- A helyüket keresik a római kortárs kulturális intézmények
- Magánalapítványok a helyi és nemzetközi párbeszédet szorgalmazzák
- Új módszerekkel próbálnak új közönségrétegeket megszólítani
- Múzeum a falakon túl
- Nyitás, közérthetőség, bevonódás, egyenlőség
Úgy tűnik, Olaszországban is egyre komolyabb kihívást jelent galériákba, múzeumokba csábítani a polgárt. Ugyanakkor számos művészeti intézmény akaratlanul is, de elbeszél egymás mellett, pedig ha más léptékben is, de hasonló kihívásokkal néznek szembe a legkisebb magángalériák, művésztelepek és a nagyobb állami múzeumok is. Tökéletes recept nincs a túlélésre, de megszívlelendő próbálkozások, modellkísérletek mindenütt zajlanak.
A Róma belvárosától jó félórányi buszozásra, átlagos lakónegyed szokásos szupermarketjei között, egy 70-es évekbeli bérház belső udvarán húzódik meg a kortárs képzőművészet népszerűsítésére és kutatására létrejött Nomas alapítvány. A Stefano és Raffaella Sciaretta műgyűjtő házaspár igen nívós kortárs kollekciójuk rendezésének apropóján hozta létre 2008-ban az alapítványt, amely egy évvel később már Cecilia Canziani és Ilaria Gianni szakmai vezetésével egy független, a különböző művészeti területek, nyelvezetek szintézisére törekvő, kritikus és elemző, a nemzetközi porondon is helyet követelő központtá vált. Az alapítvány aktív társadalmi tevékenységet is vállal, egyrészt a meghívott művészek társadalomkritikai szerepvállalásával, másrészt kutatói, oktatási programjával. A Nomas – mely nevében a Római Birodalomban használt latin „nomád” kifejezésre utal, amellyel leginkább az olyan berber népeket illették, melyek ismeretlen nyelven beszéltek és ellenálltak a központi akaratnak – nem egy helyhez kötött szervezet kíván lenni; számukra kulcsfontosságú a mobilitás, az események kimozdítása megszokott környezetükből.
Ilaria Gianni és Cecilia Canziani a NOMAS Alapítvány szakmai vezetői
A Nomas egyéni és csoportos kiállítások, az Olaszországban náluk debütáló külföldi kiállítók tárlatai mellett minden évben tematikus évadokat szervez, amelyekben a képzőművészet mellé számos társművészet csatlakozik. Az ilyen tematikus szezonok a különböző művészeti területek kapcsolódási pontjaira koncentrálnak, így az elmúlt három évben a film, a festészet, majd a színház került a fókuszpontba. Ezek az alkalmak nemcsak a különböző megközelítésű alkotások egymás mellé helyezését, dialógusát segítik elő, hanem mindig nagy hangsúlyt kapnak bennük a kortárs művészet fenntarthatóságának, fennmaradásának lehetőségeit, az anyagi források felkutatásának módját feszegető kérdések is.
„Olaszország valójában hatalmas, de szétaprózott művészeti potenciállal rendelkezik – mondja Ilaria Gianni –, s a Nomas megpróbálja összekapcsolni a különböző városok művészeit. Egyben arról igyekeztünk párbeszédet kezdeményezni, hogy miként tudja a kortárs művészet túlélni azt a gazdasági és társadalmi válságot, amivel az ország szembenéz.” A túléléshez pedig új szemléletmód szükséges: nem intézményalapú, hanem projekt- és partnerség alapú működést kell kialakítani, hiszen nem utolsósorban a támogatások is ezt a megközelítést részesítik előnyben. A kilábalást kereső diskurzusból született 2012-ben az Art in the age of Berlusconi című tanulmánykötet. „Olaszországban túlkínálat van kurátorokból, de kevés az olyan, aki igazán megérti, hogy munkájának legalább a felét a párbeszédkeresésnek kellene kitennie – teszi hozzá Cecilia Canziani. – Úgy tűnik, csak azok tudnak ma talpon maradni, akik legalább egy évet dolgoztak Angliában vagy Amerikában, és megértették a versenyszellemet. Az olasz kurátorok jó része még most is el van kényelmesedve, illetve az egyetemről is hiányzik az olyan alapvető készségek oktatása, mint az anyagi források felkutatása vagy a kommunikáció.”
