Szinte egyidejűleg látott Bécsben napvilágot az a két közlemény, melyek szerint a jövő év végén távozik funkciójából Sabine Haag, a Kunsthistorisches Museum (KHM) és Klaus Albrecht Schröder, az Albertina első számú vezetője. Mindketten a szakma veteránjai; a jövőre 62 éves Haag 15, míg a távozásakor 69 éves Schröder 25 (!) év után int majd búcsút az általa vezetett intézménynek. A funkcióik betöltésére kiírt pályázatokat mindkét esetben külföldi múzeumi vezetők nyerték meg, ám egyikük sem számít Bécsben ismeretlennek.
Sabine Haag sorsa Bécs legnagyobb művészeti múzeumának élén némileg szokatlanul alakult; mandátuma a mostanit megelőzően 2019-ben járt le utoljára; a posztjára azt megelőzően, 2017-ben kiírt pályázatot azonban nem ő nyerte meg, hanem Eike Schmidt, aki akkor már két éve a firenzei Uffizi első külföldi igazgatójaként tevékenykedett. Schmidt váltási terve meglehetősen vegyes visszhangot váltott ki: sokan azzal vádolták – Olaszországban is, ahol a szakma és a közvélemény egy része rossz néven vette egy külföldi vezető kinevezését –, hogy ő eleve a Kunsthistorisches Museumot szemelte ki magának és csak ugródeszkának kellett neki az Uffizi, míg mások szerint – és valószínűleg ez a vélekedés áll közelebb az igazsághoz – döntését az olaszországi kormányváltás motiválta; attól tartott, hogy a külföldi múzeumi vezetők kinevezésére rossz szemmel tekintő jobboldali kormány rövid úton meg akar majd szabadulni tőle. Haag tehát egy ideig abban a tudatban vezette a múzeumot, hogy azt hamarosan el kell hagynia, Schmidt pedig nem fukarkodott a kritikával; szerinte a múzeum késésben volt a digitalizáció terén és nem tudta azt a helyet elfoglalni a nemzetközi múzeumi színtéren, ami gyűjteményeinek gazdagsága alapján indokolt lenne. Később viszont, amikor kiderült, hogy Olaszországban sem eszik olyan forrón a kását, Schmidt meggondolta magát és úgy döntött, hogy marad Firenzében. (Lehet, hogy ezt a döntését most meg fogja bánni, mert az országnak újra jobboldali kormánya van, mely ugyan nem akar azonnal szerződést bontani a külföldi múzeumigazgatókkal, de „szolgálati idejüket” két ciklusra akarja korlátozni, ami Schmidt és a többi, a 2015-ös nyitáskor kinevezett külföldi vezető esetében ez év végén jár majd le. Végleges döntés azonban egyelőre még nem született az ügyben.)
Schmidt döntése a Firenzében maradásról nem túl elegáns módon mindössze négy héttel tervezett bécsi hivatalba lépése előtt született meg. Ez meglehetősen nehéz helyzetbe hozta az osztrák döntéshozókat, akik, már csak az idő rövidsége miatt is, nem írtak ki újabb pályázatot – az eredetin tíz osztrák és öt külföldi szakember indult –, hanem meghosszabbították a már csomagoló addigi igazgató mandátumát. A történtek után Haag aligha vághatott neki túl erős pozícióból a következő ciklusnak, amit végül a viharos kezdet után és a később sem túl kedvező körülmények között, így a pandémia idején is eredményesen abszolvált. Így nevéhez fűződik például a múzeum gyűjtési köréhez nem tartozó, de a közönség számára nagy vonzerőt jelentő kortárs művészet bevezetése az intézménybe. Ez olyan időszaki kiállítások keretében valósult meg, melyek egy-egy kiemelkedő kortárs művész – legutóbb Georg Baselitz – munkáit állították párbeszédbe a régi mestereknek a múzeum állandó kiállításán szereplő alkotásaival. Bírálói szerint ugyanakkor az ilyen újítások vezetése alatt nem voltak gyakoriak; a múzeum csak lassan alkalmazkodott a folyamatosan változó kihívásokhoz, a látogatói igények módosulásához; a projektek időnként „kissé porosak” voltak. Haag már a most zárult vezetői pályázat meghirdetésekor bejelentette, hogy negyedszer nem kíván versenybe szállni az igazgatói székért, hangsúlyozva, hogy az illetékes állami vezetőkkel való konzultációk után, szabad akaratából döntött így.
