Az artportal-on cikksorozatba kezdtünk. Az önkormányzati választások nyomán előállt új helyzetben a kortárs művészet intézményi helyzetét is újraértékelhetik a különböző városok. A budapesti állapotokról, a szerintünk megoldandó kérdésekről itt írtunk. Most irány Pécs! Korábbi cikkeink a pécsi színtérről itt és itt.
Pécs képzőművészeti mozgásait viszonylag könnyű néhány szóval jellemezni: a kivárás idejét éljük. Az bizonyos, hogy a 2010-es Európa Kulturális Fővárosa (EKF) évadot követő korszak most valóban fordulóponthoz érhet. Mielőtt azonban azt gondolnánk, hogy az önkormányzati választással egyből új helyzet állt elő, érdemes egy kisebb leltárt készíteni a mögöttünk hagyott évekről – elsősorban intézményi vonatkozásban.
A Zsolnay Kulturális Negyed létrejöttével, ahogyan a helyi kulturális élet szereplői is nyilatkoznak róla, egy valódi “Zsökszaurusz” kelt életre a városban. A ZsÖK, vagyis a Zsolnay Örökségkezelő Nkft., a Bábszínházat, a Pécsi Galériát, a Kodály Központot, a Művészetek és Irodalom Házát, az Ifjúsági Házat magába olvasztó gigaszervezet 2018-ban több mint kétmilliárdos költségvetéssel működött. Egy olyan központosított kulturális monstrum jött létre, amely már csak mozgástere miatt is hatalmas vákuumot hozott létre a közvetlen környezetében. A ZsÖK mellett (azon kívül) ugyanis eleve reménytelen vállalkozásnak tűnt, nem hogy bármiféle intézményalapítási kezdeményezés, de a civil kulturális szervezeti munka is, hiszen az amúgy sem túl nagyvonalú támogatások is minimálisra zsugorodtak. A ZsÖK szinte minden szabad forrást magához vonzott.
Ebbe a hatalmasra duzzasztott kulturális konglomerátumba költözött be tavalyelőtt a Pécsi Balett, illetve a negyedben működik kezdetektől fogva a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kara is az alapvetően bölcsész profilú Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékkel kiegészülve. Fejlődés jellemző módon leginkább ez utóbbiakban tapasztalható, új szakok, új képzési profilok (pl. tervezőgrafika szak, okj-képzések, doktori iskola) jöttek létre az elmúlt években. S itt működik majd ezer négyzetméterével az m21 galéria is.
A Zsolnay Negyed tervezésekor hangsúlyos elemként számontartott civil kulturális-művészeti kezdeményezések ugyanakkor kikoptak a negyedből. A civileknek – úgy általában – egyébként sem kedvezett az elmúlt évek kulturális politikája. Jóllehet a Közelítés Művészeti Egyesület, a negyedet igazgató Márta István időszakában egy rövid ideig projektirodát működtethetett itt – Varga Rita ekkor szervezte például a Privát nacionalizmus című nemzetközi programsorozatot –, de a korábbi ígéretekből semmi sem valósult meg.
Elmaradt az évtizedes tapasztalatokkal, a kortárs művészet intézményi területén megfelelő jövőképpel rendelkező fiatalabb generáció bevonása, integrálása az intézmény profiljának kialakításába. Pedig ezekben az években, a kétezres évek közepétől a Közelítés Egyesülettel számos fórumot, konferenciát, műhelybeszélgetést szerveztünk egy lehetséges kortárs művészeti intézmény létrehozásának szándékával. Aztán nem történt szinte semmi sem; Márta István igazgatóságának idejére esett a Pécsi Galéria függetlenségének felszámolása, a Gamus Árpád galériavezető jelentette időszak lejtmenete. Szomorú történetek ezek: megannyi elpuskázott lehetőség, eltékozolt év. Jelen sorok szerzője ebben a folyamatban mélyen érintett. Négy éve, 2015-ben meghirdettek egy meghívásos pályázatot a remek adottságokkal bíró, kortárs kiállítási intézménynek tökéletesen alkalmas m21, valamint a hagyományosan fontos Pécsi Galéria vezetésére, amelyet a felállított szakmai grémium bírálata szerint másodmagammal el is nyertem. Aztán Márta István ezt a pályázati eredményt nem érvényesítette: akkor már várható volt az ő menesztése.
