Az acb galéria tulajdonosával, az Irokéz gyűjtemény felépítőjével közlünk kétrészes interjút. Az első rész itt olvasható.
Az előzőekben az acb körül az utóbbi időben fellángolt vitákról és a hazai intézményi helyzetről esett szó. A galéria ugyanis, főként azóta, hogy elindította az acb Research Lab-et, ahol a közelmúlt magyar művészettörténetőről szóló kutatások folynak, könyvek, monográfiák jelennek meg, erős igényt jelentett be a kánon formálására. S most, hogy az egész térség hatvanas- és hetvenes évekbeli művészete felértékelődött (felkészülnek: a nyolcvanas évek), hirtelen pozícióharcok látszanak kialakulni akörül, hogy ki formálja ezt a kánont, kié a narratíva, ki csatornázza be a külföld érdeklődését?
Pados Gáborral kétszer is beszélgettünk hosszabban, több hónap különbséggel. Az interjú itt következő második része az, amire korábban került sor.
artportal: Neked, személyesen, honnan jött a neoavantgárd iránti érdeklődés? Merthogy Pados Gábort gyűjtőként és később galériásként elsősorban a saját generációjának művészeivel együtt említették, hiszen velük kezdted a gyűjtést. Hogyan fordult az érdeklődésed a hatvanas-hetvenes évek felé?
Pados Gábor (P.G.): Ez elég adekvát dolog lett volna akkor is, ha csak gyűjtő maradok és nem csinálok galériát. Hiszen a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején én azért az avantgárd felől közelítettem meg a képzőművészetet, a Hejettes Szomlyazókkal, az Újlak csoporttal. Olyannyira, hogy tíz évig mással nem is nagyon találkoztam, mint ezzel a művészettel, amit egyébként ma még nem is nevezett el a művészettörténet, mint ahogy maga a neoavantgárd kifejezés sem olyan régi. Tulajdonképpen a nemzetközi vásárok tapasztalatai nyomán kezdtünk el ebbe az irányba fordulni. Folyamatosan jártunk a vásárokra a fiatal művészeinkkel, és azt vettük észre, hogy a kortárs művészetünk értelmezhetetlennek tűnt ezeken a külföldi vásárokon. Nem jön át az, amit ez a fiatal generáció mondani akar. Egy mű, amit kiraktunk egy nemzetközi vásáron, nem ugyanaz volt, mint amikor itt raktam ki a falon. Mert odakint nem volt kontextusa, nem lehetett mihez kötni. És ez javarészt azért van, mert nem történt meg a magyar művészettörténet bizonyos eseményeinek, tendenciáinak, alakjainak a feldolgozása, bemutatása, nemzetközi kontextusba helyezése – idehaza. Tehát nincsenek meg a gyökerek, és nemhogy külföldön nem egyértelmű ez, de itt sem. Nincs elmondva a történet. Azért fordultunk a hatvanas-hetvenes évek felé, hogy be tudjuk mutatni az előzményeket, a gyökereket. Később ebből lett az acb Research Lab is. Csak azt akarom ezzel mondani, hogy tapasztalatok, sikertelenségek nyomán jutottunk el a felismeréshez, ami a hatvanas-hetvenes évek felé terelt bennünket.
A nemzetközi tapasztalatokból azt is leszűrted, hogy a hatvanas-hetvenes évekre kereslet is lehet?
P.G.: Nem. Elsődlegesen a fiatal művészeinknek akartam megteremteni a referencialitást azzal, hogy bemutatjuk a gyökereket. 2003-ban, amikor nyílt az acb galéria, még Szoboszlai Jánossal, akkor Szentjóbytól már itt szerepelt A szabadság lelkének szobra, az Irokéz Gyűjtemény számára meg is vettük.
Aztán elkezdtünk foglalkozni Tót Endrével is, igaz, később, 2009-től, és akkor kezdtünk lassan a gyökerek keresése felé fordulni. És amikor elkezdtem ezeket a műveket keresni, kutatni, akkor – nincs rá jobb szó – egyszerűen szerelemre gyúltam. Olyan munkákat találtunk, hogy szinte minden napunk be volt aranyozva. Számtalan példát mondhatok, de hogy egy aktuálisat említsek, a Pécsi Műhely kanonizációja nekem óriási elégtétel.
Úgy tudni, sokmindent meg is vettél ebből a korszakból, ettől a művészkörtől. Befektetés, vagy értékmentés? A Kiscelli Múzeumban tavaly szerepelt a pécsi DÉDÁSZ székház zománc reliefjének egy kiállított részlete, amelyet te vettél meg. Ennek mi a története?
