Matt alapon fényesen dombornyomott karmolások, repedések, az underground techno szcéna jól ismert nonfiguratív mintázata az előlapon, a főnixmadár démonikus angyalszárnyai a hátlapon. Masszív, mélyfekete kiadvány, benne a legkülönbözőbb intermediális és interdiszciplináris alkotásokkal: szubkulturális energiahorizontok, ravetópiák, revelatív salvagepunk vízió az időről, urbánus bomlásesztétika, komposztpolitikai gyorstalpaló, absztrakt pszicho-folk, techno-miszticizmus és deleuziánus újszenzualizmus, csak hogy néhányat említsek azon tartalmak közül, amelyek felsorakoznak a lapszámban. Az uralkodó narratív ideológiák között megbújva, a hagyományos elméleteket és megszokott kulturális gyakorlatokat kisiklatva, a megcsontosodott esztétikai kategóriákat felforgatva lép elő a romok közül a partizán-kollektíva legújabb teremtménye. A teória-fikció és a szabad alkotói képzelet eszközeivel felszerelkezve, „ideiglenesen autonóm területként” lopakodik a mindent bekebelezni és uralni vágyó intézményiség fojtogató rengetegében. Májusban két év után ismét megjelent az Utca & Karrier immáron 6. száma.
A legújabb lapszám címe: Phoenix. A mitikus állat, amely bizonyos időközönként porrá ég, hogy aztán a hamvakból egy új példány születhessen. A gótikus metaforákból sosem lehet elég, ha kultúráról vagy a jelenkori állapotaink megragadásáról van szó: kísértetjárta Európa, zombifikálódó ideológiák, diszkurzív vámpírkastélyok és társadalmi goblinizáció. De hogy jön a képbe a legendás tűzmadár, mely vakítóan fenséges fényével képes lehet visszaűzni az éjszaka fenyegető szörnyeit a barlangok és sikátorok mélyére? Egyáltalán szükséges-e a kulturális tér efféle megtisztítása? Talán nem túlzás azt mondani, hogy az elmúlt éveket, sőt évtizedeket a válságok tapasztalata uralta. Az örökké gyűrűzű kritikák a kapitalizmusról, a történelemről, az elveszett jövőképekről vagy az emberről aneszteziáló szendergésbe ringatták a humántudományos fantáziát, valamint a művészeti praxisokat. Posztindusztriális, posztmodern, posztpunk, poszthistoire, poszthumán, posztantropocén, posztgender. A magyarázó utániság-narratívák száma a végtelen felé közelít, de mintha mégsem jutottunk volna közelebb a válságok hőn áhított feldolgozásának érzetéhez. Az értelmezés vágya egyfajta hipermechanikus túltermelésben már saját reflexiójának tárgyát és célját is lehagyta valahol útközben. Vagy a kapitalizmus már a válságról való gondolkodást is bekebelezte, hogy libidinális energiáinkat az intézményesült szellemi termelés fogaskerekei közé csatornázza?
Folyamatos válságtermelésben vagyunk, ahol némi esztétikai és poétikus élvezet reményében kutakodunk, kaparászunk a valóságunk töredékei, kultúránk maradványai, történelmünk lenyomatai és saját szorongó létünk homályos kiúttalanságai között. A Phoenix ezen válságok és az őket magyarázó tradicionális megközelítések mögé igyekszik betekinteni. Mentalitásában inkább metanarratív, a görcsös apátiát és a skizoid kriticizmust megpróbálja alternatív, energikusabb és jövőorientáltabb megközelítésekkel fellazítani. Lehetséges-e átnyúlni Mark Fisher depressziója felett, merre tovább a kultúrpesszimizmus és jelenkor paradox apóriái után, képesek vagyunk-e újra elképzelni valamit a képzelet kimerülésének deklarációját követően? Feltámad-e főnix az Utca porából és az éjszakai klubok sötét, lüktető morajlásából? Léteznek-e még egyáltalán a felfelé és a lefelé vertikális irányvektorai, vagy az elhamvadás és a reinkarnáció között csakis az oldalirányú terjeszkedés lehet legitim mozgásforma? Fogyassz, eméssz, fertőzz, élvezd! In a society that values productivity over anything else, resting can be revolutionary – ahogy egy híres mém is állítja. Az önmagáért való élvezet, mint az energiatöbblet tékozlása, már önmagában is felforgató erővel bír a célracionális produktivitás világában. Égjen, lángoljon minden, hogy aztán parázsló, termékeny hamu borítsa be a kietlenül fagyos, holdbéli tájat.
