Kétfejű gyufa
Válogatás négy kortárs román magángyűjteményből
Új Budapest Galéria, május 27-ig
Utoljára 2012-ben volt nagyobb, átfogó jellegű román kortárs képzőművészeti kiállítás Budapesten. A Műcsarnok Európai utasok című tárlata kifejezetten a kolozsvári művészetre fókuszált, hiszen akkoriban igen sokat lehetett hallani a „kolozsvári jelenségről”, vagyis az elsősorban a városhoz köthető, illetve pályájukat jellemző módon a rendszerváltás után kezdő művészek nemzetközi sikereiről.
A kétezres évek közepétől kezdve tényleg jelentős művek születtek Romániában, de nem csak Kolozsváron és nem csak a képzőművészetben. Cristian Mungiu 4 hónap, 3 hét, két nap című filmjével például 2007-ben megnyerte a Cannes-i Arany Pálmát, ami után a román film valósággal megszállta a nemzetközi fesztiválokat. Egyértelmű, hogy ez az időszak a romániai művészet minden eddiginél legsikeresebb korszaka. Ami pedig ezekben a művekben a közös nevező, az elsősorban a realizmus: a Ceausescu-korszak feldolgozásának, értelmezésének a vágya, valamint az azt követő posztszocialista időszaknak, a „román valóságnak” kíméletlenül őszinte bemutatása.
Ciprian Mureşan Ugrás a semmibe, három másodperccel később című, az Új Budapest Galéria legújabb kiállításán látható fotója ebből a szempontból nagyon beszédes mű. Nekem mindig eszembe jut róla egy történet. Kolozsvár a kétezres évek elején még egészen más hely volt, mint mostanában. Az Európai Uniós csatlakozás nagyon távolinak, szinte elérhetetlennek tűnt még akkor. Nem volt nemzetközileg jegyzett filmfesztivál, pezsgő művészeti élet, vagy menő szórakozóhelyek. Az Yves Klein 1960-as Ugrás a semmibe című híres műve után készült fotó a város egyik szűk utcájában egy földön fekvő alakot ábrázol, akinek, úgy tűnik nem sikerült a nagy ugrás. A kép hátterében, az utca végén akkoriban egy EMA nevű „szórakozóhely” működött. Igazi romkocsma, volt, alkoholistákkal, punkokkal és egyetemistákkal. Gyakori törzsvendégnek számított ott egy Ioan Viorel Bădică nevű író. 2002-ben a barátai körbejárták a környező kocsmákat, minden asztalhoz odamentek, hogy elmondják, meghalt. E sorok írója éppen az egyik asztalnál ült akkor. Ez a kelet-európai rekviem kitörölhetetlen emlékké vált.
Az Új Budapest Galéria legújabb, Kétfejű gyufa című kiállítása a műcsarnokinál jóval nagyobb idő- és térbeli kereteket használ, egyszersmind valamivel kisebb anyagot prezentál. Noha nagy számban szerepelnek rajta Kolozsvárhoz köthető, illetve a pályájukat a rendszerváltás után kezdő művészek alkotásai, alapvetően a romániai képzőművészetnek a hetvenes évektől – a legkorábbi művek 1969-ben készültek – egészen a legutóbbi évekig terjedő keresztmetszetének megrajzolására lehetett itt a cél, illetve azoknak a kapcsolódási pontoknak a kimutatása, ami az újabb generációkat a neoavantgárd művészekhez köti. Diana Marincu, a kiállítás – Szegedi-Maszák Zsuzsanna mellett – társkurátora az artportalon megjelent interjúban igyekezett hangsúlyozni, hogy szándékosan kerülték a regionális felosztást, de a kronologikus rendezésről is lemondtak. Nyilván ez nem független attól, hogy „hozott anyagból” – négy romániai kortárs magángyűjtemény anyagát felhasználva – dolgoztak. Így most egy erősen kurátori kiállítást kaptunk, ami nem annyira politikai vagy történeti jellegű narratívákat, hanem azoknál úgyszólván időtlenebb elrendezési tematikát alkalmaz.
