May you live in interesting times
58. Velencei Biennále, november 24-ig
Sokat kritizálták Ralph Rugoff kurátort az idei, 58. Velencei Biennále banálisnak ható címadása miatt. Szinte mindenhol elhangzott, hogy a May You Live In Interesting Times kifejezés egy ősi kínai átok és ennek aktualizálásában rejlik a cím nyitja, azonban ez sem győzte meg a szakértőket a cím találó voltáról. Ha kicsit jobban utána olvasunk kiderül az is, hogy a kínai eredet csak fikció, a Nyugat kreálta, ki tudja már milyen okból, minden esetre mostanra már számos politikus és író is hivatkozik a mondás kínai eredetére. Ezzel a csavarral együtt is, még mindig kicsit felszínesnek, eufemisztikusnak hathat Rugoff címadása, ám ha belegondolunk, valójában épp egyszerűségében működhet az átokból „áldássá” alakított közmondás.
Hiszen tényleg „érdekes időket” élünk. Nehéz néha máshogy definiálni a sokszor zavaros és kaotikus világunkat, ha nem akarunk beleesni a bináris oppozíciók fekete-fehér csapdájába, az „érdekes” szó pedig egyaránt lehet pozitív és negatív töltetű is. Persze egyfajta „politikailag korrekt”, semlegesítő jelző is, amit sokszor nehéz nem ironikusnak értelmezni. Ezért is érdemes megemlíteni azt a szintén ironikus gesztust, hogy talán az „interesting” az egyik legelkoptatottabb angol kifejezés, például műalkotások elemzésénél. És ezt támasztja alá az is, amikor a kurátor arról ír, hogy a Biennálén bemutatott műalkotások talán épp ezen dolgoznak, vagy abban segítenek, hogy hogyan éljünk ezekben az „érdekes időkben”. Kérdéseket tesznek fel, gondolkodásra sarkallnak, különböző perspektívákat mutatnak be – ez magától értetődőnek tűnhet, ha kortárs képzőművészetről beszélünk, mégis, néha nem árt figyelmeztetni magunkat, tulajdonképpen ezek az „egyszerű” dolgok azok, amelyeken keresztül egy műalkotás ki tudja fejteni a hatását. Ehhez mérten Rugoff válogatása természetesen nagyon széles, rengeteg különböző téma és problémafelvetés találkozik a Velencei Biennálén, azonban épp ez tesz neki jót: nem is akarja leszűkíteni a tárlatot, meghagyja a látogatónak, hogy megtalálja benne azt, ami éppen számára a legaktuálisabb. Így jelen írás is teljesen szubjektív módon mutat be bizonyos visszatérő és markáns motívumokat, kiemelkedő munkákat.
Hasonlóan egyszerű gesztus, ám mégis üdítően ható rendezési elv, amely szerint az Arsenale és a Központi Pavilon (Section A and B) ugyanazokat a művészeket vonultatja fel, ám gyakran teljesen különböző munkákkal. Jól működik ez a fajta kiegészítés, a munkák valóban erősítik egymást és izgalmas betekintést nyerni egy-egy művész akár teljesen eltérő alkotói gyakorlataiba. A kurátori statement, mely szerint a kettős felosztás arra is reflektál, hogy napjaink társadalma mennyire polarizált, hogy saját buborékunkban élünk és nem is látjuk, halljuk a „másik oldal” álláspontját, már kicsit erőltetettnek hathat, bár el lehet fogadni, amikor azzal szembesülünk, hogy ugyanannak a művésznek két munkáját vagy sorozatát mennyire másképp olvassuk, attól függően, hogy melyikkel találkozunk először.
Rugoff válogatása – amerikai kurátorról van szó, aki a londoni Hayward Gallery-t vezeti – nem annyira meglepő: dominálnak az amerikai, ázsiai művészek és az olyan problémák mint a globalizáció, a klímaválság, a technológiának a társadalomra gyakorolt hatása, a katonai konfliktusok megváltozott természete, a marginalizált társadalmi csoportok helyzete és az indentitáspolitika kérdései. A művek – egy biennáléra jellemző módon – sokszor elég didaktikusan és szinte harsogó módon próbálták e problémákra irányítani a figyelmet, de szerencsére számos olyan munka is akadt, amely finomabb és átgondoltabb eszközökkel, ezen felvetéseknek mintegy altémáit bontotta ki.