A már említett borító Bolla Szilvia munkája, mely mind esztétikáját, mind a kivitelezés minőségét tekintve kiemelkedő keretet biztosít a lapszámnak. A fényes dombornyomás a matt alapon rögtön egy érzéki dinamizmust kölcsönöz a befogadás primer látvány- és hangulatvilágának. Sötét, bestiális monstruozitásában jól ellenpontozza a főnixmadár által keltett asszociációk elsőre talán naiv, romantikus képzeteit. Itt nem felhőtlen optimizmusról, és nem is a jövőt és a potenciális alternatívákat illető vak bizakodásról van szó. Ahogy a cseppkőbarlangok lassan rakódó, üledékes csúcsai szintén az eszünkbe juthatnak, a hegyes formák egyszerre sugározzák a barlangmélyi nyugalom, magány és méltóság, valamint az agresszív feszesség és kiélezettség érzését. Ahogy a háborúk paramilitáris gerilla-alakulatai tették, az elnyomó rendszerek bomlasztását mindig a felszín alatt, a bunkerek, barlangok, csatornarendszerek, katakombák és a kultúra egyéb szubterrán területein kell és lehetséges megkezdeni. Shady basements over sterile white-cubes!
Az első írás Ekstasis Towards the Energetic-Horizont című tanulmánya, amely filozófiatörténeti megalapozottságot sem mellőzve vizsgálja a társadalmi energiahorizont fogalmát. A szöveg második felében részletes elemzés alá kerülnek az aszketizmus, a cinizmus és az anarchizmus mozgalmai, amelyek szemléletes példái lehetnek a társadalmi rendet és az állami-intézményi elnyomást kikezdő szubkulturális ellenstruktúráknak. Az energiatöbblet összpontosulása, valamint a szociális csoportosulás szinte minden esetben valamilyen formájú intézményesüléssel jár. A felforgató-lázadó kisebbségek azonban folyamatosan réseket és szökésvonalakat keresnek ezen intézményesülési tendenciák között. Az eszképizmus által feltárt rendszerellenes mezők és gyakorlatok azonban egy idő után ugyanolyan társadalmi testté vagy szerveződéssé csontosodhatnak. Más szóval népszerűsödnek, bekerülnek a mainstream kultúra tudatába és vérkeringésébe. Az alanyok így ismét kutakodó dezertálásra kényszerülnek a megszilárdult mezőből, így örökítve tovább a felforgató energiákat. A szilárd intézményes struktúrák ellen pedig az egyik legjobb módszer a kulturális-fantasztikus nomadizálás. Appropriáció, barkácsolás, a képzelet felszabadítása. Az igazán jelentős határvonal nem a populáris- és a magaskultúra, hanem a többségi, tehát intézményesült, valamint a kisebbségi, fluid, határokkal és kiforrott működésrendszerrel még nem rendelkező kultúrák között húzódik.
