Személyes távolság – Besnyő Éva fotográfiái
Kassák Múzeum, Budapest
december 13-ig
“Bumm! Ezzel a képpel belőtte magát a fotótörténetbe” – mondja Besnyő Éva holland monográfusa, Willem Diepraam egy berlini kereszteződést felülről ábrázoló képre mutatva, ami a harmincas évek elején született. “Lenyűgöző ez a felvétel, nem kérdés, hogy a korszak legjobbjaival van egy vonalban.” A Besnyő Éváról szóló, szűk egy órás dokumentumfilm, amiben az idézett mondat is elhangzik, a fotográfus életművéből összeállított kiállításon látható a Kassák Múzeumban, egy falra applikált képernyőn. De érdemes a filmet otthon megkeresni a Vimeo-n, és nyugodtan végignézni, mert kicsit a történelemről, az elmúlásról, és a dolgok jelentőségének relativitásáról is szól.
A portréfilm fő vonulatát az adja, hogy a már 90 éves, egykor Magyarországon, egy asszimilált zsidó polgári családba született, de később Hollandiába emigrált fotográfus csomagol. Sikeres és sok szempontból teljes élete vége felé tartva válogatja a saját életművét (miközben hollandul kommentálja őket a neki éppen segítő szakembereknek), vagyis arról dönt, melyeket hagyja az utókorra és melyeket semmisítse meg. Előkészíti a képeit és az üvegnegatívokat a fotóarchívum számára, ahol majd gondozni fogják azokat, amikor ő már nem él. Az átadás-átvétel után pedig a lakását is elhagyja – ahol több mint 45 éven át lakott – , és bevonul egy idős művészek számára fenntartott otthonba, ahol a csomagolás után pont egy évvel, 2003-ban meg is hal. A fotográfus halála már nem része a portrénak, a film ott ér véget, hogy a negatívjaitól és nyomataitól már megszabadult Besnyő Éva kávézik valahol a tengerrel szemben ülve egy másik, szintén Magyarországról elszármazott idős fotográfusnő, Ata Kando (Görög Etelka) társaságában, nézik a vizet, és közben magyarul csevegnek.
Besnyő Éva neve és munkássága nem ismeretlen itthon. Volt egy nagyobb kiállítása is a Műcsarnokban 1986-ban (Fél évszázad munkája), azaz még életében, és a magyar fotótörténetet ismerők tudhatják, hogy Besnyő egyike volt azoknak a fotográfusoknak, akik a harmincas években végleg elhagyták Magyarországot, hogy aztán a ma már ikonikusnak számító képeik nagy részét külföldön alkossák meg, ott szerezzenek szakmai kapcsolatokat, rangot és díjakat, és nem utolsó sorban megélhetést.
“Jókor volt jó helyen” – mondja egy másik ponton a már idézett monográfus, bizonyára arra utalva ezzel, hogy amikor a mindhárom lányukat továbbtanulásra ösztönző szülei támogatásával és a Pécsi Józsefnél megszerzett fotográfusi szakvizsgájával a zsebében az alig húsz éves Besnyő Berlinbe érkezett, a Weimari Köztársaság ugyan már végóráit élte, de légköre és energiája még mindig évtizedekre meghatározó szellemi muníciót volt képes adni. Besnyő Kepes Györgyöt követte ide, aki ekkor épp Moholy-Nagy László asszisztense volt, és rajta keresztül nem csak hogy értesült a legizgalmasabb szellemi-esztétikai újításokról és mozgásokról, hanem azonnal saját szakmai gyakorlatába is ültette azokat, miközben esténként színházba, moziba, táncelőadásra és marxista munkásiskolába járt. Kepes révén ismerte meg későbbi első férjét is, a holland John Fernhout-ot, akinek az anyja pár év múlva Hollandiában hozzásegítette őt az első, ottani bemutatkozó kiállításához – ami annyira jól sikerül, hogy évekre megalapozta szakmai útját.
Jókor volt jó helyen? A fentiek alapján lehet ebben valami, de azért a származásával, családi hátterével Besnyő Évának időnként erősen keresnie kellett azt a helyet, ahol jó lenni. Alkotni, dolgozni, egyáltalán, élni Európa fasizálódó felében, zsidóként, a harmincas évek közepétől már nem volt egyszerű. Ezt Besnyő Éva pontosan érzékelte, és – részben ezért – Berlinből tovább is ment Hollandiába. Anyja és két lánytestvére később Budapestről az Egyesült Államokba emigráltak, míg apja, az első hullámos magyar feministákat is képviselő ügyvéd Budapesten maradt, és így Auschwitzban halt meg.
