A Molnár Ani Galériában Credo címmel rendezett egyéni tárlata alkalmából néhány napot itthon töltött Farkas Dénes Tallinnban élő képzőművész. Az artPortalnak az észt és a magyar kortárs szcéna közötti különbségekről, az idei velencei biennálén Észtország színeiben történt szerepléséről és további terveiről is beszélt.
artPortal: Hogyan lett belőled észtországi, s ott már észtként számon tartott képzőművész?
Farkas Dénes (F.D.): Édesapám magyar, anyám észt, ők a mai napig Magyarországon élnek. Én finn-orosz tagozatos gimnáziumba jártam – észt tagozat nem volt sehol –, és Finnországban szerettem volna egyetemre járni, de aztán a nagymamámnál tett tallinni látogatás új irányt adott a dolgoknak. Az ottani művészeti akadémiára jelentkeztem grafika szakra. Ez 16 éve történt. Akkor még úgy gondoltam, a tallinni kirándulás 4 évig tart majd. Éppen akkor, amikor lediplomáztam, beindult az akadémián a fotós mesterképzés, zömmel Helsinkiből érkezett oktatókkal. Ezt 2003-ban végeztem el, azóta vagyok szabadfoglalkozású művész. Ez Tallinnban is rögös út, de úgy gondoltam, ott mégis jobbak az esélyeim, hiszen már főiskolásként kiállíthattam, könyveket terveztem, így nem számítottam ismeretlennek, míg Budapesten a nulláról kellett volna indulnom. Közben megnősültem, így családom is inkább odakötött már.
Farkas Dénes.
A Molnár Ani Galéria hozzájárulásával
A hazai kortárs művészeti életben, talán egy 2005-ös szombathelyi csoportos tárlatot leszámítva, jó ideig nem is voltál jelen. Nem ambicionáltad az itthoni jelenlétet vagy inkább a fogadókészség hiányzott?
F.D.: Az igazság az, hogy néhányszor próbálkoztam ugyan, de alapvetően lekötöttek a kinti feladatok. A fordulat e tekintetben még a Velencei Biennále előtt bekövetkezett. Uhl Gabriella, aki maga is éveket töltött Észtországban, és kapcsolatunk onnan datálódik, tavaly a fotóhónap keretében meghívott és megrendezte első itthoni önálló kiállításomat a FUGA-ban.
Most már van annyi tapasztalatod, hogy össze tudd hasonlítani az észt és a magyar kortárs szcénát.
F.D.: A két színtér méretei különbözőek. Az észt továbbra is nagyon kicsi, ott tényleg mindenki mindenkit ismer. A fontos művészek száma alig haladja meg a tizet, őket viszont magasan jegyzik nemzetközileg is. Többen részt vettek a Manifestán, műveiket neves külföldi múzeumok is bemutatták. A műfajok közül nagyon erős az installáció, a fotó és a fotóval kevert installáció. Ugyanakkor a gyűjtők többségének ízlése meglehetősen konzervatív, ezért ezek a munkák, ideértve az enyémeket is, Észtországban nagyon nehezen vagy egyáltalán nem eladhatók. A reménysugarat tehát a külföldi piac jelenti, amire ma már talán Észtországból sem nehezebb betörni, mint Budapestről. Tíz évvel ezelőtt még más volt a helyzet, de az utóbbi esztendőkben sikerült felkeltenünk a nemzetközi kurátorok figyelmét, akik mostanában egymásnak adják a kilincset.
Milyenek Tallinnban a kiállítási lehetőségek?
F.D.: A legnagyobb presztízsű intézmény az Észt Művészeti Múzeum, a KUMU, melynek gyűjtési spektruma a középkortól napjainkig terjed. Néhány éve a múzeum új épületet kapott és a fiatal művészek abban bíztak, hogy itt nagyobb teret kap a kortárs művészet és a progresszív törekvések is otthonra lelnek, de csalódniuk kellett. Én e tekintetben nem panaszkodhatom, tőlem vásárolt is a múzeum, jövő januárban pedig egyéni tárlatom nyílik ott a velencei anyagból. Az általános elégedetlenség oda vezetett, hogy néhány fiatal művész elfoglalt egy üresen álló gyárépületet és elkezdtek ott kiállításokat szervezni. Az, hogy 2011-ben Tallin volt Európa kulturális fővárosa, sokat segített az új kiállítóhely legalizálásában és integrálásában; ma már Észt Kortárs Művészeti Múzeum (EKKM) néven pályázati alapokból állami támogatást is kap. Költségvetése így is nagyon szűkös, a téli hónapokban be is kell zárni, de tavasztól őszig izgalmas nemzetközi kiállítások vannak ott, némelyiken én is szerepeltem. Az EKKM 2011 óta évente 5000 eurós díjat ad egy tehetséges fiatal művésznek; a Köler-díj mögött a magántőke áll.
Evident In Advance, 2013, részlet, fotó: Paul Kuimet, a Molnár Ani Galéria hozzájárulásával
Evident In Advance, 2013, lightbox, 220x310x200 mm, fotó: Paul Kuimet, a Molnár Ani Galéria hozzájárulásával
Mi a helyzet a kereskedelmi galériákkal?
F.D.: Nemzetközileg számon tartott galéria egyelőre egy van, a Temnikova & Kasela, mely már számos nemzetközi vásáron, így idén például a ViennaFair-en és az Artissimán, valamint az Art Basel Miami Beach egyik szatellit-vásárán is bemutatta az általa képviselt művészeket. Tavaly, vendégként, engem is kiállítottak az Artissimán, ott figyelt fel munkáimra Molnár Annamária, aki ma már a galériásom. Két kisebb galériát említhetnék még, amik inkább project-room jelleggel működnek.
