Az idén negyven éves Király Gáborral az Artus Kortárs Művészeti Stúdióban beszélgettünk. A Sztergova utcában levő hely, amelynek névadója a régóta az alternatív színházi színtéren működő Artus társulat, próbatermek, kiállítótér, stúdióterek mellett az ő műtermének is otthont ad. Az apropót jelenleg az Artus Stúdió Kapcsolótérben látható, Nagy Géza képzőművésszel közös, Bestiárium című tárlata adta.
ap: Azért festek, mert jó festeni, mondtad néhány éve egy beszélgetésen. Mindig jó festeni?
Király Gábor (K.G.): Ezt túlzás lenne állítani és persze nem is festek mindig. Most például otthon a kertben egy magaságyás építésével voltam elfoglalva. De azért igyekszem mindig helyzetbe hozni magam a festéshez azzal, hogy kirakok egy hordozót a falra, egy vásznat vagy egy fatáblát, odakészítek mindent, ami a munkához kell. Mindez ott van folyamatosan a szemem előtt, de csak akkor kezdek el festeni, amikor úgy érzem, érdemes nekilátnom a munkának.
ap: Ez inkább lelki-szellemi állapot kérdése, vagy egy konkrét ötleté, amit úgy érzed, jó lenne megvalósítani?
K.G.: Konkrét ötlet soha nincs; az az érzés kerít ilyenkor hatalmába, amire rákérdeztél: a festés öröme.
Az örömet az alkotás folyamata jelenti, vagy inkább a várakozás, hogy annak végén, hol könnyebben, hol nagyobb küzdelem után, de létrejön egy vállalható produktum?
K.G.: Ez, azt hiszem, mindenkinél másképp működik és nálam is változott az idők folyamán. Régen tényleg igyekeztem keményen harcolni, aminek rendszerint izzadságszagú lett az eredménye. Ma már inkább arra törekszem, hogy az alkotás folyamata játék, kellemes időtöltés legyen, ami alatt jól érzem magam. Küzdelmek azért persze így is kialakulnak közben; vannak pillanatok, amikor az ember eltávolodik a képtől, hogy aztán újra friss szemmel tudjon ránézni.
Szükséged van arra, hogy minden nap fess?
K.G.: Tudom, hogy van, aki így működik, én viszont például egy ilyen kiállítás után, mint ez a mostani, tartok egy rövid szünetet, és utána újult lendülettel látok ismét neki a festésnek. De ez nem azt jelenti, hogy az említett szünet munka nélkül telik. Egy ilyen kiállításon látom én magam is egyben, együtt az utóbbi időszak termését, ilyenkor tudom felmérni, értékelni, átértékelni azt, és eközben jön el idővel az a pillanat, amikor kedvem támad kipróbálni valamit – ilyenkor kezdek újra festeni.
Életrajzodat olvasva, úgy tűnik, viszonylag egyenes út vezetett erre a pályára.
K.G.: Abban az értelemben igen, hogy a rajzolás már gyerekként is a kedvenc időtöltésem volt, és mivel szülővárosomban, Kecskeméten erre volt mód, művészeti szakközépiskolában tanulhattam, grafika szakon. A szüleim nem voltak túl lelkesek, féltettek egy olyan szakmától, ami sok ember számára teljesen ismeretlen mértékű szabadságot ad, s ez el is bizonytalaníthatja őket abban, hogyan lehet élni ezzel a szabadsággal – és hogyan lehet megélni belőle. Mondogatták is, hogy kéne nekem valami „rendes szakma” is, de az megnyugtatta őket, hogy a középiskola után az egri tanárképző főiskolára jelentkeztem vizuális kommunikáció szakra, majd később a pécsi egyetemen is elvégeztem a vizuális nevelőtanár szakot. Annak persze nem annyira örültek, hogy az egyetem után nem mentem el tanítani.
Később sem tanítottál soha?
K.G.: Igazából nem. Nyári táborban tanítottam ugyan gyerekeket, amit nagyon élveztem és aztán jöttek is megkeresések, de úgy éreztem, hogy a rendszeres oktatói munka egy iskolában túl nagy kötöttséget jelentene s túl sok energiámat kötné le.