A ravetópia jelensége és történeti alakulása remekül egybevág ezen intézményellenes megállapításokkal. A korai rave-, illetve technokultúra az idő múlásával, például híres-hírhedt helyszínek kitermelődésével (ld. a berlini Berghain) bizonyos intézményesülésen ment keresztül. Ezen intézményesült zarándokhelyek megjelenésével a korábban kisebbségi szubkultúra egyre népszerűbbé vált, idővel pedig szinte teljesen elvesztette felforgató-utópikus jellegét, melynek célja éppen az intézmények és a megszokott kulturális normák előli menekülés volt. Véleményem szerint ugyanez a folyamat játszódott le a korai hippikultúra jelenkori new-age mozgalmakká silányulásában is. De a ravekultúra nemcsak hogy mára már hiábavalóan próbálja megragadni a jelenkor hiányzó utópikus ideáit, de egyenesen a kapitalizmus önkizsákmányoló működésmódja, valamint a „libidinális gazdaság” vég és teleologikus értelem nélküli cirkulációja képeződik le benne. Ezáltal a kezdetben intézményellenes szubkultúra az idővel megszilárduló intézményesülés hatására visszaintegrálódik a társadalmi-gazdasági rendszerbe a kapitalizmus termelő-fogyasztó erővonalai mentén. A korai lázadó energiákat ismét befogta a kapitalizmus vitorlája, hogy az eksztatikus tömeg megtermelje, majd elfogyassza önmagát, a testeket, a táncot, a zenét, a kábítószereket, a szubjektumokat, a képzeletet és minden létező szubsztanciát vagy élvezetet. Olybá tűnik, mintha egy szubkultúra legnagyobb ellensége saját, önfelszámoló „sikerességében” rejlene, hiszen amint elér egy bizonyos szintű esztétikai vagy politikai hatásfokot – vagy ha tetszik energiahorizontot – az intézményesülés azonnal megkezdődik, és az addigi kvázi független szféra elveszti szabad, kisebbségi jellegét. Egy kulturális (nem etnikai) kisebbség túlélésének záloga paradox módon önnön sikertelenségében rejtőzik.
A direkt szubkulturális bomlasztáson kívül más dinamikák is kikezdhetik a társadalmi rend, a megfigyelő-fegyelmező államapparátus vagy a kulturális intézményiség elnyomó törekvéseit. Greg Früchtnicht-Ponchak All Things Rot: An Ode to Putrefaction címmel megjelent esszéje egy másik ilyen folyamatot jár körül. Urbanisztikai, társadalomszervezési és esztétikai szempontok mentén követi nyomon Párizs városképének alakulását, valamint a tisztulás és bomlás kettősségének dialektikus mozgását. Párizst a 19. században roppant tudatos, ám felülről irányított várostervezésnek vetették alá, főként a közbiztonság növelése, valamint a társadalmi lázongások csökkentése érdekében. A szélesebb sugárutak építése, a zeg-zugos sikátorok felszámolása mind annak érdekében történtek, hogy a városi társadalom kevésbé hatékonyan tudjon védekezni és ellenállni az állam rendfenntartó tevékenységeivel szemben. Ám a város megtisztítása és totális rendszerezése sosem sikerülhet teljes egészében, a bomlás és rothadás mindig utat talál magának különböző módokon, hogy ott újabb ellenállási gócpontok létesüljenek. A városi társadalom, ahogy maga az urbánus tér és az épületek is egyfajta folyamatosan bomló, rothadó, de annál vitálisabb organizmusként lüktetnek, akár Baudelaire Egy dög című versében az oszlásnak indult tetem. A bomlás nyomán új elrendeződések kapnak lehetőséget, az élet újjászületik, akár mekkora erővel próbálják is elnyomni különböző centralizált, felsőbb hatalmak. A hamuval borított romok táplálékul és tápanyagként szolgálhatnak új kulturális formák és organizmusok számára.
Habár nem minden organizmus, ami mozog. Élő és élettelen, természetes és mesterséges, szerves és szervetlen látszólag ellentétes minőségei hibridizálódnak Omon Wynfryth Speed und Adamantium című, a lapban többször is visszatérő gótikus, lovecraftiánus képein. Deleuze „szervek nélküli testének” koncepciója juthat az eszünkbe, valamint az Érzet logikája oldalain kifejtett Bacon-elemzése. Az itt felbukkanó alakzatok (alakok?) kapcsán hasonló élményünk lehet: a testek mindenféle racionális logika vagy szervezettség (organicitás) nélkül sűrűsödnek úgy, hogy mégis valamilyen formát tudjanak felvenni. Ez a szervesülés nélküli szerveződés. Oldalirányú, rizomatikus terjeszkedés, egy organizmus hierarchikus és funkcionális elrendeződései nélkül. Csakis intenzitások vannak, az anyag tömeggé sűrűsödése. Habár látjuk az alakzatokat, sőt akár testekként is azonosíthatjuk őket, furcsa, megmagyarázhatatlan idegenségük mégis borzongást és valamilyen különös kísérteties érzést kölcsönöz nekik. Testeket látunk, de szervek nélkül, akárcsak Lovecraft emberi léptékkel felfoghatatlan szörnyei esetében. Kőzet, csont és kitin, vagy a híres adamantium fémötvözete, a természet legellenállóbb anyagai és mesterséges párjuk, talán ezek adják majd a pusztulás utáni világ építőköveit. Az emberi felfogóképességet meghaladó anyagiság ad hírt az apokalipszisen túlról, mert ha a ma ismert élet ki is pusztul, más szerveződések biztosan tovább formálódnak.