A Vegyél nekem rejtelmet című első egység a fogyasztói társadalmat tematizáló/kritizáló, Ion Bărlădeanu nyolcvanas években készült kollázsainak kivételével rendszerváltás után született műveket tartalmaz, de itt szerepel a Trafó Galériából is ismerős George Crîngașunak egy 2017-es, tehát egészen friss munkája is. A falszövegben olvasható pop-art párhuzam, így nekem kissé túlzónak tűnik. Ráadásul a pop-artnak a művészettörténeti diskurzuson kívüli alkalmazása igencsak veszélyes terep. A Mircea Cantor Gyémánt kukorica című művének Damien Hirst egyik ismert szobrával való összehasonlítása, viszont már kifejezetten erőltetett: „Évekkel megelőzve Damien Hirst elhíresült gyémánt koponyáját (Az Isten szerelmére) Mircea Cantor elkészítte a Gyémánt kukoricát.” Hirst munkája egy gyémánt berakásokkal teli koponya, Cantoré pedig egy valójában kristályból készült – engem leginkább a nagypolgári létet imitáló közép-, vagy munkásosztályhoz tartozó családok otthonait díszítő giccstárgyra emlékeztető szobor. Nem áll a két mű olyan közel egymáshoz, hogy érdemes volna belemenni abba, hogy melyik készült korábban.
A második szekció – már ha a bejárattól balra indulunk el – A reflektív én címet viseli és a falszöveg szerint különböző „én-aspektusok” feltérképezésére tesz kísérletet. Vagyis test és identitás viszonyát tematizáló, esetenként önarcképjellegű műveket sorol fel a hetvenes évektől mostanáig, a politikai akcióktól a gender témákig. A román neoavantgárd néhány meghatározó művészének: Doru Tulcan, Ion Grigorescu, Paul Neagu fotóitól, egyebek mellett a fiatalon elhunyt Ioana Nemeș nagyméretű installációján keresztül Adrian Ghenie két kisebb munkájáig. Ugyanitt szerepel Neagunak egy 1997-es köztéri munkához készült szobra, ami lényegében egy kereszt.
Talán itt érdemes megjegyezni, hogy a román képzőművészetben létezik egy nagyon erőteljes keresztény hagyomány. Grigorescu, aki a hetvenes évek talán legismertebb román művésze, a 80-as években lényegében felhagyott a konceptuális művészettel és ortodox ikonokat, meg freskókat kezdett el készíteni. 1998-ban éppen Budapesten nyílt meg a SZÍNeVÁLTOZÁSOK című kiállítás, melyen az akkori kortárs román művészet keresztény tematikával foglalkozó művészei szerepeltek. A kereszténység és konkrétan az ortodox egyház egyébként ma is vissza-visszatérő témája a román művészeknek – igaz, az utóbbi években már sokkal inkább kritikák tárgyaként. Mungiu második legismertebb filmje a Dombokon túl egy ortodox pap által vezetett ördögűzésben életét vesztett lány történetét meséli el, de említhetném Ciprian Mureşan, Az ötéves terv vége című munkáját, vagy Cristi Pogăcean Box-keresztjét is. Kár, hogy ilyen munkák nem szerepeltek itt. A fentebb említett 1998-as kiállításon szerepelt például Ioana Bătrânu is, akinek itt az Ütközőpálya címet viselő egységben látható most egy temetőt ábrázoló festménye. A falszövegben ez olvasható: „Tekintettel arra, hogy a világ fordulóponthoz ért, és a művészet ismét új területekre terjeszkedik ki, ez a tematikus rész olyan alkotásokat mutat be, melyek különböző törések pillanatait ragadják meg.” Ehhez talán éppen Bătrânu képe illik a legkevésbé, ami egyébként nem biztos, hogy a legjobbak közül való. Annál inkább annak a Mihuț Boşcu Kafchin-nak a munkája, akinek 2015-ben önálló kiállítása volt a Trafó Galériában.
A bejárattól jobbra fordulva a Csend temploma, valamint Az űr pereme című egységekben találjuk meg leginkább azokat a műveket, amelyek a rendszerváltás utáni román realizmushoz legközelebb állnak. Ugyanitt szerepel még néhány neoavantgárdhoz köthető művész: az utóbbi években egyre nagyobb nemzetközi figyelmet kapó Geta Brătescu, és leginkább az identitás-ingjeiről ismert – a budapesti Ludwig Múzeum is őriz néhányat ebből a sorozatból –Ana Lupaș egy-egy munkája. A román neoavantgárd és a kétezres évek elején fellépő művészgeneráció közötti kapcsolódási pontok – mint már utaltam rá – számos projektben kimutathatók. Ezt a Ciprian Mureşan André Caderéről szóló könyvből válogatott képek című rajzainak, illetve Cadere ’70-es években készült fotósorozatának a közös szerepeltetése példázza itt a legjobban.
