Az NKA támogatásának (a miniszteri különkeretnek) köszönhetően a Kortárs Magyar Művészeti Lexikont frissítjük. Paksi Endre Lehel beszámolója.
Hadd ajánljam ezúton figyelmükbe azokat a kiváló fiatal képzőművészeinket, akikhez első körben eljutottam: Rabóczky Judit Ritát, Martin Henriket, Antal Balázst, Zádor Tamást, Bánki Ákost, Brückner Jánost, Fazekas Sabine-t, Orosz Richárdot, Valkó Gyulát, Horváth Rolandot, Szász Sándort, Kerekes Gábort (75), Fülöp Gábort, Sipos Esztert, valamint a The Corporation és 1000 százalék csoportokat! Szubjektív munkaélmény-beszámolóm kilépési kísérlet a szorgos hétköznapok, az intim műterem-beszélgetések világából az ingyenesen elérhető, közhasználatú virtuális térbe. Ismerjék meg üstököseinket!
Ők már azok, akik szakmai diplomától függetlenül bizonyították a pálya iránti elkötelezettségüket, s bízunk benne, hogy biztatásként, megerősítéssel szolgálhat számukra is, ha olvassák tömör ismertetőinket róluk. Ismerjék meg Rabóczky Judit Ritát, aki madáralkatának ellentmondva már több tonnányi vasat szellemített át puszta kezével, hegesztőpákájával és lemezollójával, a galériák pedig rendre kegyeit keresik az első generációs Ama-ház lakónak. Műteremtársa az Acb Galériánál megállapodott halk szavú, messzi tekintetű Fülöp Gábor, aki emberléptékű szobraiban a mindent átjáró élet burjánzását szerzetesi alázattal csipkézi a holt fára. Szintén a meditatív életet választotta egy további szobrász, Martin Henrik, aki éveken átnyúló Űrbuddha projektje melletti kitartásának köszönhetően legutóbb nem máshol, mint a bécsi Krinzinger projektében állított ki.
A kiterjesztett szobrászatot képviseli legújabban a képgrafikából indult Antal Balázs, aki installációiban egyre inkább a közösségépítés, az emberi találkozások és hiányzó kapcsolatfelvételek létrejöttének teremti meg a kereteit. Fazekas Sabine egy lépéssel tovább megy: a magyar–francia származású alkotó a hazánkban még máig alig ismert természetművészet elkötelezettjeként a táj szellemeit igyekszik megragadhatóvá tenni, Provence-tól Dobogókőn át Ladakhig.
A lapos – jelenleg legfőképp gazdaságinak bélyegezhető – elbeszélt világot nem elégnek tekintve dolgozik Valkó Gyula és Kerekes Gábor ”75 is, előbbi sámánisztikus, kozmikus festészetében, utóbbi monumentális, új világokra kapukat nyitó fény-textil installációiban nyújt alternatívát a cégalapú kurzus helyett. Ennyiben rokon velük a szintén a kortárs kísérleti elektronikus zenével közvetlen kapcsolatban álló, mindeközben mindkét oldal botrányos meghökkenésére nyíltan keresztény The Corporation is, akik a techno parti összművészetét spontán maguknak kialakították. Ezt megelőzően, hasonló közegben szocializálódott és professzionalizálódott az időközben az új vizuális-taktilis médiumokkal folyamatosan kísérletező, és társadalmi visszásságokat tematizáló fotóesszéit is kiállító Zádor Tamás. Urbánus alapattitűdje közös az 1000 százalék csoportéval, ami egykori street artos áthágókat tömörít; mára egyre elfogadottabb keretek közt (azaz nem illegálisan) megjelenő, a szélesebb társadalom által is befogadható, bár még mindig csak alternatív kulturális, sokrétű produktumaikkal több mint egy évtizede jelen vannak. Itt külön is szerepel a csoport egyik motorja, a sajátos, nem viccből horrorisztikus grafikai világot teremtő Orosz Richárd.
Szintén egyéni útjaikat járó, bár alapvetően csak a festmény médiumára fókuszáló alkotóink közül Sipos Eszter az, aki a leginkább a koncept és a projekt irányába sikeresen elmozdította médiumát: személyes élményeit, inspirációjának fő forrását a barokkban közkedvelt szöveg-kép szimbiózist újjáteremtő objektekben dolgozza föl. Az egyéni látásmód dermesztő, a legnagyobbra tartott németalföldiek leglazább pillanataival összevethető virtuozitással párosul Horváth Roland esetében; kimondhatatlanul súlyos, apokaliptikus vízióvá sűrűsödik Szász Sándornál, Bánki Ákosnál pedig az egyszerre pusztító és elkerülhetetlenül szükséges önismeret eszközévé lesz. Brückner János hozzájuk mérten félreteszi az egyéni, abszurd pszichedelikus olvasatát a világról, s újabban a kép és a virtualitás furcsaságaival foglalkozik.
Mindenki előtt hadd köszönjem meg F. Almási Évának, hogy a feladatra alkalmasnak talált, és közös konzultációinkon a kánonteremés intézményeitől hazánkban számomra szokatlan nyitottsággal fogadta a lexikonokban eddig nem föltétlenül elképzelhető új jelenségek, a művészeti praxis és a művészek státuszával kapcsolatos változások okozta anomáliát is. Ennek jegyében a megszokott struktúrát: iskolák, mesterek, egyéni és csoportos kiállítások, köztéri művek, művek közgyűjteményben és irodalom kategóriájú adatokat – fiatal művészeink eddigi életpályáihoz igazodva – logikus volt újabb kategóriákkal kiegészítenem.
A képzőművészet valóban kilépett az örökölt intézményi keretei közül, ugyanígy a művészek sem pusztán műtárgyat hoznak létre. Azaz bekerült egyes művészek esetében a kurátori tevékenység, s ami sokkal szembetűnőbb, a független szcéna egyre erőteljesebb meglétének köszönhetően a fesztiválokon való részvétel, valamint – csak egy kiragadott példaként a meglévő struktúra rugalmasabb tovább-használatát illetően – a köztéri művek sem csak szobrok immár. A változás fő motívuma a változás, tehát a képzőművészet élményszerűbb lett, s ennek alapján tekintettük dokumentálandónak, amely nézőpont a jelenlegi hazai kereskedelmi nézőpontú művészettörténet-írással szemben mintha nem jelentkezne elvárásként; az efemer installációk, részvételi alapú munkák mindemellett egy dogmatizálódó művészetfelfogás szerint az egyedüliek, amikkel foglalkozni lehet kortárs művészetként.
A művészet területén is tapasztalható, az egymással párbeszédre egyre kevésbé alkalmas pártosodások fölött érzett viszolygásom jegyében ezért mind a hagyományos műnemekben alkotókat, mind az újabb megjelenési formákban munkálkodókat egyaránt fontosnak tartottam, hogy a lexikonba bekerüljenek.
A lexikon bővülése ez évben – köszönet az NKA-tól nyert pályázati pénznek – folyamatos.