Egyszer elmondtad, hogy első kedvenceid Dali és Chirico voltak. Kik léptek a helyükre később?
K.G.: Dali és Chirico még középiskolásként voltak a kedvenceim, akkor könnyebb is volt egy ilyen kérdésre válaszolnom, mert jóval kevesebb művészt ismertem, azok viszont erősebben hatottak rám. Most kevésbé művészekben gondolkodom – bár talán most is van olyan, akinek szinte minden munkáját kedvelem –, hanem egyes művekben, melyeket nagyon szeretek és amelyek biztosan hatással is vannak rám, talán be is épülnek a munkáimba. Ha konkrét példákat szeretnél, akkor mindenképp meg kell említenem a múlt század első felében működött autodidakta afroamerikai festőt, Horace Pippint, akinek a munkásságával Amerikában ismerkedtem meg, vagy az ugyancsak afroamerikai és szintúgy autodidakta Bill Traylort, akiben korábban „csak” az „outsider art” egyik képviselőjét látták, ma viszont a modern festészet egyik fontos előfutáraként tekintenek rá. Az ő krétával rajzolt, hatalmas, naiv állatfiguráival is Amerikában találkoztam. A magyarok közül számomra Vajda Lajos és Bálint Endre a „megkerülhetetlenek”. Bálint a nagy Nemzeti Galériás kiállítása után rövid időre teljesen a bűvkörébe vont, ma már viszont koránt sincs rám akkora hatással. Nagyon kedvelek több magyar naiv művészt is, munkáikat gyűjtöm is. De mehetünk jóval visszább is a művészettörténetben; nagyon közel áll hozzám például a középkori művészet – lehet, hogy azért is, mert művészettörténész feleségem ezzel a korral foglalkozik és nagyon sok jó könyvünk van otthon.
Egész pályád, eddig legalábbis, a figuratív művészethez kötődött. Az absztrakció sohasem vonzott?
K.G.: Vonzott, csak mindig elfelejtem… de félretéve a viccet, ha reggel felébredek és egy kép motoszkál a fejemben, az rendszerint figuratív – lehet, hogy absztrakcióba hajló, de valahol mégis figuratív. Nincs bennem e tekintetben – pontosabban e tekintetben sincs – semmilyen tudatos elhatározás. Ha úgy tetszik, nem akarok semmit; az ars poeticák számomra mindig valahogy izzadságszagúnak tűnnek.
Két helyen dolgozol, otthoni kecskeméti műtermedben, illetve Budapesten, az Artus Kortárs Művészeti Stúdióban, aminek névadóját, a színtársulatot és az itteni műtermekben alkotó képzőművészeket igen gazdag műfaji sokszínűség jellemzi. Mennyiben motivál ez a légkör téged is más műfajok kipróbálására?
K.G.: Az Artus légköre valóban rendkívül inspiráló; amit itt látunk, tapasztalunk, az nyilvánvalóan beépül a munkánkba. Akkor is, ha megmaradunk eredeti műfajunknál, azaz az én esetemben a festészetnél és akkor is, ha kirándulunk más műfajokba. Ez utóbbi igényének ezzel együtt alapvetően belülről kell fakadnia, annak függvényében, hogy az ember mikor, mire érzi képesnek magát, mikor jön el számára a pillanat a műfaji paletta bővítésére vagy módosítására. Én például egy éve azt próbálgatom, milyen érzés faragni. Van már négy-öt nagyobb méretű faszobrom, amik még nem szerepeltek a nagyközönség előtt, „várakozó státuszban” vannak, aztán majd meglátjuk, vezet-e innen valamerre út.
A festészethez, mint műfajhoz azért többnyire hű vagy, de a hordozókat, az anyaghasználatot és a technikákat tekintve nagyon széles az eszköztárad. Beszélhetünk e tekintetben korszakokról vagy minden párhuzamosan van jelen a munkásságodban?