A nagy kitörés lehetőségét nyilván az idei velencei biennálén való szereplésed hozta meg. Észtországban hogyan dől el, ki képviselheti az országot Velencében?
F.D.: Erre pályázatot írnak ki, pályázhat akár a kurátor, akár a művész, de a pályázatban mindkettejük nevének szerepelnie kell. Legalább egyiküknek észt állampolgárnak kell lennie, egyéb kikötés nincs. Az idei részvételre 13-an pályáztak. Én az Evident in advance című projektemet adtam be, amit Adam Budak kurátorral közösen alakítottunk ki.
Hogyan kerültél kapcsolatba vele, aki híres kurátor, illetve a projekt megvalósításában közreműködő többi szakemberrel?
F.D.: Budakot 2011-ben meghívták egy kiállítás rendezésére a KUMU-ba és ő engem is felkért a részvételre. Jól dolgoztunk együtt, ez adta az ötletet az újabb közös munkára. A többieket – így a német Markus Miessen építészt – már Budak hozta a csapatba és ő javasolta azt is, hogy a munka alapja az amerikai Bruce Duffy Ludwig Wittgensteinről szóló 1987-ben írott regénye, a The World As I Found It legyen. A projekt címét is a könyvből vettük. Én 2006 óta dolgozom „kölcsönvett szövegekkel”, azaz idézetekkel. Most egy évig tartott, amíg ezt a 600 oldalas regényt dekonstruáltam, azaz darabokra szedtem, majd „rekonstruáltam”, újból összeraktam a Miessen által felépített térben.
Evident In Advance, 2013, részlet, fotó: Paul Kuimet, a Molnár Ani Galéria hozzájárulásával
Észtországnak nincsen önálló pavilonja. Hol szerepelt ez az installáció Velencében?
F.D.: Egy olyan ház harmadik emeleti lakásában a Palazzo Grassival szemben, amit más országok is használnak a biennále idején. Ide persze kevesebben jutnak el, egy ilyen konceptuális munkához mégis jó helyszín, hiszen aki eljön, általában több időt szán rá. Míg otthon egy-egy kortárs kiállításnak néhányszáz nézője van, itt 27 ezren látták a munkámat. Ebbe a lakásba terveztünk Miessennel egy könyvtárat, tízezer kötettel. Mindegyik könyv gerincén más-más szó van, ezekből a szavakból elvileg össze lehet rakni az eredeti Duffy-regényt. Nagyon érdekel a kommunikáció, a nyelv lehetőségei vagy lehetetlenségei, az a mód, ahogyan a nyelvet használva félreértjük egymást. Szeretek egy kiállításban nagyon sok kulcsot elrejteni, miközben nincsen zár, legalábbis én nem tudom, milyen zárakat nyitnak ezek a kulcsok. A kiállítást sokan sokféleképp értelmezték, de valamit mindenki összerakott magának a számtalan apró részletből. Szívesen játszom a nézővel, amit „direktben” nehezen tudok megtenni, hiszen általában nem vagyok jelen a kiállításaimon. A látogatók szabadon újrarendezhették a könyveket, így átalakíthatták a gerinceken összeálló szöveget, sőt, ha akartak, magukkal is vihettek könyveket. Belül a könyvek egyébként az én makett-fotóimat tartalmazzák, melyek Wittgenstein lakására utalnak.
A Molnár Ani Galériával már szerepeltél nemzetközi vásárokon és a budapesti Art Marketen, és Credo címmel most megnyílt első egyéni tárlatod is, ami egy kifejezetten ide készült installáció. Ez is egy szöveg dekonstruálására épül?
F.D.: Igen, itt a vallás és a hit kérdését igyekszem körüljárni, az alapot ehhez Isaac Asimov 1982-es On Science and the Bible című interjúja adja, melynek gondolatai közel állnak hozzám. A kérdést nem a hívő ember aspektusából vizsgálom, magam nem is vagyok hívő, bár a családomban több mélyen vallásos ember van.
Úgy tudom, sűrű program vár rád a következő hónapokban is.
F.D.: Egyrészt fel kell dolgoznom a biennále élményeit, tapasztalatait, erre eddig alig volt időm. Januárban Tallinnban nyílik egyéni tárlatom, majd két olyan nemzetközi vásár következik, ahol már a Molnár Ani Galéria állít ki: februárban a madridi ARCO-n a galéria csoportos bemutatóján szerepelek, márciusban pedig a New York-i Armory Show-n egyéni kiállításom lesz. A standok alaprajza már a laptopomon van; New York-ba egy új installációt szeretnék vinni, utalásokkal korábbi munkáimra.
Evident In Advance, 2013, részlet, fotó: Paul Kuimet, a Molnár Ani Galéria hozzájárulásával
Credo, Molnár Ani Galéria, a Molnár Ani Galéria hozzájárulásával
A kiállítás 2014 február 7-ig látható.
Nyitókép: Dénes Farkas – Of Places No Longer Being Separated, 2015 – Mixed media, silver gelatine print – 12 pairs of 25.5 × 29.5 cm and 25.5 × 19.5 cm (framed) – Installation view, Ani Molnár Gallery, Budapest – Courtesy Ani Molnár Gallery, Budapest – Photo: the artist
A cikk lejjebb folytatódik.