A fesztivál hívószava idén a „reflexió” volt, és a program számos lehetőséget kínált fel arra, hogy elgondolkodjunk a világ aktuális helyzetén, a benne elfoglalt helyünkön és ez utóbbiból adódó felelősségvállaláson. Az épp tíz éves koszovói állam életében is fontos az aktuális helyzet értékelése. Hiszen bár a helyzet jobbára konszolidálódott az országban, megszűntek a véres konfliktusok, a nemzetközi jelenlét és befolyás még mindig erős, nincsenek lezárva véglegesen a határviták sem. A szerb kisebbség közösségei önálló szigetekként működnek az országban, az EU-csatlakozási tárgyalások akadoznak, és még mindig nem lehet tudni, mikor törli el az unió a vízumkényszert az ország polgáraival szemben.
A művészeti esemény szlogenjei: az „I’ll be your mirror”, amelyet a Velvet Underground klasszikusa, vagy a „Come as you are”, melyet a Nirvana egyik legnagyobb slágere ihletett, szintén az önismeret fontosságát hangsúlyozták. A téma árnyalására versenyen kívüli programban vetítették Ingmar Bergman Persona című, 1966-os filmjét és Tarkovszkij Tükör című, önéletrajzi ihletésű filmjét. Mindkét mestermű emlékek, álmok és események fragmentumaiból építkezik, nem törődik a cenzúrával és az önmagunkkal való szembenézés nem éppen konfliktusmentes folyamatát kísérik végig.
A hívogató gondolatok köré a versenyprogramon kívül speciális filmes blokkokat, fotós szekciót, beszélgetéseket és a más kiegészítő programokat is szervezett a DokuFest csapata. Az egyébként is nyüzsgő Prizrenben ilyenkor a nemzetközi dokumentum-filmes szakma (szó szerint) apraja és nagyja is megjelenik. Az apraját külön programszekció, a DokuKids várta, hiszen a filmek nagy része nem kifejezetten passzolna még Benedek Elek mesevilágába sem, pedig abban van néhány 18-as karikásnak tetsző pillanat.
A továbbiakban a Radical Reflections című speciális válogatást mutatjuk be röviden, melyben a bevezető szerint napjaink legégetőbb problémáival foglalkozó filmeket láthatott a közönség a jobboldali populizmus terjedésétől kezdve a szélsőséges vallási megnyilvánulásokig, melyeket sok esetben nem is igazán lehet elválasztani egymástól. Végignézve a munkákat, különösen érdekes elmélázni azon, hogy milyen okból készültek, és nyilvánosságra kerülésüknek milyen következményei lehetnek. Valóban el tudnak indítani a jövőben valamilyen közös gondolkodást?
Voices from within
Az antropológiai érdelkődésű rendező, Lum Çitaku filmjében két koszovói nő beszél névtelenül. A megszólalók elsősorban családjuk, gyerekeik miatt nem vállalják arcukat, miközben a nők gazdasági szerepvállalásáról, olyan gender témákról beszélnek, amelyek a kis országban még egyáltalán nem szokványosak. Miután férjeik harcolni mentek a szíriai háborúba, családfenntartói szerepbe kerültek. Az ebből a helyzetből adódó nehézségekről már önmagában is ritkán lehet hallani. A dokumentumfilm a Women of Resilience projekt keretében jött létre. A pristinai központú kezdeményezés a külföldön harcoló katonák ügyét és az extremista propaganda politikai szerepét veti fel nyilvános fórumokon, és mindezt női nézőpontból tárgyalja.
Exit
Karen Winther filmje önéletrajzi ihletésű és a politikai radikalizáció témáját érzékenyíti, amelyről többnyire a terrorizmussal összefüggésben hallunk a médiában. Az extremista csoportok belső dinamikájáról nem sokat lehet tudni, de még kevesebb információnk van arról, hogy mit történik a gyűlöletcsoportokat elhagyó emberekkel, akik összeszedve erőt és bátorságot, végleg kiszállnak. Az Exit című darab ezt az összetett folyamatot világítja meg. A vallási és etnikai alapon ítélő, szélsőjobboldali mozgalmak volt tagjai visszaemlékezéseikben félelemről, erőszakról és az újrakezdés buktatóiról is vallanak.
Unsettling
A majdnem három millió főt számláló Ciszjordánia, vagyis West Bank lakossága nagy részben palesztin, de több százezer izraeli telepes is él erre, annak ellenére, hogy továbbra is napirenden van a ciszjordániai zsidó telepek fokozatos felszámolása, párhuzamosan az itteni területek palesztin adminisztráció részére történő átadásával. Az Unsettling helyszíne Tekoa, egy itt élő trendi közösség, melyet izraeli telepesek hoztak létre. A hippi kolónia lakói nem szívesen nyilatkoznak a médiának, és bár Iris Zaki, a film rendezője, dokumentumfilmes türelemmel és nyitottsággal érkezik, sokan őt sem fogadják tárt karokkal. Ennek hangot is adnak, miközben kis pop-up stúdióját építi a település központjában, hogy egy hónapon keresztül szemtől szemben beszélgessen a telepen élőkkel. Legalábbis azokkal, akik ebbe belemennek. A film pusztán a személyes találkozásokkal és a kommunikáció kezdeményezésével események előre nem tervezhető láncolatát indítja el, de fontos tapasztalatokat fogalmaz meg a művészi gyakorlat és a politikai aktivizmus kérdéseiben is.