Az kétségtelen, hogy a fényképi realizmus atyjának is nevezett Albert Renger-Patzsch fotóit tartalmazó albumból inspirálódó, Pécsi József szorgalmas tanítványaként önállósuló, majd öntudatos, szabad fiatal nőként a Bauhaus aurájában tartózkodó, még később a holland dokumentarista fotósok “elit” körével barátkozó, végül egy holland feminista civil mozgalmat éveken át belülről fotografáló Besnyő Éva sokszor volt izgalmas és valóban jó helyen. Talán ezért is készült vele több életút-interjú is: hosszú élete során szinte mindig olyan alkotók közelében élt, akik segítették világszemléletének formálódását, esztétikájának fejlődését, változását, és korszakalkotó történéseknek is szemtanúja volt. Részben ezeknek, az aktuális korszakok progresszív vonalát jelentő különféle közegeknek is köszönhető, hogy a kipárnázott polgári indulás ellenére (vagy azzal együtt) Besnyő Éva érzékeny maradt bizonyos szociális témákra is a formai kérdésekhez, a par excellence szépséghez való erős vonzódása ellenére.
A Kassák Múzeum december közepéig látogatható kiállításán az látszik, hogy a kurátorok (Csatlós Judit és Juhász Anna Mária) ambiciózus célt tűztek ki maguk elé. Valamely már meglévő, kész kiállítás adaptálása helyett több hónapos hollandiai kutatás után egy olyan anyagot raktak össze, ami nem csak a fotós már jól ismert, gyakran reprodukált-kiállított képeit hivatott bemutatni, hanem sok minden mást is: például azt, hogy a képek eredetileg milyen közegben jelentek meg (lásd az első terem vitrinjeit az eredeti sajtótermékekkel) – rámutatva ezzel az autonóm és az alkalmazott fotográfia szétválasztásának sokszor indokolatlan voltára.
De megmutatnak valamit a munkák születésének technikai környezetéből is, kiállítják a Besnyő által használt Kodak Brownie-t és azt a Rolleiflex-et is, amivel a legtöbb ismert munkája készült, és azt is megtudhatjuk, hogy a későbbi remek építészeti fotóihoz Linhof-kamerát használt. Kiemelt helyen, nagy méretben látható a fotós két önarcképe (szelfi!), melyek közül az egyik különösen erős: kezeslábas overálban, előhíváshoz használt gumikesztyűben, a kezében tartott gép keresőjébe felülről nézve látunk egy szabad, kompetens, szanaszét álló hajú, szinte egzotikusan szép és vonzó nőt. Ez az utóbbi adottság – az érzékiség – egyébként finoman, de végighúzódik az egész életművön, különösen a családtagokról, gyerekekről és szerelmekről készült intim hangulatú képeken.
Kurátori szándéknak tűnik Besnyő azon korszakának bemutatása is, amikor a fotós a ‘60-as évek végén alakult holland Dolle Mina (kb. Vad nők) csoporthoz csatlakozott. Ezeket a mozgalmi fotókat általában nem tartják az életmű erős darabjainak (nem is azok), de a csoport mozgásának követése – amellett, hogy segített a fotósnak kijönni abból a gödörből, amibe a gyerekei kirepülése és második házasságának felbomlása után került – fontos volt számára, hiszen ő is egész életében küzdött a családi feladatok és a szakmai-művészeti tevékenység egyeztetésével, és még számos olyan, a női létből fakadó problémával, amelyek megoldásáért a hatvanas évek radikális feministái szálltak síkra.
A kiállítók tehát át akarták fogni a húszas évek végétől egészen a hetvenes évek végéig ívelő életmű egészét, megmutatni mindenből valamit, ugyanakkor jelezni a közeget és a fontosabb szereplőket is. Időben és tartalomban kiterjedt az anyag, de a tömörített átfogás (és a rendelkezésre álló relatíve kis tér) miatt nem eléggé egyértelműek a csúcspontok, kicsit mintha minden egyenlő hangsúlyt kapna.
A kiállítás legszebb darabjai talán azok az építészeti fotók, melyeknek formai tökéletessége, kiegyensúlyozott, de mégis izgalmas, az expresszionisták struktúráit tűhegyes vonalakkal és meglepő szögekkel idéző szépsége mesteri munkákká tette őket a készülésük idején, és még ma is azok.
Persze lehet, hogy mások pedig a régmúlt nyarakon egymásba érő-fonódó testeket érzékletesen, de a korban elfogadott megmutathatóság határait soha át nem lépve ábrázoló képekre fognak inkább emlékezni. Vagy a Magyarországon készült, szociológiai-etnográfiai ihletettségű fotókra, mert ott van a csellót hátán cipelő, távolodó cigánygyerek, vagy az erős tekintettel kamerába néző falusi kislány is. Akárhogy is, mindenképpen érdemes a Személyes távolság című kiállításhoz közel menni.
Nyitókép: Besnyő Éva: A Dolle Mina országjárásának záró akciója, 1972
