Ami napjainkban történik, semmiképp sem előzmények nélküli, csak éppen az elmúlt hónapokban a pandémia megjelenése és a faji feszültségek növekedése robbanásszerűen gyorsította fel az eseményeket. Már az utolsó jó fél évtized is bővelkedett új trendekben, konfliktusokban és váratlan eseményekben. Hogy csak néhányat említsünk: megkezdődött a művészettörténeti kánon újraírása, jelentősen megnőtt a figyelem és az érdeklődés a művészeti színtér központi régióin kívül született, nemzeti, etnikai, vallási kisebbségekhez tartozó, vagy eltérő szexuális orientációjú művészek iránt, ami nemcsak a múzeumi gyűjtemények újragondolását hozta magával, hanem hatással volt, akár a legfelső vezetői szinteken is, az intézmények személyi állományára is.
Íme két példa a legutóbbi évek fejleményeire ezen a téren: az 1846 óta működő washingtoni Smithsonian Institution, az amerikai kormány által alapított és irányított oktatási, kutatási és múzeumegyüttes élére tavaly először neveztek ki afroamerikai titkárt (ez a funkció a vezérigazgatónak felel meg) a 67 éves Lonnie Bunch személyében, aki eddig az Intézethez tartozó National Museum of African American History and Culture alapító igazgatója volt. Párizsban pedig azt a kinevezést minősítette történelminek a sajtó, amivel a Musée du quai Branly – Jacques Chirac, a francia főváros Európán kívüli kontinensek kultúrájának és művészetének szentelt, messze földön híres múzeuma kapott fennállása során első ízben Európán kívüli igazgatót. A funkciót május óta a múzeumban 2014 óta igazgatóhelyettesként dolgozó, új-kaledóniai kanak származású Emmanuel Kasarhérou tölti be.
Érintették a színteret, illetve annak egyik-másik szereplőjét a szexuális zaklatási botrányok is, ez év elején például ilyen vádak miatt volt kénytelen távozni funkciójából Joshua Helmer, az Erie Art Museum igazgatója. Ezeknél is több személycseréhez vezetett, elsősorban a múzeumok igazgatótanácsaiban és felügyelő bizottságaiban, az a tiltakozóhullám, ami e testületek jogilag vagy etikailag kifogásolható forrásokból vagyonossá vált tagjai ellen irányult, s ez ahhoz vezetettm hogy a múzeumok nemzetközileg is legismertebb mecénásai közül sokan távoztak a színtérről. (Ezzel a témával itt foglalkoztunk részletesebben.)
Az eddig említett változások közös vonása, hogy azokat többnyire nem az érintett intézmények dolgozóinak nyomása kényszerítette ki, bár erre is volt példa. A legtöbb esetben különböző aktivista-csoportok, művészek és művészeti kollektívák fellépése, vagy akár a szélesebb közvélemény nyomása volt a meghatározó.
Az utóbbi hónapokban viszont a hosszabb ideje feszültségeket okozó témák mellé újak is napirendre kerültek, és ezek általában a múzeumi apparátusokon belülről indultak ki. Egyfelől ugrásszerűen megnőtt azoknak az intézményeknek a száma, ahol a munkatársak elégedetlenek a legmagasabb rangú operatív vezetők stílusával, módszereivel, HR politikájával, döntéseinek átláthatóságával és enyhébb esetben radikális változásokat, gyakran azonban az első számú vezető távozását követelik. Az elégedetlenség a színtér legfontosabb és legnagyobb presztízsű intézményeire, így a három vezető New York-i múzeumra, a Metropolitan Museumra, a Guggenheimre és a MoMA-ra is kiterjed, de hasonló hírek érkeznek a San Francisco Museum of Modern Artból, legfrissebben pedig a Los Angeles-i Getty Museumból is.
Ezekben az intézményekben az elégedetlenség nem jutott el a vezetők távozásának követeléséig; igaz, rendszerint ők maguk is igyekeznek hangsúlyozni a reformok szükségességét és készségüket azok levezénylésére. Kívülről természetesen lehetetlen megállapítani, hogy az egyes konfliktusokban kinek van igaza – ez több helyen kifejezetten erre a célra felállított független vizsgálóbizottságok feladata lesz – de azért nem teljesen életidegen az a feltételezés, hogy a problémák feltűnő sűrűsödésének köze lehet az amerikai múzeumok túlnyomó többségén végig söprő, helyenként igen jelentős méretű kényszerű elbocsájtási hullámnak. Ez sehol sem megy indulatok és feszültségek nélkül és az elégedetlenség szításának hátterében sokszor éppen az elbocsájtott dolgozók állnak. De az alkalmazottak körében készült felmérésekből, a konfliktusok kezelésére felkért külső szakemberek elemzéseiből nyilvánvaló az is, hogy a legtöbb esetben nem mondvacsinált ügyekről, hanem sokáig a szőnyeg alá söpört, valós problémákról van szó.