A Zsolnay Negyedbe tervezett, rezidens programok futtatására is alkalmas műtermi együttes ugyanúgy kimaradt a megvalósításból, ahogyan a civil aktivitások. Pedig a kultúrfővárosi években sok-sok millió forintot költöttünk egy nemzetközi rezidens program létrehozása érdekében. S bár “műtermi csere” most is van: belegondolni is fájó, mennyi mindent ki lehetett volna hozni abból, ha életben tartják, folytatják a programot a Zsolnay illetékesei. Mindeközben példának okáért a Pécs-baranya megyei Művészek Társasága műtermeinek helyet adó, volt tűzoltó laktanya egyre mostohább állapotban van (erre legalább volt egy, a támogatási rangsorban éppen lemaradt pályázat benyújtva); az épület falai süllyednek, a padlói dőlnek, elképesztően leromlott az állaga. De ugyanígy elmaradt a hajdani Ifjúsági Ház által is kezdeményezett zenekari próbahelyek kialakítása a negyedben, mely szervesen illeszkedne a „Pécs, a magyar Liverpool” imidzsbe. Ezeknek a hiánya már csak annál is fájóbb, mivel az ilyen típusú aktivitások folyamatos jelenlétet, közönséget, mozgást biztosítanának a Zsolnayban.
Ide kívánkozik a Labor Kulturális Szociális Szövetkezet példája is. A felújítás előtt egy igazán varázslatos kulturális-közösségi teret hoztak létre a negyedben; számos izgalmas rendezvényt, fesztivált, koncertet, eseményt valósítottak meg ott ezekben az években. A felújítás után a Laborosok már nem térhettek vissza, a koncepció a „magas kultúra” fogyasztói számára álmodta meg a helyet, szivarszobával, szuperiőr étteremmel – mindkettő befuccsolt azóta. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a Zsolnayban a revitalizáció előtt szabad műtermek is működtek – pl. itt alkotott a KisHáz kollektíva –, akkor valóban égető hiátus, hogy ez a funkció nem integráns része a negyednek.
A műterem-kérdés érzékeny pont ebben a városban is: az egyik legfájóbb része ennek a történetnek. Pécsen a kilencvenes években létrejött művészeti felsőoktatás új helyzetet teremtett és nyilván számos problémát kellett, kellett volna megoldani ezzel kapcsolatban; az egyik ilyen a műterem-helyzet. Az egyetemről kikerülő újabb generációk öröklött struktúrákkal, gyakorlatokkal találkoznak. Pécs műteremállománya feltáratlan mező az oktatáson – kisképző, egyetem – kívül. A város és a hajdani Művészeti Alap működtette műtermek egy más korszak igényeinek feleltek meg – és már akkor is kevés volt belőlük. Itt „milliárdos” fejlesztésekre lenne szükség. Kísérletek, próbálkozások vannak – valahogy fel kellene tőkésíteni az alkotó közösségeket, mondjuk ingatlanokkal, ingatlan/műterem használati opcióval, és műtermek, stúdiók, alkotó terek építésével, kialakításával.
Az m21-re és a Pécsi Galériára visszatérve: a nagyobb gond, hogy az m21 számára a jelenlegi feltételek a Zsolnayn belül egyáltalán nem alkalmasak a professzionális munkára.
Számos alkalommal láttunk vendégül hazai és külföldi neves kurátorokat, intézményvezetőket: mindannyiszor megdöbbentek a helyi intézményi hiányosságokon. Azokon a körülményeken, ahogyan itt a munka zajlik.