P.G.: A DÉDÁSZ-fríz tipikus történet. Lantos Ferenc munkája, 1969-ben került föl, és én most nem egy részét vettem meg, hanem a teljeset, 240 darabot. Darabja 120 x 60-as, körbe volt rakva az egész épület – ez a DÉDÁSZ számítógépközpontja volt, hasonló épületek másutt is voltak az országban, és szintén művészeket kértek föl, hogy tervezzenek oda műveket. Annak az időszaknak a kultúrpolitkája, építészete külön történet, amivel sokan foglalkoznak. Szóval, a rendszerváltásig látható is volt az épületen ez a munka. Az épületet megvette egy magántulajdonos, aki kiadta, az UNIX autóalkatrész-kereskedő vállalat lett a bérlő. Az ő színük piros-kék. Az egész zománc-frízt lefestették pirosra. Nem tudom, csak gondolom, hogy talán avíttas, komcsi maradványnak gondolták, mindenesetre lefestették, és kitették rá az UNIX logót. Aztán hosszú időre mindenki elfelejtette. Mígnem én megvettem. A tulajdonost zavarta, hogy ott van, nem tudta, hogy mi is az, nem volt könnyű lefesteni sem, örült, hogy valaki megvette. Kértem, hogy néhány darabot szedjünk le, hogy látni lehessen, milyen állapotban van, megmenthető-e, mert bármilyen furcsa, az elsődleges célom az értékmentés volt. Egy közel ötven éves munkáról beszélünk, ami kint volt esőben, hóban, tűző napon, és öt festékréteg takarta. Eddig harminc darab van restaurálva, elég sok pénzt, energiát tettünk bele – és én nagyon szeretném, ha az egész anyag Magyarországon maradna, egyben. Erre nem túl sok az esély. Az épület előtt álló, hegyükre fordított kockák már rég nem lelhetők fel, és ugyanerre a sorsra jutott volna a zománcfríz is. Más zománcmunkákat is megvettem, Halász, Ficzek, Szíjártó, Kismányoky, Pinczehelyi munkáit, amit tudtam, megpróbáltam összeszedni. Értékesítettem is belőlük külföldön, de a kilencven százalékuk itt van a raktárainkban. Nagyon szeretném bemutatni valahol, ez óriási mennyiség, a 240 darabos Lantoson kívül van még vagy ötven nagyméretű zománcmű, és az acb adottságai nem alkalmasak arra, hogy ezeket bemutassuk. Igen, kutatjuk a műveket. Nemcsak a Pécsi Műhely anyagát, hanem mást is. Az értékesítéseinkből mindig visszaforgatok pénzt vásárlásba és kutatásba. Nem azért, mert nem elég nagy a gyűjteményem, hanem azért, mert fennáll a veszély, hogy amit most nem szedünk össze, az el fog pusztulni. Nem akarom magamat szentté avatni, mert nyilván bizonyos darabokat haszonnal értékesítek tovább. De más darabokat megtartunk, nem adunk el, mert bízunk abban, hogy eljön egy időszak, amikor bizonyos művek majd fontossá válnak az ország számára.
Ez közgyűjteményeket jelentene?
P.G.: Igen.
Ha már itt tartunk, akkor térjünk vissza a Pécsi Műhely kiállításra: nektek milyen szerepetek volt benne? A kiállított művekből mi a tiéd?
P.G.: A kiállítás kurátorai tudták, hogy nálunk milyen anyag van, illetve, hogy a Vintage Galériában mi van, merthogy ott van még jelentősebb Pécsi Műhely-anyag, illetve egy budapesti és egy pécsi magángyűjtőnél. A kiállítás 70-80 százaléka erről a négy helyről jött. Tőlünk nyolcvannégy művet válogattak be a kiállításra. Őszintén szólva, nagyon gondolkodtam, hogy adjak-e műveket egyáltalán, mert sok minden nem tetszett a kiállítással kapcsolatban. De, igazság szerint általában nem tetszik, ahogyan bizonyos magyarországi múzeumok a magángyűjteményekkel és galériákkal kommunikálnak. Olykor alapdolgokon megy a vita, megkérdőjelezik az általunk megadott biztosítási értékeket, nem úgy csomagolják vissza a műveket, ahogyan mi becsomagoltuk az elszállításnál, satöbbi – ez mind nem történik meg egy külföldi gyűjtővel vagy galériával. Gondolkodtam, hogy a saját anyagunkból, a saját szakembereinkkel egy megfelelő méretű helyen inkább megcsináljuk a magunk kiállítását, de nem akartam mindig én lenni az, aki kilóg, aki kötözködik – lassan már én magam is unom ezt a szerepet.
