Az új igazgató évadnyitó kiállítása nem kevesebbel próbálkozik, mint hogy megteremtse „a szorongás, a félelem szalonját” (Salon der Angst). A három szintet megöltő kiállítás az individuális szorongástól a kollektív félelemig széles érzelmi és szocio-politikai skálán keresztül mutatja be a jelenséget.
Már az előtérben több videómunka fogad, először nem is egyértelmű, hogy ez már a kiállítás része. Gillian Wearing videójában például minden érzés megelevenedik, a dühtől a fájdalomig, amikor a színészek Shakespeare monológokat szavalnak. Igazán remek belépő és ráhangolódás ez! Az egyik legmarkánsabban végigvonuló téma az emlékezés és a múlt feldolgozásának nehézsége, az elmúlással, a halállal való szembenézés, de fontos szerepet kap a Freudtól kölcsönzött „Unheimlich”, azaz a kísérteties fogalma is.
Gillian Wearing
Hogyan zajlik az emlékezés folyamata, milyen testi gesztusokon keresztül próbáljuk megérteni, feldolgozni a múlt tragikus eseményeit? Ezeket a kérdéseket veti fel Harun Farocki 2007-es, Transmission című videómunkája, amelyben a Bocca della Veritá, az „igazságosztó” római kút mítoszától eljutunk a vietnámi háborúban elesettek washingtoni emlékművéhez, majd a buchenwaldi tábor emlékhelyéhez, mindvégig a turisták, zarándokok nyomdokaiban járva. Közeli képek mutatják, amint a látogatók tenyerükkel tapintják az elesettek neveit a washingtoni fekete gránitfalon, melyben magukat látják, mint egy másik világba vezető tükörben. A kamera ezeket az önkéntelenül elinduló, ismétlődő testi reakciókat követi végig, a különböző próbálkozásokat, mellyel az emlékezők a múltat kívánják közelebb hozni.
Eva Kotátková
Eva Kotátková cseh művész egyszerre koporsónak és kórházi ágynak tűnő installációja, amely a második emeleti kiállítóteret szeli keresztbe, szintén a múltfeldolgozáshoz tartozik, a Gugging Künstlerhaus történetének feltárásával. A művésznő, akit gyakran foglalkoztatnak különböző intézmények – iskolák, börtönök – fegyelmezési mechanizmusai, az egykori pszichiátriai intézet, későbbi pszichiátriai-művészeti központ, jelenlegi múzeum múltjának a feltérképezéséhez sajátos installációt hozott létre: rajzok, fotók különböző kis szobrok vannak véletlenszerűen a fekete alakzatra helyezve, átláthatatlanságot teremtve. A hajdani orvosok és páciensek arcképe fragmentumként jelenik meg és a foucault-i felfogás értelmében mutat rá az intézmény egykori szabályozó módszereire.
Özlem Altin
A Farockinál látott mozdulatok és a Unheimlich fogalma találkoznak Özlem Altin török művész Thin memory (gestures of touching or leaving) című visszafogott installációjában, amely a kiállítás egyik nagy felfedezése volt számomra. A művésznek hatalmas gyűjteménye van különböző magazinokban talált és saját fotókból, amelyek emberi gesztusokat, furcsa, kitekert mozdulatokat ábrázolnak, melyeken a test gyakran tárgyszerűnek, élettelenek tűnik. A különböző, véletlenszerű párosításokból összeálló kollázsok furcsa konstellációkat eredményeznek, az arcok kitakartak, lefestettek, eltűnnek a szemünk elől. A művek hatókörébe kerülve saját testünkön is valamiféle bénultság vesz erőt, az átalakított fotókban összemosódik az élő és élettelen közti határ, amelyet Freud az „Unheimlich” egyik fő jellemzőjének tart.
Cameron Jamie
Freud kicsit humorosabban is megidéződik a kiállításon: Marcel Odenbach Going wild című videójában a pszichiáter bécsi irodájának újra felépített terében láthatunk kontrollt vesztett gyerekeket, amint megrongálják a fotókról jól ismert szoba berendezését.
Cameron Jamie fekete-fehér fotóin ironikus módon egy kaliforniai kisváros Halloween alkalmából készült kerti dekorációit mutatja be frontális, egyszerű beállításban. A képeken látható jelmezek, bábuk, egyéb dekorációk groteszksége, „home made” jellege a különböző rítusok és „mágikus” elemek mai napig meglévő igényére mutatnak rá, melyek felöltésével a boszorkányok, kísértetek „legyőzhetővé” válnak. A fotósorozaton a Halloween karneváli felfordultságának vonzereje, a tradicionálisan gyerekek körében népszerű, szórakoztató ünnep hangulata keveredik a David Lynch világát idéző, kísérteties, elhagyatottságot sugalló atmoszférával.