A Fondazione Pastificio Cerere műterme, Pietro Ruffo ösztöndíjas munkái
Az együttműködés és az új személet szükségességét más intézmények is kezdik érezni. A 2004-ben alapított, egy korábbi római tésztagyárban működő Fondazione Pastificio Cerere a kortárs művészet bemutatásán kívül az oktatásra és a minél szélesebb körű dialógusra helyezi a hangsúlyt. Eleinte komoly támogatói háttérrel tudta elindítani azt a rezidens programot, amelyben fél évre egy olasz és egy külföldi művész költözhet és dolgozhat az alapítvány műtermeiben, kiállíthat, kapcsolatokat építhet, majd a következő fél évben ugyanezt megteheti a párizsi partnerintézményben is. „Mivel a ház nyitott a helyi művészek befogadására, akiknek alkotóteret biztosít, illetve a különböző művészeti iskolák is állandóan jelen vannak benne, ezért az itt megfordulók között folyamatos a kommunikáció” – emelte ki Francesca Pellicci.
A fővárosi költségvetési forrásokból működő, a Peroni sörgyár épületében 2002-ben megnyílt MACRO – Római Kortárs Művészeti Múzeum nemrég nagyszabású átalakuláson ment át. A korábbi ipari épület a francia Odile Decq tervei alapján egy új szárnnyal bővült, ami alapvetően a környékbeliek számára kíván egy új, nyitott agóra lenni. Látványos terébe bárki bármikor betérhet, s szinte mindig talál valami ingyen meglátogatható kiállítást, leülhet a szűk, klasszikus épületekkel körbeépített utca fölé beúszó csupa üveg kávézóba vagy beülhet az előadóterembe. Igaz, aki ezen túl kíván lépni, a nagyobb szabású kiállításokra már kénytelen belépőt váltani. Akárcsak a magánalapítványok, a MACRO is működtet rezidens programot és biztosít kiállítási lehetőséget kevésbé ismert fiatal, pályakezdő művészeknek, illetve magánintézményekkel partnerségben számos izgalmas tárlatot is befogad.
Pihenőhely installáció a MACRO-ban
Az egyre szűkebb költségvetési forrásból gazdálkodó – éppen vezetési válságát élő – intézmény igyekszik megtartani nyitottságát mindenki felé. Nem úgy, mint a 2010-ben nyílt 21. századi kiállítóhely, a Zaha Hadid díjnyertes, formabontó, egekbe dicsért épületében működő MAXXI, mely szűkíteni kénytelen lehetőségeit. Míg az épület vonzza a rajongókat, a kurátorok és a gazdasági vezetők minden kiállítás megrendezésénél komoly problémával szembesülnek, hiszen a brit sztárépítész szinte egyetlen egyenes falat sem tervezett az épületbe. Így minden tárlathoz egyedi installációs elemeket kell legyártatni, ami súlyosan terheli az intézmény amúgy sem rózsás költségvetését. Míg a MAXXI-nál elmaradt, a MACRO bővítésénél szerencsére működött a kommunikáció az építész- és a múzeumi szakma között, itt flexibilis terek, mozgatható beltéri falak segítik a különböző műfajú és térigényű kiállítások kialakítását.
A hagyományos állami múzeum szerepét betöltő Museo Civico di Zoologia munkatársai is kezdenek rájönni: ahhoz, hogy új közönséget, sőt, múzeumba nem járókat is be tudjanak vonzani az intézménybe, nekik is ki kell tágítani, sőt egyenesen meg kell fordítani a szemléletüket. „Ahhoz, hogy az állattan szakértőin kívül a múzeum mindenki számára vonzó lehessen, nyitottnak kell lennünk a társadalmi és politikai témákra is, reagálnunk kell a jelenre és figyelnünk kell a fenntarthatóságra” – jelentette ki Carla Marangoni, a múzeum kommunikációjáért felelős vezető, egyben a madárgyűjtemény kurátora. A múzeumnak ezért felül kellett bírálnia elitista szemléletét és kilépnie saját falai közül. A szó szoros értelmében meg kellett keresnie jövőbeli közönségét, vállalnia kellett a társadalmi esélyegyenlőség fontosságát, ezért számos rendezvénnyel vonult ki multikulturális vagy hátrányos helyzetű közösségekhez, és találta meg a lehetséges kapcsolódási pontokat a helyiekkel. A múzeum elérhető, érthető és barátságos képet próbál rajzolni magáról, s igyekszik lebontani a tudományosság és a közérthetőség közötti határokat. Programot indított idősek, romák, bevándorlók számára, s többek közt olyan, múzeumokban kevésbé használt módszereket kezdett használni, mint a személyes tapasztalatokon alapuló digitális történetmesélés. A Zoológiai Múzeum példaértékű kezdeményezése keretében alapkérdésekre kíván válaszolni: a programjaiban részt vevőknek elmagyarázza a múzeumügy lényegét, a gyűjtés, a rendszerezés, a megőrzés fontosságát.
Street Art, Róma
A cikk elkészülését megelőző római tanulmányút az Európai Bizottság Leonardo programja által támogatott Upskill projekt keretében valósult meg.
A szerző felvételei.
A cikk lejjebb folytatódik.