Hogy a galériának már önálló irodája sincsen, de nincs az intézmény léptékének megfelelő szakmai stáb sem. Nincs archívum, nincs könyvtár, nincsenek szakmai folyóiratok. Sem szisztematikus szakmai program, sem szakmai vízió. Nincs kiadói tevékenység, nincsenek saját katalógusok, nincs saját raktár, nincs műtárgykezelési protokoll, nincs restaurátor, ez sincs, az sincs, amaz sincs. Egy végletekig kivéreztetett „intézmény” van csupán, egyre görcsösebb művészetakarással, s egy mentálisan erodálódó szakmai stábbal.
Az önkormányzati választások után leváltott igazgató még szeptemberben kinevezett hároméves megbízással egy új galériavezetőt, Fekete Vali személyében, aki egy kiállításszervező, egy részmunkaidős installátor és két teremőr munkáját koordinálja. Slussz-passz. A korábban – Komor István vezetése alatt – életre keltett művészeti tanács is megszűnt. Az m21 és a Pécsi Galéria idei előirányzott programköltsége 8 millió forint, úgy, hogy a valamikori Pécsi Galéria cca. 30 milliós városi költségvetéssel szállt be még 2010-ben a ZsÖK-be, miközben feladata, feladatköre, intézményeinek alapterülete többszörösére nőtt.
Ehhez a nyolcmillió forinthoz alkalmasint egyéb források azért meg-megjelennek. Mint például az áprilisban nyílt, decemberig meghosszabbított Munkácsy-kiállítás (!!!) esetében: bruttó húsz milliós bérleti díjról lehet tudni, illetve minden egyéb járulékos költség terheli még a kiállítást (őrzés, szállítás, merchandising, gépészet/klíma, stb). Magyar Attila gazdasági igazgatónak – aki korábban a múzeum gazdasági vezetője volt, s a Munkácsy-kiállítás is az ő közbenjárására került a Zsolnayba – még a szintén iszonyatos gondokkal terhelt múzeumnál is sikerült bő negyedmilliárd forintot előteremtenie a Leonardo utazókiállítás megrendezésére. Ő a több tízmilliós veszteséget felhalmozó kiállítás után került a Zsolnayhoz, igazán méltatlan körülményeket hagyva maga után.
A minap átnéztük az egyik egyetemi szeminárium diákjaival, hogy 2010 és 2018 között a Balkon című folyóiratban milyen kiállítás-kritikák jelentek meg a Pécsi Galéria, illetve az m21 megvalósult kiállításairól. Mindösszesen 6 db ilyet találtunk. Kilenc év alatt. S egyetlen egy, negyedoldalas hirdetést még 2010-ből. Nyilván van némi diszkrepancia a vidéki és a fővárosi kiállítóhelyek publicitása között, azaz valóban nehezebb bekerülni az országos szakmai folyóiratokba, de ez a szám nagyon méltánytalan, ha hozzátesszük, hogy a Zsolnay Örökségkezelő Nkft-nek önálló marketingrészlege, sajtóreferense van, illetve saját médiastratégiája. Arra célzok ezzel, hogy az m21 és a Pécsi Galéria intézményen belüli súlya kicsi, presztízse elképesztően gyenge. Nem csak az éves büdzsé és az igen kis létszámú szakmai stáb vonatkozásában, hanem azokban a peremfeltételekben is, amelyek dolgában a galéria a Zsolnay egyéb divízióiból profitálhatna. Sajátos, hogy leginkább mégis a negyed gazdasági vezetése igyekezett némi plusz bevételt kisajtolni a kiállítótérből. Az elmúlt időszakban ugyanis az m21 tereit – ahogy az oly sok más helyen ismerős – rendszeresen használták különféle rendezvényekre, esküvőkre, fogadásokra, bálokra. Ilyenkor előfordult, hogy a megrendelőnek nem tetsző műalkotásokat egész egyszerűen letakarták, vagy éppen az előző nap nyílt kiállítás anyagát a művész határozott fellépésére szedték le a falakról a lagzi asztalai mellől. Ezekkel a plusz forrásokkal természetesen a “Zsökszaurusz” gazdálkodott.