K.G.: Inkább az utóbbi. Hogy mit használok, azon is múlik, mit találok éppen. A borszűrő papírokat például, amikre litokrétával is dolgozom, a borászatban használják és véletlenül találtam őket valahol kidobva. Gyönyörű színük és illatuk volt – valami rozé bort szűrhettek rajtuk. Hónapokig csak nézegettem őket, mígnem végül kialakult bennem, mire tudom használni őket. Nem is az izgatott igazán, mi születik majd, hanem a kísérletezés, a játék öröme. Többnyire vízben oldódó anyagokkal dolgozom, ami pedig a hordozókat illeti, mindig más a kedvencem. Nagyon szívesen festek például talált fákra, egész gyűjteményem van belőlük. De ugyanígy kedvelem a szép nagy, kézi szövésű, Erdélyből behozott lenvásznakat, amiket piacon vásárlok. Egy ideje elkezdtem freskókat festeni, van belőlük a mostani kiállításomon is, úgyhogy most éppen a vakolatok az aktuális kedvenceim. Úgy érzem, a freskókban még rengeteg kihasználatlan lehetőség van, ezeket most igyekszem feltérképezni.
Mennyiben más egy önálló karakterrel, saját történettel bíró hordozóra festeni, mint sorozatgyártott vásznakra vagy falemezekre?
K.G.: Teljesen. Az általam használt hordozókhoz rendszerint van egy személyes viszonyom, sokkal egyszerűbb velük dolgozni, sokkal könnyebb előre látni, mi születik majd rajtuk. Lehet, hogy meghagysz belőlük részleteket és csak kiegészíted őket, de az is lehet, hogy először teljesen átdolgozod őket, de aztán visszaszedsz, visszakaparsz belőlük, hogy az eredeti hordozó is éljen és hozzáadjon a munkádhoz. A karakteres hordozót nem legyőznöd kell festés közben, hanem együtt kell működnöd vele.
Nemcsak a hordozóidnak, a technikáidnak is vannak egyedi sajátosságai.
K.G.: A megszokott technikák nekem valahogy túl személytelenek, elidegenítőek, ezért kitaláltam egy olyan technikát, hogy amit felfestek, azt egy idő után vissza is mosom, így sokkal izgalmasabb felületek jönnek létre. Egy képet nagyon sokat lehet alakítani, akár a végtelenségig el lehet játszani, de egyszer csak elkezd történni valami, a kép elkezd élni és akkor tudni kell ezt a játékot abbahagyni.
Képeidet nagyon jellegzetes figurák népesítik be, akiket sokan pesszimistának, szomorúnak, bumfordinak vagy akár brutálisnak érzékelnek. Te magad is ilyennek akarod láttatni őket?
K.G.: Lehet, hogy első ránézésre tényleg van bennük valami ijesztő, de én úgy gondolom, legalább ugyanennyi szeretet is van bennük; én leginkább esendőséget látok bennük, ami szerintem feloldja ezt a fajta bumfordiságot vagy félelmetességet. Nem is vagyok olyan lelki alkat, hogy a szörnyűséget akarjam hangsúlyozni. Egy embernek – vagy egy állatnak, hiszen azok is gyakori szereplői képeimnek – van egy megélt élete, amiben nem csak jó dolgok történnek, de ettől még számomra nem félelmetesek.
Munkáidba aligha lehet aktuálpolitikai tartalmat belelátni, belemagyarázni és nyilvánvalóan törekszel is arra, hogy ez így legyen. Ki akarod, illetve ki tudod-e rekeszteni a minket körülvevő világot a gondolataid közül, amikor azok születő műveid körül forognak?
K.G.: Nem tudom, de nem is akarom kirekeszteni őket. De nem azért festek, hogy reagáljak a körülöttünk zajló dolgokra, azt gondolom, hogy ez nem egy művész feladata, legalábbis nálam ez még utalás-szinten sem fér bele az alkotás folyamatába. Mindeközben egyáltalán nem dugom a fejem a homokba, és tisztában vagyok azzal, hogy mi történik körülöttünk.