Kader Attia
A kiállítás egy következő tematikus egysége a „Másiktól” való félelmet, a kiszolgáltatottságot helyezi a középpontba. Ennek legérdekesebb megoldása Kader Attia legújabb monumentális, raktárszobára emlékeztető, fémpolcokból álló installációja. A francia művész hasonlóan korábbi munkáihoz, itt is ugyanarra a logikára épít: a posztkolonialista diskurzus mentén vizsgálja a franciák gyarmatokhoz való viszonyát, jelen esetben saját gyűjteményéből származó régi újságokon, metszeteken, rajzokon keresztül. Installációjába besétálva láthatjuk, hogy ezekből az újságokból származó, különböző kínzásokról készült képeket szögez a polcokra, melyek a kolonialista gondolkodás manipulatív erejét tükrözik. A mű címe is árulkodó, a The Culture of Fear / The Invention of Evil a gyarmatosított országok népeinek kegyetlen leigázást, állati lényekké való degradálását tekinti a másiktól való félelem és ezáltal a megsemmisítés „kultusza” kezdetének.
Tobias Zielony Danny című fotóanimációjában egy országúton álló prostituáltat láthatunk: a művész bizonytalan kameramozgással, elmosódó képeken mutatja az ácsorgó lányt az országúti lámpák és az autók reflektorainak keresztmetszetében. Kiszolgáltatott helyzetét a fényekkel való összemosódása, a kép már-már absztrakcióba hajló, látomásos jellege is erősíti. A másiktól való félelemre saját magunk elszigetelése is válasz lehet: ezt a gondolatot fogalmazza meg Ieva Epnere lett művész, Zenta című háromcsatornás, tryptichon szerűen elrendezett videóiban, amelyben egy vidéken élő, idős lett asszony hétköznapjaiba pillanthatunk bele. A teljes elszigeteltségben élő nő látszólag békésen tesz-vesz a kertben és a konyhában, de életének monotóniájából feszültség árad, a nyugalom mögött nem nehéz felfedezni a változástól, a másfajta élethelyzettől való félelmét.
Ieva Epnere
E mű ellenpárja lehetne a városi lét nyomasztó voltát, a beilleszkedés nehézségét, a bevándorlás kérdését vizsgáló fotósorozat, Allan Sekula méltán világhírű Polonia and Other Fables című munkája, amely többek között a Chicagóban élő lengyelek mindennapjait mutatja be jellegzetes, dokumentarista stílusban. A szűk folyósón kiállított nagyméretű fotók elrendezésükben is felidézhetik a kirekesztettség érzetét, ugyanakkor Sekula műveiben nagy szerepet kap az irónia is: kettős viszonyulása saját szülőföldjéhez és Amerikához, végigvonul az egész sorozaton.
Allen Sekula
Mark Wallinger Goya híres rézkarcát idéző In the Sleep of Reason című videójában Margaret Thatcher egy, a falklandi háború során elhangzó beszéde ismétlődik folyamatosan, miközben a videó úgy lett manipulálva, hogy az egykori brit miniszterelnök szeme csukva van. A kellemetlen és agresszív, félelmet ébresztő hang teljes egészében betölti a 2. emeleti kiállítóteret, egy percig sem tudunk tőle szabadulni, utalva a politikai beszédek manipulatív erejére is.
Marko Lulic
Az osztrák művész, Marko Lulic Bécset ábrázoló fekete-fehér városfotói egymástól elszigetelten az egész kiállításon újra és újra feltűnnek, beléjük botlunk, felfedezzük őket. A hagyományos fotókról, melyek a bécsiek számára olyan ismert helyeket mutatnak, mint a Praterstern és a Schwedenplatz, a címből (Orte der Angst) kiderül: a városban elkövetett bűntények helyszíneit ábrázolják. Nemrég az Albertinában bemutatott Joel Sternfeld amerikai fotóművész egyik sorozata dolgozta fel ugyanezt a témát. A véletlenszerű elrendezés, a fotók ismétlődése a mindennapokba váratlanul betörő, azokat megbolygató veszélyekre utalhatnak.
A szubjektíven kiválasztott művek mellett még megannyi érdekfeszítő példát hoz a kiállítás az Angst fogalmának mélyebb megértéséhez, Francis Picabiától Jeff Wall-ig. A jól ismert toposzok mellett nemcsak az „új”, a 21. századra jellemző és a kor által generált szorongások, tehetetlenséget kiváltó szituációk válnak markánssá, hanem nyilvánvalóvá válik a félelem mindennapossága, az általános bizonytalanság, ami körülvesz minket.
Kunsthalle Wien: Salon der Angst, 2014. január 12-ig.
(Képek: http://moussemagazine.it )
