökre eltűnt közegből érkezik, akkor az ő világának, a lóversenynek, az utazásnak, az életét átfonó különleges erotikának az egyes szeleteit kell megmutatni. A különböző terek nyilván más hangulatot adnak ugyanazon képeknek. A Kieselbach Galéria egyenes falai, hatalmas kirakatai inkább egy cool art decos irányba tolják el a kiállítást. Győrben a város hangulata, a rokokó palota miliője jobban kidomborította a képek történelmi különlegességét. Nagyobb hangsúlyt kapott a kiállítás környezete. Külön teremben állítottuk ki a Batthyány család tagjainak portréit, hiszen olyan felmenői voltak, mint gróf Batthyány Lajos, idősebb és ifjabb Andrássy Gyula és sokan mások, akik a magyar történelmet idézik meg. Győrben, a nagyobb térnek köszönhetően, be lehetett mutatni leghatalmasabb méretű festményét, az Ezer év küzdelmét is, amelyet mérete miatt így is csak daruval tudtunk a kiállításba beemelni. A győri kiállítás az életmű történelmi beállítottságát hangsúlyozza.
aP: Az elmúlt időszakban azoknak a művészeknek a monográfiáját írta meg, akiket a feledés homályába kényszerítettek. Batthyánynak a magyar művészetben való elhelyezése a könyvek megírásáig nem igazán történt meg. Ugyanakkor nagyon izgalmas családtörténete is, amelyben szintén vannak fehér foltok. A művészettörténeti vagy a politikai aspektus izgatta jobban?
M.P.: Nem csak elfeledett művészekről írok, de valóban azok a művészek izgatnak, akiknek „problémás” életművét helyre kell billenteni. Derkovits Gyulát a szocialista kultúrpolitika tűzte zászlajára, amitől deformálódott a róla alkotott kép. Aba-Nováknak, akit bár a hatvanas évek elejétől beillesztettek a kánonba, horthysta bélyege volt, amit sokáig nem töröltek le róla. Azokat kutatom a legnagyobb kedvvel, akikkel a puszta bemutatáson túl az egész magyar művészettörténetre, sőt a magyar történelem vonatkozásában is lehet valami érvényeset, újat mondani. Csontváryról sokáig hittük, mindent tudunk róla, pedig nem. Sőt, máig nem került a helyére. A művészet mellett engem az emberi sorsok, a közeg, amelyben éltek és alkotottak is izgat. Batthyány életműve az élete ismerete nélkül nem lenne ennyire izgalmas. A művészetet a világon mindenhol a sztorival együtt adják el. A nézők többségének a képek információja legalább annyira fontos, mint a mű, mert azzal tudnak behelyezkedni a miliőbe. A művészet akkor él igazán, ha érzelmeket tud kiváltani. Ezek a portrék is akkor hatnak, ha ismerjük az ábrázoltak sorsát, életét. Ezt nem lehet megúszni.
Arcok és álarcok, 1934; 75,5 x 86 cm; olaj, vászon; jelezve jobbra fent: Batthyány 1934; magántulajdon
aP: A képzőművészetben való elhelyezéséhez a kapaszkodók hiányoznak, vagy Batthyány életműve zárvány?
M.P.: A magyar képzőművészetben abszolút zárványként áll. Bár vannak kapcsolódási pontjai, ha be lehet egyáltalán szuszakolni valahová is, leginkább abba az art deco stílusba, melynek hazai létét még ma is sok művészettörténész tagadja.
aP: Könnyebb elhelyezni őt az európai palettán?
M.P.: Talán igen. A mondén-festészet, a felfokozott vizualitás, a dekadens látásmód, Batthyány festészetének érzékisége a magyar festészetben kevésbé tombolt a harmincas években. Sokkal jobban köthetőek képei a kor spanyol festészetéhez, Zuloagahoz, Sorolla Y Bastidához. A lengyel Tamara de Lempicka világát idézi. Magyarországon nem igazán ismerjük Batthyány festészetének párhuzamait, egyedül, magányosan áll. Stílusának egyik érdekessége, hogy egy hangsúlyosan régies, – nem tudom jobb szóval jellemezni – retrográd-stílust talált magának. Az akkori kor modernitásához képest nagyon rajzos, kalligrafikus festészete felett látszólag már megszületésének pillanatában elszállt az idő. De ma már éppen az ilyen furcsa, meghökkentő, a korstílusra látszólag fittyet hányó alkotók váltak igazán izgalmassá. Lehet, hogy meddő dolog besorolni őt bárhova is. Ugyanakkor olyan erős kézjeggyel rendelkezik, amely azonnal felismerhetővé teszi képeit. Egy híres képszakértő mondta egykor: jaj annak a festőnek, akinek a képeit 20 méterről nem ismerem meg. Batthyány ebből a szempontból hibátlan.