Lelkek tánca
A thai művész, Korakrit Arunanondchai háromcsatornás videója az Arsenale egyik legkülönlegesebb alkotása. With a history in a room filled with people with funny names 5 (2018) (Alex Gvojiccal közösen) egy régebb óta készülő sorozat aktuális állomása, amely szuggesztív jeleneteivel, látomásos képi világával és helyenként egészen melodramatikus rendezési elvével tényleg zsigeri hatást vált ki. A hipnotikus installáció fő csatornáján megelevenedik 2018 egyik felkavaró eseménye, amikor is 12 gyerek (egy focicsapat) és az edzőjük, akik bent rekedtek egy észak-thaiföldi barlangrendszerben, csodával határos módon végül sértetlenül megmenekültek. Talált felvételek, híradórészletek, a szabadulás emblematikus képei és a sajtó tudósításai jelennek meg a munkában, és a barlang fokozatosan, mint valamiféle misztikus börtön jelenik meg, ahol a gyerekek egyfajta beavatási szertartásban, felnőtté válási rituáléban vesznek részt. Első látásra nem sok köze van mindehhez az ettől jobbra levő vetítésnek, ahol a boychild nevű performer mozdulatait láthatjuk, ahogy különböző helyszíneken, például egy elhagyatott gyárban vagy egy őserdőben táncol. Androgün teste összeolvad az erdő anyagával, a sárral; máskor aranyszínű festékkel és más színekkel keni be magát, szájában pedig valamiféle zölden világító tárgyat helyez. Egész lénye és mozgása egyszerre idézi fel egy rítus jeleneteit, valamilyen transzcendens hatást, szinte túlvilági állapotot, amellyel mintha a gyerekek túlélésért, megmentéséért küzdene. Ezt támasztja alá az is, ami a műleírásból kiderül, mely szerint boychild vonagló mozgása egész pontosan a nágákat idézi meg, akik a thai buddhizmus vízikígyó formában megjelenő védőszellemei. Másrészt nehéz nem észrevenni valamiféle folytott erotikát a jelenetekben: a meztelenül táncoló boychild – ahogy a neve is utal rá – kamaszos teste a gyerekek említett felnövéstörténetével, a test első megtapasztalásával olvasható össze.
A harmadik videóban, amely talán a legfelkavaróbb, a művész demenciában szenvedő nagyanyját láthatjuk egy idősek otthonában és az őt látogató nagyapát, valamint azokat az óriási plüssnyulakat, amelyek egyfajta vigasztaló, terápiás állatként használatosak ott. A két idős ember egyre jobban hasonlít egymásra, szinte nemtelenné válnak, ezáltal párhuzamot is képezhetnek boychild performanszával, ám míg az az életről, a túlélésről, megmentésről beszél a barlangban rekedt gyerekek történetén keresztül, a nagyszülők az elkerülhetetlen elmúlásról, a halállal való szembenézésről és az élet végén azért még megjelenő, apró örömökről szólnak, amit a másik ember jelenléte okozhat. Nehéz írni Arunanondchai és Gvojic munkájáról, melynek erőteljes hanghatásokkal kísért asszociatív jelenetei nem könnyen, de valahogy mégis összeállnak, egy sajátos világot teremtve az Arsenale nyüzsgésében.
A mágia, a spiritiualizmus, illetve a mai világnak az ősi hagyományokhoz kapcsolása markáns, visszatérő témája a Biennále más műveinek is. Ilyen például Martine Gutierrez Demons (2018) című fotósorozata, amelyben a művész maga „személyesít meg” különböző istenségeket és szellemeket az azték mitológiából, például Tlazolteotl-t, aki egyszerre volt istensége a szenvedélynek, a romlásnak, a pusztításnak, amelybe teljesen alá kellett merülnie ahhoz, hogy később ugyanúgy ő képviselje a tisztaságot, az újjászületést, a pozitív energiákat.
