Az a 400, jutalékkal együtt 450,3 millió dollár, amit, mint ahogy arról beszámoltunk, a Christie’s november 15-i New York-i árverésén a Salvator Mundiért kifizettek, számos kérdést vet fel, melyekről a műkereskedelmi szakmában, a művészeti sajtóban, s időnként a szélesebb közvéleményben is élénk vita folyik. Szerencsére főként nem arról, hogy megér-e ennyit ez a festmény, egy ilyen vitának ugyanis nem sok értelme volna. Ha egyszer egy műtárgyat felbecsülhetetlen értékűnek tekintünk, akkor tudomásul kell vennünk, hogy ennek számszerűsítése tetszőlegesen széles határok között mozoghat – amúgy pedig régi igazság, hogy minden műtárgy annyit ér, amennyit egy adott időpontban adnak érte.
Az viszont már valós kérdés, hogy az inkognitóját továbbra is őrző vevőt mi késztette az irdatlan összeg kifizetésére. Általános vélekedés szerint nem annyira a Leonardo iránti rajongás, mint inkább a létező legdrágább festmény birtoklásának vágya. Ha viszont így van, akkor valószínűleg hamarosan fény derül a tulajdonos személyére is, hiszen miféle dicsőség az, amiről senki sem tudhat? Néhány napja olyan hírek is elterjedtek, hogy a vevő egy befektetői társaság, amely jövedelmező üzletet lát a festmény múzeumok számára történő kölcsönzésében, ennek azonban valószínűleg nem sok köze van a valósághoz. Hiszen az új tulajdonosnak, akárki is legyen az, az öröm mellett jócskán szakadnak gondok is a nyakába: egy ilyen értékű műtárgy szállítása, tárolása, biztosítása is rendkívüli körültekintést igénylő feladat. A szállítás például, szakemberek szerint úgy történik majd, mint ahogy az a világ legvédettebb politikusai esetében szokásos, azaz, ha mondjuk légi szállításra lesz szükség, több repülőgép is útnak indul majd egy hasonló méretű csomaggal és csak egy-két ember fogja tudni, melyik rejti az igazi Leonardót. De nem mindegy az sem, melyik országba viszi a képet az új tulaj. Olaszországból például igen nehezen tudná csak újra elszállíttatni; ha Anglia lenne az új otthona és el akarná adni, ezt csak akkor tudná megtenni, ha a kép Nagy-Britanniában tartására irányuló erőfeszítések nem vezetnének eredményre.
Természetesen nem csitulnak a kép eredetisége körüli viták sem. A Salvator Mundi beemelése a leonardói életműbe végül is többéves kutatómunka után, a műnek a londoni National Gallery 2011-es nagyszabású Leonardo-tárlatán való többé-kevésbé konszenzusos szerepeltetésével megtörtént, s hogy a mesternek köze van a műhöz, azt szinte senki sem vitatja. Megoszlanak viszont a vélemények arról, hogy milyen mértékű volt személyes közreműködése, illetve arról, hogy mennyit ront a mű értékén az a tény, hogy mai formájában sokkal inkább őrzi a restaurátorok keze nyomát, mint Leonardóét.
Ami az előbbi kérdést illeti, teljes bizonyossággal ez aligha lesz eldönthető, ami egyébként a régi mestereknél – akik, ha sikeresek voltak, műhelyeket tartottak fenn és számos tanítványuk volt – igen gyakori, csak épp többnyire nem olyan kardinális kérdés mint egy 400 milliós alkotásnál. Az „idegen kezeket” látni vélőknek két fő érvük van: az egyik szerint a mű egyes részleteinek megoldásai nem azonos színvonalúak, a másik szerint az a tény is további alkotókat sejtet, hogy a Jézus Krisztus kezében tartott kristálygömbön a tükröződések nem valósághűek, márpedig a természettudományokban is igen jártas Leonardo ilyen hibát aligha követett el. Ami pedig a restaurálást illeti, nos ez semmiképp sem értéknövelő tényező, de régi mesterek művei esetében többnyire elkerülhetetlen. A kérdés inkább a szükségesnek bizonyult beavatkozás mértéke.
A Salvator Mundiról tudni lehetett, hogy esetében a beavatkozás jelentős volt, ám, hogy pontosan mekkora, az csak napokkal a mostani aukció után derült ki, amikor Thomas P. Campbell, a Metropolitan Museum idén lemondott vezérigazgatója az Instagramon nyilvánosságra hozott egy fotót a kép restaurálás előtti állapotáról.
A fotó addig sem volt titkos, csak épp az aukció előtt sem az eladónak, sem az aukciósháznak nem fűződött érdeke annak terjedéséhez. Kapott is érte hideget-meleget Campbell, aki főként a Met anyagi gondjai miatt kényszerült távozni a nagymúltú intézmény éléről. Főleg az a mondata verte ki sokaknál a biztosítékot, miszerint „450 millió dollár? Remélem, a vevő jól kiismeri magát a restaurálás kérdéseiben”. Ezt többen az aukciósházzal szembeni kritikaként értelmezték – feltételezhető, hogy ez nincs is messze Campbell szándékától –, mások viszont a restaurátor Dianne Modestini munkájának bírálatát látták benne, vélhetően ok nélkül. Campbell, mint utóbb hangsúlyozta is, nem a középkori és XIX. századi festmények egyik legismertebb restaurátorának munkáját kérdőjelezte meg, inkább csak a szükségessé vált beavatkozások átfogó méreteire utalt. Mi tagadás, az újjászületett képen aligha maradhatott sok eredeti ecsetvonás.