Ugyanakkor a városban a friss, kortárs kultúra számtalan egyéb helyével, színterével lehet találkozni. Itt mindenki „túlélő”, akár civil szervezetről, akár egy újabb, „alulról jött” aktivitásról van szó: a Közelítés rebootolja magát, működik a Nick Galéria, néhány éves a drukker printmaker community. Elképesztően jók a Made in Pécs fesztivál és a Zsolnay Fényfesztivál programjai, utóbbinak pláne a kísérőrendezvényei; még van Periszkóp Rádió, a Labor Lumens Squad közösségi tereivel nap mint nap találkozunk. Dolgozik a Pécs-baranya Művészeinek Társasága, az Üres-tér színházi kollektíva, az egyetem Művészeti Karának galériája van a főtéren a Nádorban, S ha már ott vagyunk, mellette mindjárt – illetve még mindig a kávéházban – egy izgalmas hely: a Partizán.
(Itt persze elmehetnék történeti-, városantropológiai irányba is, de ez más cikkek témája lehetne: pl. a Nádor története, illetve azon keresztül, azzal karöltve a pécsi múlt képzőművészeti tárgyú narratívái, amelyeken belül konkrét intézménytörténettel is előhozakodhatnék, mint amilyen a Pécsi Galériáé. Ahol nem csak az a része tanulságos a kiállítás-történetnek, hogy a Pécsi Galériának 1977-es alapítása óta milyen korszakai voltak – persze az is rendkívül izgalmas az előzményekkel és a párhuzamokkal együtt –, hanem a kiállítások történetét, a közöttük húzódó konceptuális „íveket”, az egyes kiállítások mögötti intellektuális folyamatokat is fel lehet tárni a tengernyi dokumentumból. Miközben hihetetlen mélységű mikrotörténeteket találunk.)
Tehát ott a Partizán, a főutcán a Nappali és a Szabadkikötő közt a monokrómdizájn és a Zsdrál Galéria. A Létra is megvan éppen még. A Bázis, a TotalArt, a smart, a Showroom11, a retextil … „térkép e táj”. Egzisztálunk ezen az észak-mediterrán kulturális Balkánon. Nincs mód mindent és mindenkit felsorolni itt, ugyanakkor remélem, látszik, hogy nem panaszlistát kívántam összeírni, csak azt rögzíteni: iszonyatos mennyiségű a munka, a tennivaló.
A nemrég kinevezett új galériavezető, Fekete Vali most új helyzetben kezdheti meg a tevékenységét. Nincs könnyű dolga, hiszen a szakmai program összeállításán túl nincs valami nagy mozgástere: aláírási, kötelezettségvállalási joggal nem rendelkezik – ugyanis sem az m21, sem a Pécsi Galéria nem önálló intézmény. Helyzetét tovább nehezíti, hogy a helyi szakmai közegben éppen kinevezésének módja kavart kisebb-nagyobb indulatokat. Jóllehet a Zsolnay, mint önkormányzati tulajdonú cég, elvileg nem kötelezhető nyílt pályázati procedúra lefolytatására a galéria vezetőjének kiválasztásakor, ha csak azt a tulajdonos önkormányzat elő nem írja számára. Ugyanakkor éppen az előző vezető távozásával a kinevezés morális-, etikai legitimitása kérdőjeleződött meg. S itt nem politikai, pláne nem pártpolitikai megfontolásról van szó, sokkal inkább egy szakmai közösség elvárásáról, a számonkérhető pályázati versenyről. Az újonnan felálló helyi kulturális önkormányzat felelőssége, hogy fenti kérdésekre adekvát válaszokat, megoldásokat találjon, és segítse a kibontakozást.
Pécs most igen nehéz helyzetben van: fel kell éleszteni azokat a szakmai vitákat, műhelymunkákat, melyek szép csendesen megszűntek az EKF utáni időszakban. S bár az elmúlt években történt néhány kísérlet ezek feltámasztására, a szakmai víziók, releváns cselekvési stratégiák, a programok kidolgozása, majd megvalósítása csak most kezdődik el igazán.
A nyitóképen a LABOR Kulturális Szociális Szövetkezet fényfestő műhelyének munkája “Lélegző Fényfalak” címmel. Forrás: www.lab.org.hu/hu