A vádak között újra gyakran szerepel a vezetők és a legfontosabb támogatók közötti kapcsolat kérdése, a hangsúly azonban ezúttal már nem egyes szponzorok irányító testületekből való távozásának követelésén van (lásd feljebb); most inkább az a kérdés merül fel, mennyit, milyen gesztusokat, kedvezményeket érhet meg egy múzeumnak egy-egy kiemelkedő támogató megnyerése vagy megtartása. A kérdés kényes, hiszen nyilvánvaló, hogy bőkezűen adakozó szponzorokra rég nem voltak olyan mértékben ráutalva a múzeumok, mint napjainkban, amikor saját bevételeik hosszú hónapok óta a nullához közeli szinten vannak, ez azonban nem szolgálhat mentségként, magyarázatként bizonyos etikai normák megsértésére. A vita persze, mint a következő példákból látni fogjuk, rendszerint éppen abból van, hogy mi az, ami még „belefér” és mi az, ami már nem.
Bár a múzeumi vezetők körüli legtöbb konfliktus az USÁ-ban robbant ki, a legutóbbi napokban mégsem ott, hanem Kanadában csaptak a hullámok a legmagasabbra, s talán ez az első olyan eset, ami rövid idő alatt komoly nemzetközi dimenziókat is kapott. A történet főszereplője Nathalie Bondil, a Montreal Museum of Fine Arts (MMFA) kanadai-francia kettős állampolgárságú igazgatónője, pontosabban a dolgok jelenlegi állása szerint volt igazgatónője. Bondil 21 évet töltött a múzeum kötelékében, 2000 óta töltötte be a főkurátori és 13 éve az igazgatói pozíciót. Tevékenysége, gyakran nemzetközi dimenziójú projektjei jelentős mértékben erősítették az MMFA ismertségét, presztízsét. A múzeum elnöksége néhány nappal ezelőtt a közvélemény számára teljesen váratlanul azonnali hatállyal felbontotta szerződését egy, az intézmény dolgozói által írott levélre hivatkozva, ami a „mérgező, több vezető beosztású alkalmazott funkciójukról való lemondásához vezető légkörre” hivatkozva követelte felmentését. A levél kézhezvétele után az elnökség egy külső céget bízott meg a panaszok kivizsgálásával; ők arra a következtetésre jutottak, hogy a munkahelyi légkör „több tényezőre visszavezethetően jelentős mértékben romlott”. Bondil ezt cáfolja, és hangsúlyozza, anélkül rúgták ki, hogy megismerhette volna az említett jelentést és kifejthette volna arról saját véleményét. Az elnökség előbb azt ajánlotta neki, hogy szerződésének jövő nyárig esedékes lejártáig korlátozott jogkörrel funkciójában maradhat, majd, miután ő ezt elutasította, azonnali hatállyal kirúgták.
Bondil szerint valójában nem a jelentés miatt kellett mennie, hanem egy újonnan létrehozott vezetői posztra történő kinevezés körüli anomáliák miatt. A kurátori osztály igazgatói tisztségére benyújtott pályázatokat elbíráló bizottság, melynek ő is tagja volt, négy jelöltet hallgatott meg, akiket pontoztak. Miközben ő a legtöbb pontot kapott jelölt kinevezését támogatta, a posztot végül a legkevesebb pontot kapott Mary-Dailey Desmarais nyerte el. Ő történetesen annak a Paul Desmarais III-nak a felesége, akinek néhai nagyapja a múzeum egyik legfőbb donora volt, nevét ma az intézmény egyik pavilonja viseli. A Desmarais-család a hetedik leggazdagabb Kanadában, s a dinasztiaalapító egy másik unokája, André ma is a múzeum Bondilt felmentő elnökségének tagja, továbbá egyike annak a három privát donornak, akik fedezik egy 2023-ban megnyitandó új épületszárny beruházási költségeinek felét. Bondil kompromisszumos javaslata egyébként az volt, hogy Mary-Dailey Desmarais-t az új kurátorigazgató helyettesének nevezzék ki, ami kellő további szakmai fejlődési lehetőséget biztosít számára, megnyitva az utat egy magasabb vezetői posztra történő későbbi kinevezéshez. Miután javaslatát elutasították, nem volt hajlandó hozzájárulni ahhoz, hogy Desmarais kinevezését egyhangú döntésként kommunikálják.
