Közismert, hogy a leköszönő amerikai elnököket és feleségeiket, a korábbi first lady-ket is „hivatalos” festményeken örökítik meg, amik aztán bekerülnek a washingtoni National Portrait Gallery-be, ahol szerencsés esetben – mint legutóbb, Barack és Michelle Obama portréinak elhelyezése után – jelentősen megdobják a látogatószámot. Kérdés, így lesz-e majd, amikor elkészül Donald és Melania Trump portréja is – egyelőre még az sem ismert, kiket kért fel a távozott elnök és felesége ezek megfestésére. (Az amerikai elnöki portrék történetéről itt számoltunk be.)
Kevésbé ismert ugyanakkor, hogy hasonló gyakorlat Németországban is létezik; itt a kancellárokról készít funkciójukból való távozásuk után portrét egy általuk felkért művész; az elkészült festményeket a kancellári hivatal első emeletén kialakított „Elődök galériájában” helyezik el a megörökített politikus és utódja jelenlétében. A lényeges különbség az amerikai gyakorlathoz képest tehát egyrészt az, hogy Berlinben csak a politikusról készül portré, házastársáról nem; másrészt pedig az, hogy ezeket a portrékat élőben csak kivételes alkalmakkor lehet megtekinteni. Elhelyezésükről ugyanakkor a sajtó Németországban is részletesen beszámol és valamennyi kiállított mű szerepel a kancellári hivatal honlapján is – olvasóink is itt tudják megtekinteni őket, közlésükre sajnos szerzői jogi okokból nincs lehetőségünk.
A berlini gyűjtemény természetesen jóval kisebb, mint az amerikai, hiszen a Német Szövetségi Köztársaság csak 1949-ben alakult meg és jelenleg még csak – a pozíciót 1974 májusában tíz napig betöltő addigi alkancellárt és későbbi elnököt, Walter Scheelt nem számítva – a nyolcadik kancellárját „fogyasztja”. A galéria Helmut Schmidt akkori kancellár kezdeményezésére 1976-ban jött létre és legutóbb 2007. januárjában bővült, a hivatalából 2005. novemberében távozott Gerhard Schröder portréjával.
A képzőművészet ritkán tartozott a német kancellárok személyes érdeklődésének kiemelt területei közé, többnyire nem használták fel a portré adta lehetőséget arra, hogy különösebb üzenetet kommunikáljanak vele; a felkért művészek kiválasztásában inkább a portréfestészetben való jártasságuk és kevésbé a művészeti színtéren elfoglalt helyük, jelentőségük volt a döntő szempont. Igazából csak ketten, Helmut Schmidt és Gerhard Schröder szakítottak ezzel a gyakorlattal – ők közismerten élénken érdeklődtek a képzőművészet iránt.
De haladjunk sorjában. Az első kancellár, Konrad Adenauer portréját az 1991-ben elhunyt Hans Jürgen Kallmann alkotta meg. Az ő pályája még a múlt század 30-as éveiben indult, majd miután alkotásait „elfajzott művészetként” bélyegezték meg, emigrált és csak 1952-ben tért vissza Németországba. Ekkor indult be portréfestői karrierje, amiben sokat megőrzött korábbi műveinek expresszív jellegéből. Adenauer mellett többek között XXIII. János pápát, Mao Ce-tungot, Bertolt Brechtet örökítette meg portréin. A második és harmadik kancellárt, Ludwig Erhardot és Kurt-Georg Kiesingert egyaránt az egyik legismertebb német portréfestő, a tavaly ősszel elhunyt Günter Rittner örökítette meg. Rittnert elsősorban a színház világa érdekelte, portréinak többségét színészekről és operaénekesekről készítette, de politikusoktól is kapott és fogadott el felkéréseket. Ha nem is a kancellár-galéria számára, de ő festette meg a tíz napig kancellár Walter Scheel legismertebb arcképét is. Willy Brandt portréját a düsseldorfi Oswald Petersen alkotta meg, akinek már az édesapja is ismert portréfestő volt. Ő maga számos műfajban alkotott, többnyire a figurális és az absztrakt művészet határmezsgyéjén, legismertebb munkájaként ma mégis az 1985-ben született Brandt-portrét tartják számon. Brandt először egy kölni művésszel, Georg Meistermannal készíttette el a portréját, ez azonban sokak, köztük Helmut Kohl nemtetszését is kiváltotta, mondván, apokaliptikus hangulatot áraszt, ezért Brandt Kohl nyomására Petersennek is modellt ült és ma ez a portréja látható a kancellári hivatalban.