A gótikus kísértetiesség nyomait más képeken is felfedezhetjük. Száraz Katalin Hiraeth & Unsettled című fotósorozata is hasonlóan dichotomikus esztétikát hoz működésbe. A cím első része walesiül nosztalgiát jelent. De miből fakadhat, miféle hazavágyódást visznek színre ezek a természetfotók? A zöldeskék neonfények majdnem minden képen szerepelnek. A fények elsőre természetellenesnek tűnő hatása rögtön megteremtheti a természet és a mesterséges, technicizált világ hagyományosnak mondható ellentétét. A kultúra elemei átfertőznek a természetbe, beszivárognak a repedéseken keresztül a kőzetek és a növényzet szférájába. Ami azonban igazán érdekessé teszi ezeket a képeket, az a minőségek és a relációk összekeverésének aktusa. Ha jobban megfigyeljük a kísérteties felfénylések mindig alulról, a földből érkeznek. Mintha a földfelszín megnyílásaiból szivárogna elő a rideg derengés. Ha ebből a perspektívából nézzük, akkor a különös fotonszivárgás nem a technika és a kultúra betörése a természetibe, hanem a megmagyarázhatatlan, a természetfeletti beszivárgása az emberi világba, az emberi percepció tartományába. A misztikus, kékeszöld világlások valahogy kívülhelyezkednek a megszokott kulturális minőségeken. Nem tudjuk pontosan eldönteni, hogy milyen régióhoz tartoznak: mesterséges, természetes, földönkívüli, éteri vagy démonikus? A fotók szemléletes és érzéki módon hozzák létre azt a posztmodern tapasztalatot, hogy a megszokott elméleti kategóriáink már nem alkalmazhatóak többé a valóság megragadására. A fokozódó komplexitás, a határok egybemosódása, az ismeretelméleti kapaszkodók eltűnése magyarázhatja azt az otthonos otthontalanságot, amely alapvető jellemzője a jelenkori nosztalgia érzetének.
Mindezek mellett informatív grafikák kíséretében olvashatunk a komposztpolitika koncepciójáról, amely a rohamos ütemben terjedő neofasisztoid alt-right mozgalmak és ideológiák elleni küzdelmekhez kíván stratégiát nyújtani. Találkozhatunk még a Nufolklore Studio legújabb sorozatával is, amely talán hungarofuturista vonásokat sem mellőzve, absztrakt, olykor pszichedelikus elemekkel vegyülve gondolja újra a magyar népi motívumvilágot. De helyet kaptak a lapban Csocsán Laura korai internetművészetet megidéző kollázsai, Fridvalszki Márk képei, valamint Borsos Lőrincék munkája is.
Az Utca & Karrier izgalmas módon próbál egyfajta ellenintézményes szigetet kialakítani a kortárs kulturális térben. Az elmúlt évek amúgy is közkedvelt mottója az alulról építkezés, a közösségiség és hasonló mantrák. Számomra mégsem emiatt kiemelkedő produktum a magazin. Függetlensége és autonómiája mellett egy olyan esztétikai minőséget képvisel, amely, úgy gondolom, hiánycikk a jelenkori művészeti közegben, de ez így is van rendjén, mert amint elterjedne, az éle kicsorbulna, a vele járó izgalom pedig elpárologna. A Phoenix cool. Keresd az Utca & Karriert! Feed the nomad war beast!