A jobb oldali folyosón látható Adrian Ghenie-nek, a „kolozsvári iskola” legismertebb festőjének további két műve. Ezek közül A fal című kép – ami egyébként nem áll távol a hatvanas években Csernus Tibor vagy Lakner László nevével fémjelzett szürnaturalizmustól – hasonlít legjobban azokra „roncsolt” felületű festményekre, amelyek miatt Ghenie leginkább híres. A Menekülés Egyiptomba című papírmunka pedig mintha a menekültválság kapcsán készült volna, csakhogy 2008-as datálású. A szociális érzékenység, a nagy történelmi események hátterében zajló hétköznapi eseményekre, létbizonytalanságban élő emberekre való odafigyelés a román művészet egyik legnagyobb ereje. Ide lehetne sorolni Şerban Savu festményeit, Iosif Király vagy Roman Tolici munkáit is. A román realizmus viszont nem annyira társadalmilag aktív, politikai jellegű művészet, mint inkább olyanfajta, klasszikusabb értelemben vett, a „mindennapi élet objektív bemutatására” törekvő szemlélet, amely nagyon szorosan összefonódott a Ceaușescu-korszak örökségével, ahogyan azt a szöveg elején igyekeztem Ciprian Mureşan műve kapcsán érzékeltetni. Ugyanitt említhetném például Dragoș Alexandrescu, A kudarc gyakorlása című videóját is, ami ennek a kiállításnak szerintem a legjobb alkotása.
Az mindenesetre érdekes, hogy miközben Ghenie és mások voltaképpen egyfajta brendként alkalmazták Kolozsvárt – lásd „kolozsvári iskola” – és a „román valóságot”, és ezzel sokan közülük az elmúlt években igen nagy anyagi profitra tettek szert, addig a város még mindig nem rendelkezik például kortárs művészeti múzeummal – igaz, állítólag épülőben van. Jelen kiállítás pedig mégiscsak egy gyűjteményekből – gazdag emberek gyűjteményeiből – összeválogatott, többségükben szegényebb embereket ábrázoló művek egysége. A szociális érzékenység a művészetben mindig problematikus, talán éppen ezért éri manapság megannyi támadás.
A szociális fordulattal szemben mostanában inkább valamilyen esztétikai, tárgyi, vagy (poszt)internetes fordulatról szokás beszélni, és lassan múlt időben arról a fajta realizmusról is, ami a román művészek Ciprian Mureşan vagy Mircea Cantor nevével fémjelzett generációját jellemezi. Az itt szereplő legfiatalabb alkotók (George Crîngașu, Mi Cafchin) már alapvetően más vonalat képviselnek. Mindenesetre 28 évvel a rendszerváltások után már nem biztos, hogy érdemes posztszocializmusról beszélni, és ennek az időszaknak elégnek kellett lennie a művészeti múltfeldolgozásra. Ami tehát román részről meg is történt.
Ami magát a kiállítást illeti, összességében elmondható, hogy talán jobb lett volna, ha a kurátorok az egyszerűbb, akár kronologikus rendezés mellett döntenek, a falszövegek pedig nekem néhol kissé túl felületesnek tűnnek. Nem biztos, hogy érdemes volt ennek a nagy időkeretnek az alkalmazása ekkora térben. Talán jobb lett volna csak a rendszerváltás utáni művészetre fókuszálni és többet kiállítani a középgeneráció műveiből. Vagy csak a festészetre, csak a konceptuális, poszt-konceptuális művészetre. Egy-egy fotómunka kapcsán ugyanis lehetetlen képet alkotni olyan életművekről, amilyen például Ion Grigirescué vagy Ana Lupașé. Az itt látható festészeti anyag pedig nem feltétlenül igazolja a „kolozsvári iskola” nagy nemzetközi sikereit. A kiállítás azonban így is tartalmaz számos olyan művet, ami miatt maximálisan érdemes megtekinteni. Egész pontosan május 27-ig.