A kancellári székből 1982-ben felálló Helmut Schmidt négy évvel később, azaz még évekkel a német újraegyesítés előtt egy NDK-ban élő és valóban a kortárs NDK-beli képzőművészet legjobbjai közé tartozó, mindmáig nagy elismertségnek örvendő Bernhard Heisigtől rendelte meg portréját. Azt, hogy Schmidt egy „NDK-s állami művészt” kért fel portréja elkészítésére, saját pártjában sem fogadta egyértelmű lelkesedés, az NDK-ban viszont Heisigtől vették rossz néven, hogy elfogadta az „osztályellenség” felkérését. A keletnémet festő egyébként egyre nehezebben viselte a hazájában uralkodó légkört, 1989-ben visszaadta a neki korábban két ízben is odaítélt Nemzeti díjat, majd néhány hónappal később kilépett az állampártból is.
Heisig tanítványa volt az az ugyancsak a lipcsei iskolához sorolt Albert Gehse is, akinek viszont 2002-ben Helmut Kohl ült modellt. Gehse az egyetlen a kancellár-galériában kiállított művek szerzői közül, aki még ma is aktív.
Gerhard Schröder baráti körébe több ismert festő tartozott. A politikus ezek egyikét, az azóta – 2007-ben – elhunyt neves mestert, Jörg Immendorffot kérte fel portréjának megalkotására – a fáma szerint erről már hivatali ideje alatt megállapodott a művésszel. Az ovális háttér előtt megfestett mellszobor-szerű portré az egyetlen, ami nem egy karosszékben ülő kancellárt ábrázol, s inkább csak az előtérbe helyezett két apró figura viseli magán Immendorff festészetének jellegzetes jegyeit.
A galéria elvben akár már idén új művel gyarapodhat, hiszen Angela Merkel nem indul az őszi választásokon, elhatározása a politikától való visszavonulásról véglegesnek tűnik, a korábbi kancellárok esetében azonban láttuk, hogy portréik gyakran csak évekkel később készülnek el. Merkel kulturális területen eddig inkább zenei érdeklődésével tűnt ki, a festészettel kapcsolatban akkor emlegették nevét a leggyakrabban, amikor 2019-ben egy kiállításra odaadott, majd később már nem kért vissza két, dolgozószobájába múzeumból kölcsönzött Nolde-festményt, miután a tárlat bemutatta, hogy Noldénak a náci eszmék melletti elkötelezettsége erősebb volt, mint ahogy azt korábbi életrajzainak szerzői bemutatták, s ahogy az a köztudatban is élt. (Erről a nagy visszhangot keltett kiállításról itt számoltunk be.) Merkel portré-terveiről egyelőre nem szivárgott ki semmi – a kancellárnak feltehetően jelenleg még kisebb gondja is nagyobb ennél – de az első találgatások a majdan felkérendő művészt illetően már napvilágot láttak – a berlini Kunstzeitung például két női alkotóra, Xenia Hausnerre vagy Cornelia Schleimére tippel, de nem zárja ki azt sem, hogy külföldi művész, például az amerikai Elizabeth Peyton vagy az ír Colin Davidson lesz a befutó. Ők nem véletlenül kerültek képbe, hiszen már mindketten készítettek egy-egy Merkel-portrét, amik ráadásul igen nagy ismertségre tettek szert – és többnyire pozitív visszhangokat váltottak ki –, tekintve, hogy Davidson portréja 2015-ben a Time magazin Person of the year kiadványának címoldalára került, Peyton alkotása pedig két évvel később a Vogue-ban jelent meg, ugyancsak a címoldalon.
Nyitókép: Herlinde Koelbl: Merkel 1990-2016 (részlet) / Herlinde Koelbl /Agentur Focus / Contact Press Images. Ez a mű nem része a cikkben tárgyalt “Elődök galériájának”.