Utóda 2025. január 1-től az amerikai Jonathan Fine lesz, aki 2021 óta Bécs néprajzi múzeuma, a Kunsthistorisches Museum alá tartozó Weltmuseum Wien igazgatójaként dolgozik. Lényegében tehát „házon belülről” pályázott és 20 jelölt – 14 külföldi és 6 osztrák – közül bizonyult a legjobbnak. Kinevezéséről egy nemzetközi összetételű szakmai bizottság javaslata alapján Andrea Mayer művészeti és kulturális államtitkár döntött. A New York-i születésű, 54 éves Fine Amerika legjobb egyetemein tanult jogot, kultúr- és művészettörténetet, és múzeumi pályájának kezdete előtt emberi jogi kérdésekkel foglalkozó ügyvédként tevékenykedett. Amikor érdeklődése a múzeumi munka felé fordult, székhelyét csakhamar Európába tette át; Bécs előtt a berlini Etnológiai Múzeum gyűjteményvezetőjeként dolgozott, és mélyen beleásta magát a provenienciakutatásba, a gyarmati kontextusú restitúciónak az utóbbi időben újult erővel napirendre került kérdéseibe. Ő a vezetője annak a bécsi munkacsoportnak, amely az elmúlt hetekben tette le javaslatát az osztrák kormány asztalára az egykori gyarmatok restitúciós igényeinek jövőbeli kezelésére vonatkozóan. Egyelőre nem dőlt el, hogy Fine a Weltmuseumban betöltött funkcióját a Kunsthistorisches Museum vezetése mellett is megtartja-e. Alapos felkészültsége, nemzetközi beágyazottsága mellett kinevezésekor nyilván sokat nyomott a latban multidiszciplináris megközelítésmódja – már csak azért is, mert a KHM egyfajta ernyőszervezetként működik, melyhez nem képzőművészeti profilú múzeumok is tartoznak, így a már említett Weltmuseum Wien mellett az Osztrák Színházi Múzeum, a Hofburg kincstára, a schönbrunni kastély császári hintógyűjteménye, a Volksgartenben található Theseus-templom, sőt az innsbrucki Ambras kastély is.
Kinevezése utáni első nyilatkozatában Fine többek között azt hangsúlyozta, hogy a KHM és a hozzá tartozó múzeumok rendkívüli gazdagsága és sokszínűsége nemcsak arra jó, hogy gyönyörködtessen, hanem arra is, hogy segítsen megérteni a világ összefüggéseit. Ebben nagy szerepet szán az időszaki kiállításoknak, illetve ezek előfeltételeként az ilyen tárlatok rendezésére alkalmas tér megteremtésének, amihez a KHM küszöbön álló általános felújítása adhat lehetőséget. Megítélése szerint a múzeum eddig sokszor túl magasra állította a mércét a látogatókkal szemben. Abból kell kiindulni, hangsúlyozta, hogy nem minden bécsi és nem minden Bécsbe látogató turista képzett művészettörténész – feléjük „jobban és intenzívebben” kell közvetíteni a múzeum által képviselt értékeket.
Várható volt a váltás az Albertina élén is, hiszen Klaus Albrecht Schröder idejekorán jelezte, egy negyedszázad után már nem indul újra a posztért. Személyében az osztrák múzeumi színtér talán legismertebb és bár gyakran vitatott, de rendkívül sikeres szereplője vonul nyugalomba – bár aligha tévedünk, ha azt feltételezzük, hogy különböző funkciókban és projektekben találkozunk majd még a nevével. Schröder az ORF-nél kezdte pályafutását, dolgozott a művészeti sajtóban és volt Bécs kulturális tanácsnokának kabinetfőnöke is – jó kapcsolatai az országos és a városi vezetéssel ebből az időből datálódnak. 1988-2000 között a kezdeményezésére létrejött Kunstforum Wien igazgatója volt, közben 1999-ben az Albertina ügyvezetője, majd 2000-ben a múzeum egyszemélyi vezetője lett.