Ilyenkor ki keres meg kit?
P.G.: Én soha nem kerestem meg egyetlen múzeumot, kiállítóhelyet sem azzal, hogy szeretnék az adott intézményben kiállítást csinálni. Inkább úgy fogalmaznék, vannak, akik követik , figyelik a tevékenységünket, látják a mozgásunkat, és felkelti az érdeklődésüket az, amire mi fókuszálunk. Nem véletlen, hogy már két éve megkerestem a Hejettes Szomlyazókat, akikről az elmúlt harmincöt évben túl sok szó nem esett. Kifejeztem az érdeklődésemet irántuk és megkértem őket, hogy szedjék össze a műveket, hogy megnézhessem. Így lett egy anyagom, ami jó keresztmetszetet ad a működésükről. Aztán hogyan-hogyan nem, lett két kiállítás, de én sem az Új Budapest Galériát, sem a Ludwigot nem kerestem meg. Ami a Pécsi Műhely kiállítást illeti, én azt nem értettem, hogy miért nem jött létre már eddig egy valódi nagykiállítás róluk, ha máshol nem, hát Pécsett. Miközben olyan anyagról beszélünk, ami a Ludwigban akár mindhárom emeletet is meg tudta volna tölteni. A Pécsi Műhely történetéhez ugyanis egyrészt sok más művész is hozzátartozik, Lantos Ferenctől, mondjuk Nádor Katalinig. Másrészt, ha mindezt rendesen feldolgozzák, akkor akár a Bauhaus-ig is vissza lehet menni. Ez egy olyan történet lehetne, vagy lehetett volna, ami nagyon pontosan kapcsolható a nemzetközi kontextushoz – és nem tudom, hogy mikor lehet nekikezdeni még egyszer. Szerintem ez összefügg az intézményrendszer általános állapotával, és a szakma állapotával is.
Szóval, kimondható, hogy a szakma állapota miatt is alapított az acb kutatóműhelyt?
P.G.: Nyolc könyvet raktunk össze eddig egyetlen fillér támogatás nélkül. Legfőképpen azért, mert úgy éreztük, hogy hiányoznak kutatások, kötetek, monográfiák, és valakinek ezeket meg kell csinálnia. És itt megint visszautalnék a szakma általános állapotára. A rendszerváltást követően tíz-húsz ember határozta meg azt a narratívát, ahogyan a kortárs művészetet interpretálni lehetett, és ebből kiszorult mindenki más. Volt egy szakmai állóvíz, évtizedeken át, és azt hiszem, a politika éppen ezért is tehette meg, amit megtett ezen a területen. Mert nem volt erős, egységes szakmai öntudat, amely védte volna magát és az intézményeit. A tiltakozások sem érdekelték a hatalmat, mozgolódik pár ember, tüntetnek, papírpénzt dobálnak, lefekszenek a Vigadó elé az aszfaltra? Na és? Megint csak: nem volt erős a szakma önvédelme. Hogyha van ilyen erő, akkor vajon ennyire simán elvehetik a hazai képzőművészet egyik legfontosabb intézményét, a Műcsarnokot? Meggyőződésem, hogy ki fog alakulni ez a bizonyos erős szakma, és éppen most épül újjá a romjaiból, részben a kereskedelmi galériák felől. Fontos, hogy közben nem szabadna visszasírni a korábbi állapotokat sem, itt most a tisztítótűzben vagyunk, és valami ki fog forrni. Még mielőtt megkérdeznéd: részben ezért támogatom például a Liget projektet is.
Valóban ezt akartam kérdezni: miért támogatod?
P.G.: Mert meggyőződésem, hogy a szakmát semmi más nem teheti helyre, mint az abban való hit, hogy egy új intézmény megváltoztathat dolgokat. A betokosodott frusztrációk, félelmek, paranoiák már soha nem változtatnak meg semmit. Lehet remény arra, hogy egy új intézmény, akár új, nemzetközi szakmai gárdával majd újraindíthat folyamatokat.
Ennek a projektnek az aktuális állását most talán éppen senki sem ismeri. Az azbesztről beszéltünk, de a lényegről már kevés szó esik…
P.G.: Az az azbeszt ott van ötven éve.