Dancing with Le Pen
Nora Mandray dokumentumfilmjét, mely a legutóbbi francia elnökválasztás hátterébe enged betekintést, teljes egészében meg lehet nézni a neten is. 2017-ben, a mindent eldöntő második fordulóba a centrista Emmanuel Macron és a szélsőjobboldali Marine Le Pen jutott be. A versenyben az Európa-barát jelölt sokkal esélyesebb volt és végül nyert is. Mandray filmje egy dél-franciaországi kisváros, Fréjus Le Pen-t támogató közösségébe kalauzolja a nézőt a választások előtt pár nappal, és velük együtt követi végig a választási eseményeket. Az archív anyagokat is felhasználó filmben motivációikról beszélnek a tengerparti kisvárosban élő Nemzeti Front-támogatók, akik között ott van Guy is, egy színesbőrű ex-szocialista politikus. Ő 2015 óta kampányol a populista párt mellett. Kissé árnyaltabb összképpel a fejünkben, de megoldásokhoz egyáltalán nem közelítve fejeződik be a mű 22 perc után.
A Night at the Garden
A film rendezője a Charlottesville-i események után érezte sürgetőnek, hogy valamilyen módon megszólaljon a rasszizmusról és a gyűlöletbeszédről. A kizárólag archív anyagokból készült film egy 1939-ben történt, New York központjában rendezett náciszimpatizáns eseményt elevenít fel. A különböző archívumokból most először gyűjtötték össze a rally-hez kapcsolódó, régi felvételeket. A félelmetes és zavarba ejtő propagandaesemény nem szerepel az amerikai történelemkönyvekben és gyakorlatilag feledésbe merült az idők során, és talán ez a legérdekesebb tapasztalat a hétperces anyagban. Rávilágít, hogy noha az amerikaiak nagy részét valóban megdöbbentették a náci nézetek és azok terjedése, nem kevés amerikai állampolgár szimpatizált a fehér szuprematizmussal és az antiszemitizmussal. A Madison Square Gardenben tartott rendezvényen kétezer ember vett részt, így feltételezhető, hogy a náci eszmék passzív támogatói ennek a számnak a többszörösét tették ki az akkori amerikai társadalomban.
A film nyomán olyan fontos kérdések merülnek fel, hogy ha nem Roosevelt az elnök, vagy ha Japán nem támadja meg az USÁ-t, amely nem lép be a háborúba és a nácik nem kezdenek el amerikai katonákat ölni, akkor vajon ugyanolyan tabu volna-e a náci gondolkodás az Egyesült Államokban? Vagy hogy miként lehet értékelni a sajtó megnyilvánulásait a német születésű, amerikai náci vezető, Fritz Kuhn beszédét megzavaró zsidó fiatalemberrel kapcsolatban? Hisz például a New York Times is nehezményezte, hogy a Greenbaum nevű fiatal akadályozta a szabad véleménynyilvánítást, amihez még a náciknak is joguk van az Egyesült Államokban.
A Night at the Garden-t több amerikai filmszínház régi filmhíradók módjára, játékfilmek előtt mutatta be az Államokban 2017-ben.
When the war comes
Egy megnyerő és elégedett fiút ismerünk meg Peter személyében, akinek kedves anyukája és gyönyörű barátnője van. Épp befejezte az egyetemet, a kocsija sem rossz, továbbá a Slovenskí branci nevű katonai csoport alapítója és vezetője. A félelemkeltés és erőszak eszközeivel operáló totalitáriánus közösség szlovák tinik százait mozgatja hétvégente, mikor katonai ruhába öltözve, kamu fegyverekkel, szlovák zászlót lobogtatva gyakorlatoznak. A film egy kis faluban, a paramilitáris csoport vonulása miatt rendőrt hívó, aggódó civilekkel indul, ám a jelenet végére kiderül, hogy a rendőrök semmilyen komolyabb kivetnivalót nem találnak a fegyvernek tűnő tárgyakkal köztéren masírozó, hazaszerető fiatalokban.
Ha pedig kicsit körülnézünk, láthatjuk, hogy nem Szlovákia az egyetlen ország, ahol a hatóságok nincsenek felkészülve ilyesmire. Sőt, esetleg még csendben támogatják is a megfélemlítő viselkedést, passzivitásukkal hozzájárulva a neonáci gondolatok terjedéséhez.