Az igazgató kirúgása előbb Kanadában, majd külföldön is a vártnál nagyobb hullámokat kavart. Tény, hogy a kanadai sajtónak nyilatkozva sokan egyetértettek az elnökség által felkért bizottság megállapításaival és megerősítették, hogy a múzeumban rossz légkör uralkodott, 11 kurátor és más vezető alkalmazott pedig nyílt levélben biztosította támogatásáról Desmarais kinevezését, aki többek között „az együttműködés iránti nyitottságával, gyors ismeretelsajátító képességével, másokra való odafigyelésével, diszkréciójával, integritásával és tudományos publikációinak minőségével” nyerte meg őket.
A múzeumot évi 16 millió dollárral támogató Québec tartomány kulturális minisztere ugyanakkor megdöbbenéssel értesült a történtekről, mondván, hogy Natalie Bondil „maga a Montreal Museum of Fine Arts”. A múzeum elnöksége által indított vizsgálatról készült jelentést ő sem kapta meg, ezért maga is vizsgálatot indított a történtek hátterének tisztázására, amihez a múzeum nyilatkozata szerint kész minden segítséget megadni. Bondil eltávolítása miatt több helyi és külföldi politikus és múzeumi vezető, köztük Montreal polgármestere is értetlenségének adott hangot. Alex Nyerges, a Virginia Museum of Fine Arts igazgatója a The Art Newspapernek nyilatkozva egyenesen „Észak-Amerika legjobb, legdinamikusabb, leginnovatívabb múzeumigazgatójának” nevezte Bondilt; Jean-Jacques Aillagon korábbi francia kulturális miniszter a történtek „minden képzeletet felülmúló brutalitását” bírálta, Laurent le Bon, a párizsi Musée Picasso igazgatója Bondil „kifogástalan professzionalizmusát” dicsérte. Emma Lavigne, a Palais de Tokyo igazgatója szerint az MMFA „Bondilnak köszönhetően került fel a nemzetközi térképre”. Egy másik vezető párizsi múzeum, a Musée d’Orsay nem állt meg a szavaknál. Laurence des Cars igazgató, miután Bondil eltávolításának módját „abszolút elfogadhatatlannak és sokkolónak” nevezte, bejelentette, hogy azonnali hatállyal felfüggesztenek mindenfajta együttműködést az MMFA-val, aminek első gyakorlati következménye az lesz, hogy nem fogadják azt a közösen előkészített, A világ kezdetei: a természet felfedezése a XIX. században című kiállítást, ami novemberben nyílt volna meg a francia fővárosban és jövőre lett volna látható a kanadai nagyvárosban.
A legfrissebb fejlemény: a kanadai nemzeti kulturális alap, az ottawai székhelyű Canada Council for the Arts az „aggodalomra okot adó” intézmények listájára tette az MMFA-t, amit belső válságának széles nyilvánosságot kapott jeleivel indokolt. Ez nem jelenti automatikusan a múzeumnak nyújtott támogatás csökkentését, de magában hordja – a Council által végzett szigorúbb monitorozás eredményeinek függvényében – annak veszélyét. Az ügy most itt tart, de minden bizonnyal nincs még vége.
Az Egyesült Államokban a legfrissebb konfliktus Salvador Salort-Pons, a Detroit Institute of Arts (DIA) igazgatója körül alakult ki. Míg a montreali ügyben, úgy tűnik, az igazgatónak egy kiemelt támogatót potenciálisan elriasztó álláspontja miatt – vagy legalábbis amiatt is – kellett távoznia, Salort-Pons többek között éppen azért került nehéz helyzetbe, mert túlságosan is egy fontos szponzor kedvébe akart járni – aki ráadásul történetesen a saját apósa.