aP: Batthyány Gyulát, ahogy a magyar arisztokrácia többségét, kitelepítették az ötvenes években. Megváltoztatta ez a festészetét, addigi témáit?
M.P.: Már a háború alatt kristálytisztán tudta, hogy az ő világának befellegzett, történelmi kompozíciókat kezdett festeni, melyekkel többszáz évet ugrott vissza a történelemben.
aP: Menekülés volt részéről?
M.P.: Egyfajta tudatos vagy tudattalan pszichoterápia lehetett. Kitalált egy festői programot, hogy körülbelül kétszáz lapon ábrázolni fogja a világ és benne Magyarország történelmét. Szisztematikusan dolgozott, vázlatokat készített, heteken át rajzolta az egyes lapokat. Ezt a munkát folytatta 1945 után Polgárdiban. A kiállítások, a könyv több új információt adott a Batthyány életrajzhoz. Győrben már látható annak a börtönőrnek az albuma, amelynek néhány képe korábban már szerepelt aukciókon. (Batthyányt az ötvenes évek elején egy koncepciós perben elítélték, öt évet töltött börtönben. – a szerk.) A dedikáció általában ennyi volt, Pistának szeretettel, 1954. Márianosztra. Ez az album került elő. Kiderült, hogy a márianosztrai börtönőr összebarátkozott Batthyányval, vitt be neki vázlatfüzetet, festéket. Így születtek meg az album képei. Az elején egy felejthetetlen önarckép, melyen Batthyány rabruhában áll a rácsos ablak előtt, a kép jobb felső sarkában pedig az alábbi pár sor olvasható: „Igaz szeretettel ajánlom ezt az albumot Németh Istvánnak. Batthyány 1954 Márianosztra”. Imádom ezt a rajzot: megható és annyi mindent mesél a történelmünkről.
Egy másik történet: már látható volt a Kieselbach Galériában a kiállítás, amikor e-mailen keresztül megkeresett Polgárdi plébánosa. Elmesélte, hogy néhány évvel ezelőtt, amikor Polgárdiban egy kriptában újratemették a Batthyány és Andrássy család leszármazottjainak több tagját, Batthyány anyjának a sírjából, szétfoszlott ruhájából előkerült fiának hozzá írt levele. Egy szó kivételével minden olvasható. Az 1945. július 21-én kelt levélben Batthyány arról ír anyjának, hogy Pesten van, találkozni fog egy titokzatos orosz emberrel, hogy fiát, Bálintot hazahozassa a hadifogságból. „Életünk sínen van, birtokunk aranybánya, már két bérlő is jelentkezett. A papa dönt, hogy kinek adjuk ki. Minden rendben lesz.” A háború után hatalmas eufóriában volt, még hitt abban, hogy a sok szenvedés után végre helyére kerülnek a dolgok. Két évvel később anyagi értelemben teljesen lenullázódott, minden vagyonát elvették, koholt vádakkal letartóztatták, megkínozták és börtönbe zárták. Mindez az életmű sorsát is megpecsételte. Döbbenetes volt látni – először én sem akartam elhinni –, csupán az életmű 20 százalékát ismerjük, a maradék 80 megsemmisült vagy jobb esetben elveszett, ki tudja, hol lappang. Bár sok alkotása elpusztult, folyamatosan kerülnek elő a korábban elrejtett, eltűntnek hitt képek, sokszor remekművek. Nem tartom kizártnak, hogy tíz év múlva akár egy újabb könyvet is ki lehet majd adni róla.
Caroussel, 1920-as évek; 150 x 132 cm; olaj, vászon; jelezve jobbra lent: Batthyány; magántulajdon