Sok irigye van a Christie’s sikerének is. A bírálatok egy része arra vonatkozik, hogy az árverőház nem sok figyelmet szentelt a kizárólagos szerzőséggel kapcsolatos kételyeknek, sőt, Frank Zöllner neves német művészettörténész szerint kicsit megkavarta Leonardo műveinek kronológiáját is, hogy abba a Salvator Mundi jobban passzoljon. Mások azt emésztik meg nehezen, hogy a festményt egy kortárs árverésen vitték kalapács alá, aminek a kritika szerint egyetlen célja az ár felhajtása volt, tekintve, hogy a legvastagabb pénztárcájú gyűjtők ma valóban a kortárs árveréseket preferálják.
Kérdés persze, hogy jogos lehet-e az ilyen kritika egy for-profit vállalkozással szemben, amely teljesen legitim módon törekszik a lehető legmagasabb ár realizálására – nem beszélve arról, hogy ezzel nemcsak saját érdekeit tartja szem előtt, hanem megbízója, a kép eladója érdekeit is. Ráadásul a ház kétségkívül ügyes húzása jól illeszkedik egy, a nemzetközi aukciós műkereskedelemben hódító trendhez, amelynek lényege, hogy ne, vagy ne csak az azonos kor legyen a fő rendezőelv egy-egy árverés anyagának összeállításánál; sokkal érdekesebb, ha a tételeket más, ennél izgalmasabb, a műveket szokatlan kontextusokba helyező szempontok alapján indítják közös aukción. Márpedig jelen esetben Warhol leonardói ihletésű Hatvan utolsó vacsorájának felbukkanása a tételek között magyarázatul szolgálhat a Salvator Mundi szerepeltetésére. Mindenesetre a Christie’s döntése sokkal természetesebb kontextust teremtett a tételek között, mint a nagy vetélytárs, a Sotheby’s húzása: a Christie’s aukciójának másnapján Michael Schumacher egyik Forma 1-es Ferrariját árverezte el – egyébként szintén rekordáron – egy kortárs aukció keretében.
Vita folyik arról is, mit jelent ez a csillagászati ár a műkereskedelem jövője szempontjából. Az egyik véglet szerint szinte semmit, hiszen Leonardo csak egy van és egyetlen elérhető művének rekordárából semmilyen messzemenő következtetést nem szabad levonni. A másik véglet szerint viszont ez az ár egy új korszak, egy új árrobbanás első jele a nemzetközi műpiacon, amit már a közeljövőben hasonlóan magas árak követnek majd és a rekordár akár már 2020-ra átlépheti az egymilliárd (!) dollárt is.
Utóbbi álláspont képviselői, így például a tekintélyes aukciós piacelemző és adatbázis, az artprice is, e jóslatot két ténnyel támasztják alá. Az egyik a szupergazdagok, az ún. ultra-high-net-worth individuals (UHNWIs) gyorsan növekvő száma és fokozódó érdeklődése a műtárgyvásárlás mint befektetési lehetőség iránt, a másik pedig az ezredforduló óta tapasztalható (magán)múzeum-alapítási láz. (A két érv persze nem független egymástól, hiszen az új múzeumok többsége is a szupergazdagokhoz kötődik.) Az artprice már 2014-ben arról adott hírt, hogy századunk addigi 14 évében több új múzeum nyílt mint a XIX. és a XX. században együttesen, a legutóbbi időkben pedig már a hétszázat is meghaladja az évente átadott új múzeumok száma, amelyek egyenként is többezer műtárgyat „szívnak fel”. Az artprice éppen ezért jövőre jelentősen bővülő forgalommal számol és azt prognosztizálja, hogy a csúcsmesterek kategóriájában legalább 180 művész ér majd el új életműrekordot, s köztük régi és XIX. századi alkotók épp úgy lesznek mint modernek és kortársak.
Vannak ugyanakkor olyan elemzők is, akik úgy vélik, az ilyen csillagászati árak nem feltétlenül tesznek jót a műkereskedelem egészének, mert azt a benyomást keltik, hogy a műtárgypiacon csak a szupergazdagok rúghatnak labdába – miközben a műkereskedők túlnyomó többsége ma is az alacsony és közepes árfekvésű műtárgyak értékesítéséből él.
Néhány elemző túllép a művészeti színtéren és a New York-i árverésen történtek szélesebb társadalmi hatásait is igyekszik mérlegelni. A The New York Times az értékek egyensúlyának felbomlásáról írt szerkesztőségi véleménycikkében, a már említett lipcsei professzor, Frank Zöllner pedig a Monopol Magazinnak adott interjújában azt hangsúlyozta, hogy „itt nem csak a művészetről van szó; ez a festmény lényegében a világban tapasztalható szélsőségesen egyenlőtlen vagyonelosztás szimbóluma lett. Azok számára, akik erre a képre licitálnak, végül is mindegy, hogy 100 vagy 200 millió dollárt fizetnek érte”. Pedig ez az interjú néhány nappal az árverés előtt készült, amikor Zöllner, mint látjuk, még a ténylegesen elértnél jóval alacsonyabb árból indult ki.
Nyitókép: Antiques Roadshow. Forrás: Arnet / Kenny Schachter
A cikk lejjebb folytatódik.