Persze ennek a történetnek is többféle olvasata van. Az após, Alan M. May az üzlettől már visszavonult dallasi ingatlanbefektető, műgyűjtő, aki több múzeumnak, így a Dallas Museum of Artnak és a Boston Museum of Fine Arts-nak adományozott már műtárgyakat, vagy – mint a DIA esetében – a múzeumi munkához, pl. a műtárgyak restaurálásához szükséges berendezéseket. Gyűjteményének egy-egy darabja eddig két ízben volt hosszabb ideig kiállítva a múzeumban: 2010-ben – amikor Salort-Pons még kurátorként dolgozott ott – az akkor félmillió dollár értékűre becsült Az ősz allegóriája című Nicolas Poussin festmény, jelenleg pedig egy Szent Ferencet ábrázoló El Greco festmény, amit a múzeumban 5 millió dolláros értékkel tart nyilván. (A DIA-nak egy „saját” El Grecója van, amit adományként kapott, de egy későbbi átfestés miatt súlyosan károsult állapotban, ezért évtizedekig nem is tudták kiállítani.) A múzeumokra vonatkozó etikai normák nem tiltják a kölcsönzést az intézmény vezetőivel rokoni kapcsolatban álló gyűjtőktől, de különös körültekintést írnak elő ezekre az esetekre. A múzeum számos dolgozója most egy jogvédő szervezeten keresztül tett panaszt az El Greco-kép kölcsönzése miatt, mondván, hogy Salort-Pons családja ezáltal anyagi előnyhöz jut, a kölcsönzés nem transzparens módon történt és arról az elnökség tagjait előzetesen nem tájékoztatták. Az igazgató szerint a kölcsönzés az előírásoknak megfelelő módon történt; a múzeum elnökét részletesen tájékoztatta – maga az elnök is úgy fogalmazott, hogy az elnökség tájékoztatásának követelménye ezzel teljesült –, a hivatalos kölcsönvételi szerződésre pedig a múzeum több vezető tisztségviselőjének rálátása volt. Ami pedig az anyagi előnyt illeti, elismerte, hogy egy műtárgy értékének nem árt, ha szerepel egy tekintélyes múzeum kiállításán, konkrét anyagi előnyt ez azonban szerinte inkább kortárs munkák esetében jelent, mintsem régi mestereknél, akiket a piac már régen beárazott, s ezen egy múzeumi szereplés már nem változtat érdemben. Salort-Pons idézte a múzeumot 2010-ben igazgató elődjét is, aki a Poussin-kép akkori kölcsönzése kapcsán úgy nyilatkozott, hogy az ügyletből a múzeumnak több haszna van, mint a gyűjtőnek és szerinte ez igaz most is. Egyúttal bejelentette, hogy egy jogi céget kért fel a múzeum kölcsönzési politikájának és szabályainak áttekintésére.
Úgy tűnik ugyanakkor, hogy a hangulat nem csak ezen ügy miatt fordult az igazgató ellen; az alkalmazottak panaszt tettek vezetési stílusa, a vezetők kiválasztásának átláthatatlan, időnként a baráti köréhez tartozókat kellő szakmai gyakorlat híján is pozícióba emelő gyakorlata és a színesbőrű munkatársakkal szembeni bánásmód miatt is. Detroitról tudni kell, hogy az afroamerikaiak aránya itt minden más amerikai nagyvárosnál magasabb, 82,7%. Kifogásolták, hogy a múzeum nem foglalt határozottan állást a Black Lives Matter mozgalom követelései mellett, de bepanaszolták azért is, mert Gauguin 13 éves tahiti „feleségét” ábrázoló festményét úgy állította ki, hogy nem volt mellette a gyermekkorúakkal folytatott szexuális kapcsolatot elítélő kommentár.
A spanyol gyökerekkel rendelkező Salort-Pons a vádakra reagálva elismerte, hogy „európai hátterével kezdetben nem volt igazán tisztában a feketék harcával Amerikában, de azóta lépéseket tett a diverzitás javítása érdekében”. Ezek a lépések, más, hasonló vádakkal szembenézni kényszerülő múzeumok példáját követve többek között egy új gyakornoki programot és egy olyan szakértő megbízását jelentik, aki javaslatokat dolgoz ki a színesbőrű munkavállalók esélyegyenlőségének biztosítására. A panasztevők kifogásolják azt is, hogy felvetéseikre ezúttal is, csakúgy mint korábban, egy külső szakértő vagy tanácsadó cég felkérése a válasz, ami önmagában nem lenne baj, ha később megismerkedhetnének azokkal a következtetésekkel és ajánlásokkal, amiket helyzetelemzésükből levonnak és főleg, ha ezek az ajánlások meg is valósulnának – erről azonban nincs szó. A rossz munkahelyi légkörre vezetik vissza azt is, hogy Salort-Pons 2015-ös kinevezése óta az intézmény 371 dolgozójából 62 távozott, köztük több vezető beosztású is. Az igazgató erre válaszul csak 2019-es adatot közölt, eszerint a fluktuáció tavaly 9,6% volt, ami alacsonyabb az országos átlagnál. Salort-Pons egyelőre még hivatalában van – kérdés, hogy meddig.
Nyitókép: Builder Levy, Harlem Peace March, 1967. London, Victoria and Albert Museum. © Builder Levy / A Montreal Museum of Fine Arts „Revolution” című kiállításáról, 2017-ből. Forrás: Nuvo Magazine