A mexikói művész, Gabriel Rico is Arunandonchai-hoz hasonló módon épít a fragmentációra, a teljesen eltérő minőségű anyagok és tárgyak ütköztetésére installációiban, amelyek preparátumokból, természeti objektumokból készülnek, és olyan mesterséges anyagokból, mint a neon. Finom munkái mintha valamilyen sajátos kódrendszer elemei lennének, amit csak a különböző korok és gondolkodásmódok, az ősi és a modern együttes értelmezésből fejthetnénk meg. Fauna II (2018) című munkája, mely egy ág, egy szarvas pata, réz és neon együttese, szintén a természetes-mesterséges szokatlan ütköztetésére épít, de ezen túl egy konkrét hagyományt is felidéz. A művészt a Yagui, egy őslakos népcsoport tánca inspirálta, amely Mexikó északi részén, Sonora tartományban volt gyakori, s célja az volt, hogy a táncosok újrajátsszák a sikeres szarvasvadászat főbb momentumait, feltehetőleg egy következő eredményes vadászat reményében. A rítus nem a mozdulatokban, performatív módon, hanem az ahhoz kapcsolható, azt előhívó tárgyakban képződik le: mintha ezek az eszközök valamilyen amulettek lennének, hogy egy új objektummá összeállva biztosítsák a következő vadászat pozitív kimenetét, tágabb értelemben az őslakos népcsoport túlélési lehetőségeit.
Törékeny szobrok, hangzó terek
Ez a gesztus jelenik meg, csak egy másik léptékben Jimmie Durham munkáiban, aki idén elnyerte az Arany Oroszlán életműdíjat is. A magát Cherokee-nak valló művész a Velencei Biennálén látható munkáiban is az animizmus, emberi és állati összefonódása, a természethez való visszatalálás gesztusa nyernek teret. Az Arsenáléban látható totemszerű műveiben nagyméretű emlősök jelennek meg, mammutok, bölények, tigrisek, kihalt, vagy veszélyeztetett fajok. Aassemblage-ai egyszerre játékosak, ahogy különböző bútorokat, ipari tárgyakat, ruhákat ötvöz természeti tárgyakkal és leletekkel (például egy szekrényre rakott ruhákból és bölényszarvból álló munka a Musk Ox, 2017), ugyanakkor nem nehéz bennük észrevenni az emberi beavatkozás, az Antropocén korszak felé irányuló kritikát sem. Durham, miként híres önarcképén is, ahol egy kővel takarja el arcát, ismét egyfajta holisztikus perspektívát képvisel, az emberek és a természet világa közti átjárhatóságot, nem pedig hierarchikus viszonyt.
Suki Seokyeong Kang, dél-koreai művész installációiban hasonló gesztust láthatunk: Grandmother Towers (2010-) sorozatában absztrakt objekteken keresztül nagyanyjának állít emléket. Mindennapi, talált tárgyakból (székek, háztartási eszközök stb.) készülnek a törékeny szobrok, amelyek a görnyedt hátú, idős nőalakot, mint a történelem különböző korszakait túlélő figurát hívják elő. Durham állataihoz hasonlóan totemszerűek ezek a munkák, egyfajta nem evilági, mágikus hangulatot sugározva. Kang másik sorozatában a hagyományos koreai táncot és zenei kultúrát értelmezi újra. A művész a Csoszon-dinasztia (a leghosszabb ideig uralkodó koreai dinasztia, 1392-1897) udvari táncából indul ki, amelyben négyszögletes szőnyegeket, paneleket használtak és ezt kapcsolja össze a szintén tradicionális koreai zene kottarendszerével, amely egy sajátos rácsszerkezeten alapul. Installációja tulajdonképpen a klasszikus koreai tánc és zene térbe való áthelyezése, alapformáinak és struktúrájának három dimenziós objektekké való alakítása, amelyben a látogató teste és a tárgyakhoz való viszonya jelentheti a mozdulatok újragondolását. Kang más munkáiban performerek aktiválják is a tárgyakat; izgalmas lett volna, ha az Arsenáléban is látni lehet egy ilyen koreográfiát.
Rokon gondolkodásmód és esztétika jellemzi a libanoni művész, Tarek Atoui hanginstallációját, aki szintén ázsiai témákat kutat jelen munkájában. Atoui a hanginstalláció műfaját gondolja újra, egyfajta kollektív gyakorlatként tekint rá. The GROUND (2018) című munkája, amely az Arsenáléban egy egész termet tölt be, Kang művéhez hasonlóan talált tárgyak appropriációjából és új, minimalista műtárgyak konstellációjából áll, amelyek különböző hangokat, zajokat, zörejeket produkálnak. A Ground egy „variábilis, hangzó tér”, amely öt éves, a kínai Gyöngy-folyó deltájában végzett kutatómunka eredménye, a Vitamine Creative Space tagjaival együttműködésben.
A II. rész itt!
Nyitókép: Korakrit Arunanondchai (with Alex Dvojic): With a history in a room filled with people with funny names 5 (2018). bangkokcitycity.com