Végignézve kiállításaid már igencsak hosszú listáját, szembeötlő, hogy a szóló és a nagyobb csoportos show-k mellett igen sok az olyan bemutatkozásod, ahol egy vagy két művészkollégával szerepelsz együtt – mint ahogy így van ez a mostani tárlatodon is, ahol Nagy Géza a partnered. A véletlen hozta így, vagy tudatosan törekedsz erre?
K.G.: Itt ne keress törvényszerűséget, az okok sokfélék. Van, hogy közös értékek állnak az ilyen projektek mögött, van, hogy személyes barátságok – persze ilyenkor is elengedhetetlen, hogy egymás munkáit felvállalhatónak tartsuk – és előfordul, hogy egy galéria lát rációt abban, hogy műveimet valaki más alkotásaival együtt mutassa be. Kétségtelen, hogy az ilyen tárlatok adhatnak valami pluszt – megmutathatják például, hogy párbeszédbe tudnak-e lépni egymással a kiállított – akár, mint a mostani tárlat esetében is, különböző műfajú – munkák; ebből rendszerint sokat lehet tanulni. Egyébként a legközelebbi kiállításom is egy ilyen kétszemélyes tárlat lesz szeptemberben, ennek megint más, érdekes a története. A budapesti Osztrák Kulturális Fórum egy fiatal osztrák képzőművésznek, Michael Fantának szervez kiállítást és Fanta volt az, aki jelezte, hogy szeretné, ha ez egy velem közös tárlatként valósulna meg. A dolog érdekessége, hogy személyesen korábban nem is ismertük egymást, de mint kiderült, már nyolc éve figyeli a pályámat, munkáim fontosak a számára és úgy érezte, alkotásainkon keresztül érdekes párbeszédet tudunk folytatni egymással.
Tavaly az Art Market Budapesten a kecskeméti Premier Galéria állította ki festményeidet, lényegében egy szóló show keretében. Ezzel együtt, úgy tudom, nem kötelezted el magad egyetlen galéria mellett sem.
K.G.: Ez így van, és számomra ez fontos is. A Premierrel projektalapú együttműködésünk volt, miként korábban másokkal is. Próbálkoztam már én is szorosabb galériás kapcsolattal, de sok előnyét a jobb külföldi kiállítási lehetőségeken túlmenően nem tapasztaltam és ezt hallom másoktól is. Egy viszonylag komoly gyűjtői kört így is ki tudtam alakítani; azok, akiket érdekel az a fajta művészet, amit művelek, szerencsére megtalálnak és nem gondolom, hogy egy állandó galériás kötődés komolyabb változást eredményezne e téren. Külföldre valóban könnyebb lenne kijutni, de én nem hiszek abban, hogy egy külföldi karrier felépítésének, a külföldi gyűjtők becserkészésének a vásár lenne az egyetlen útja, lehetősége.
Idén leszel 40 éves. Alkalom-e ez a kerek születésnap egy – talán első – számvetésre?
K.G.: Az az igazság, nem foglalkoztat, hogy 40 éves leszek, ez is csak egy adat. Remélem, hogy sokat tudok még dolgozni, és majd a végén kiderül, hogy nagyot tévedtem-e, mert ez is benne van a pakliban – vagy nem olyan nagyot. Ezt csak az idő döntheti el, napi szinten nem érdemes vele foglalkozni. Különösebb számvetésre pedig azért nincs szükség, mert úgy dolgozom, hogy folyamatosan próbálok visszatekinteni, önmagammal szemben nagyon kritikus szemmel. Másképpen, úgy gondolom, ez nem is működik. Ennek a folyamatos visszatekintésnek az „eredménye”, hogy képeim elég sűrűn festődnek át vagy semmisülnek meg. Én továbbra sem szeretnék semmi mást, csak dolgozni, nyugodtan, a saját játékszabályaim szerint.
Király Gábor és Nagy Géza Bestiárium című kiállítása május 7-ig tekinthető meg az Artus Stúdió Kapcsolóterében.
Az interjút illusztráló fotókat Király Gábor készítette és bocsájtotta rendelkezésünkre a műtárgyreprodukciókkal együtt.