Persze. Csakhogy ahhoz, hogy valamit újra lehessen kezdeni, hogy akár egy új nagyintézmény katalizálja ezeket a folyamatokat, ahhoz művészet is kell. És ami most látható, az az, hogy a kritikus kortárs művészet a margón van, megrekednek a művészpályák, mert a galériák szintjéről nincs továbblépés, szinte nincsenek kortárs nagykiállítások, elzáródnak a nemzetközi csatornák, és ez már a művészeti „újratermelésre” is visszahat. Nem jönnek létre művek. Közben alkotók és kurátorok mennek el az országból, mert nem tudnak dolgozni.
P.G.: Nézd meg, mondjuk a hatvanas-hetvenes éveket. Kultúrpolitikailag annál rosszabb helyzet nemigen lehet, ebben megegyezhetünk, mégis, nézd meg, milyen művek születtek. A kritikai művészet mindig a partvonalon volt, mindig politikai nyomás alatt állt, mindig gyanakvás közepette létezett, és a maga idejében nem mutatták be a nagyintézmények. És hadd mondjak itt még valamit, nem csak a Liget projektet támogatom, de az OFF-Biennále Budapestet is. Az első alkalommal is, és tavaly is rendeztünk aukciót az OFF támogatására, és mind a kétszer nagyon jól sikerült. Az OFF 2 egyik kurátora pedig éppenséggel nálunk dolgozik, és az ő munkáját is nagyon nagyra értékelem.
Mi a helyzet Szombathelyen, ahol az Irokéz Gyűjtemény akkori helyén, a 2015-ös OFF idején még egy OFF-os kiállítás is volt. Milyen az Irokéz, a művészet és a város viszonya most? Tekintettel arra, amit az imént az intézményrendszerről mondtál. Valamint arra is, hogy a Szombathelyi Képtár most mennyire nem tűnik eleven helynek – a történetéről az artportal is írt annak idején.
P.G.: Hogy mi a helyzet? Ez az intézmény, vagyis a Szombathelyi Képtár mégiscsak a város polgárai által megvett téglajegyekből jött létre, a hetvenes években kezdték, és 1985-ben nyílt meg. Egy akkori helyi politikus, egykori megyei tanácselnök, Gonda György „agymenése” volt már akkor az, hogy létre kellene hozni egy modern képtárat – mint ahogy számos más kulturális intézmény is az ő kezdeményezésére jött létre. Ma Gondáról még egy fa sincs elnevezve Szombathelyen, nem hogy utca. Az első olyan kortárs múzeum volt ez a háború után Magyarországon, amely kifejezetten erre a célra épült, azóta is csak két ilyen épület jött létre Budapesten kívül, a debreceni MODEM és a Paksi Képtár. Szombathely abszolút a magáénak érezte ezt a helyet, nagyon sokan jártak a megnyitókra. Fantasztikus gyűjtemény jött itt létre, leporolták a Derkovits-anyagot, elindították a textil-biennálék sorozatát, nem sorolnék föl itt most mindent. A rendszerváltás után megváltozott a helyzet, ma pedig a képtár látogatottsága gyakorlatilag zéró, ötkor bezár… ha egy mai városi politikus ezt látja, akkor ugyan mitől gondolná, hogy ez az intézmény fontos? Ez az ország szerintem mentálisan ment tönkre. Folytatom: a képtár mellett létesült az Iseum múzeum, illetve régészeti tárház, mellette ott egy kínai áruház, ami régen malomépület volt. Nos, itt Schrammel Imre múzeum létesül. Ő ugyan Szombathelyen született, de sok szálon Pécshez kötődik, és ott azért a keramikus szakmának sokkal inkább megvannak a hagyományai – dehát mégis Schrammel múzeum létesül nyolcszázmillió forintból. Most mondjam azt, hogy az Irokéz Gyűjtemény fel sem merült? Nem hiszem, hogy bárkit érdekelne, hogy csak a hatvanas évek-hetvenes évek nélküli időszakokból óriási anyagunk van, abból a két évtizedből pedig szintén további ezres nagyságrendű mű, hogy a világ legjelentősebb múzeumaival, galériáival és kurátoraival dolgozunk együtt, hogy benne vagyunk a nemzetközi vérkeringésben. Úgy látszik, a kultúrában is padlót kell fogni ahhoz, hogy valami új kezdődhessen, hogy egyáltalán fölfogjuk, hogy mi van ebben az országban.
A nyitóképen Pados Gábor a rendezés alatti acb Galériában. Fotó: Erdei Krisztina
A cikk lejjebb folytatódik.