Lovas Ilona kalapfái ezúttal a szombathelyi Irokéz Galériában úsznak a hullámokon. Rendületlenül emlékeztetnek arra: felülről mind egyformák vagyunk.
Azt vesszük természetesnek, amibe beleszülettünk, azokat az értékeket, amelyek közt eddig éltük mindennapjainkat. Nehezebben fogadjuk el a „mást”, az újat, ami bár szokatlan, de ugyanannyira lélekemelő vagy jellemépítő, mint amit sajátunknak vallunk. Lovas Ilona szerint nem probléma a nem egyező kiindulópont, például a más vallás vagy az eltérő gondolkodásmód, csupán a hit a lényeg. Teljesen mindegy, hogy buddhista, muzulmán vagy katolikus téziseket vallunk, az értékek hasonlóak.
A hamarosan záró szombathelyi kiállítás is pontosan ezzel foglalkozik. A természetfeletti és a hétköznapi világ kapcsolatainak szemlélete áthatja a művésznő munkásságát (most is ezek szolgáltatták az alapot), ám a vizsgált terület keresztmetszetét szinte széthúzva, felnagyítva keresett mindenkire érvényes állításokat, kortól és nemtől függetlenül.
Legutóbbi munkáihoz a családi örökségként rá maradt kalapfák „álltak modellt”, amelyek története is érezhetően ott vibrál a kiállítótermekben. Nagyapja – a Monarchia híres kalaposa – a világháborúban szerzett sérüléseibe halt bele, s így árváira testálta munkaeszközeit és ezzel együtt egy nehéz, kiszolgáltatott sorsot. Az eredeti rendeltetésükön kívül használt tárgyak mindig hordoznak valami pluszt, valami bensőségeset, főleg, ha a megszokottól eltérő környezetbe emelik őket – így van ez ezekkel a kalaptompokkal is.
Lovas Ilona a S.O.S. címet viselő munkájának esetében a tenger hullámaira bocsájtotta „modelljeit”, amelyek készségesen tették is a dolgukat. A vízen úszó, simára csiszolt kalapfák minket, embereket jelképeznek, ahogy úszunk az élet háborgó tengerén. Egymás mellet imbolygunk, s életünkért, szeretteiként fohászkodunk közben ahhoz a bizonyos felsőbb hatalomhoz. Mert van. Kell lennie. Hisz mi mással magyarázhatnánk a velünk történteket?
Hívjuk akár Buddhának, Allahnak vagy Istennek, de ott van, s ő az, aki felülről figyeli és óvó kezeivel védi földi életüket töltő követőit. Imáinkat – hangozzék az el bármilyen nyelven – meghallja, s még ha nem is ejt az ölünkbe kész megoldásokat, abba az irányba terel bennünket, amely a megoldásokhoz a legközelebb vezet. Nem tesz kivételt senkivel, mert – mint ahogy azt az egyforma kalapfák is jelképezik – felülről egyformák vagyunk.
A galéria belső termében a három falra egy időben vetített mozgókép és az alatta elhangzó – a tenger hangjával eggyé váló – imák templommá alakították a teret. Megnyugvás lett úrrá rajtunk, s megérintett mindaz a tisztaság, amely Lovas Ilona személyéből, munkáiból és elkötelezettségéből fakad. Lelkünket is kell tisztítani, nem érhetjük be egy sima „mosással”. Ki kell áztatni a rég benne ragadt foltokat is.
Irokéz Galéria
2011. 6. 3. – 2011. 6. 17.