Ő vezényelte le az elsősorban grafikai profilú Albertina épületének bővítését és a múzeum fő gyűjtési területét nem elhanyagolva nyitott más műfajok, elsősorban a festészet, illetve a kortársak felé. Blockbuster-kiállításai – melyek időnként kritikát is kiváltottak – rendkívüli közönségsikert arattak. A „Schröder-éra” előtt évi néhány tízezer érdeklődőt fogadó múzeum látogatóinak száma a pandémia előtti utolsó években már az egymilliót is elérte. A nagy gyűjtőkkel kiépített jó kapcsolatainak köszönhetően Schröder nemzetközi szinten is igen jelentősnek számító magánkollekciókat tudott tartós letétként behozni a múzeumba; ezek közül kiemelkedik Herbert Batliner 2007-ben lekötött elsőrangú klasszikus modern gyűjteménye, illetve Karlheinz Essl méreteiben is monumentális nemzetközi kortárs kollekciója, mely 2017-ben 2044-ig szóló letétként került az Albertinába. Közben, 2020-ban, az intézmény – éppen a modern és kortárs művészet bemutatására – új kiállítóhellyel, az Albertina Modernnel gyarapodott a Künstlerhausban. Schröder nem mond le a további terjeszkedésről sem; egy harmadik kiállítóhely megnyitását is tervezi abban a klosterneuburgi épületben, mely eredetileg Essl magánmúzeumának adott otthont, jelenleg pedig az Albertina raktáraként szolgál.
Bár a Schröder helyére kiírt pályázat is sok jelentkezőt vonzott, szakmai körökben nyílt titoknak számított, hogy két pályázónak vannak komoly esélyei: a 49 éves német Ralph Gleisnek, aki jelenleg a berlini Alte Nationalgalerie igazgatója és a vele egyidős, ugyancsak német, de közel két évtizede Svájcban dolgozó, jelenleg a Kunstmuseum Bern és a Zentrum Paul Klee élén álló Nina Zimmernek. Miután utóbbi jelölt végül visszavonta pályázatát és úgy döntött, hogy Svájcban marad, szabaddá vált az út Gleis előtt. Gleis 2017 óta vezeti Berlin egyik legfontosabb múzeumát, ahol többek között Klimt, Liebermann, Renoir és Gauguin nagy közönségsikert aratott szóló show-i, a belga szimbolizmusnak szentelt nagyszabású kiállítás, illetve a főként a fiatalokat sikerrel megszólító Caspar David Friedrich augmented reality show fűződnek a nevéhez. Kiemelkedő berlini sikerein túl mellette szóltak gazdag bécsi tapasztalatai is, hiszen berlini kinevezését megelőzően, bonni és antwerpeni állomásokat követően 2009-től a Wien Museum művészeti részlegének kurátoraként tevékenykedett. Legutóbbi, Berlinben jelenleg is látható kiállítása, a Szecesszió: Klimt, Stuck, Liebermann a berlini és a bécsi múzeum közös szervezésében jött létre és 2024 májusától októberig Bécsben is megtekinthető lesz. Ez a kiállítás egyben jól illusztrálja Gleis Bécsben örömmel fogadott stratégiáját, azaz a nagyobb kiállítások nemzetközi összefogással történő létrehozását és több helyszínen történő bemutatását, ily módon a költségek megosztását és a fajlagos ráfordítások csökkentését. (Gleis jelenleg is egy ilyen projektet készít elő: a 2024-ben Berlinben nyíló Caspar David Friedrich kiállítás a későbbiekben az osztrák Max Hollein vezette New York-i Metropolitan Museumban is látható lesz.)
A Gleist bemutató sajtótájékoztatón, melyen a kontinuitás demonstrálására Schröder is jelen volt, Andrea Mayer kulturális államtitkár hangsúlyozta, hogy a múzeumnak továbbra is meg kell őriznie helyét a világ vezető múzeumainak elit klubjában, ugyanakkor óvatosan jelezte azt is, hogy a Schröder által diktált tempót a jelenlegi körülmények között vélhetően valamelyest lassítani kell. Gleis maga is arról beszélt, hogy a fenntartható fejlődés számára alapvető szempont. A gyökerekhez, azaz a múzeum eredeti rendeltetéséhez való fokozott visszatérés szándékaként értelmezhető az a terve, hogy az Albertinát „a papíralapú művészet kompetenciacentrumává” tegye. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy a Schröder által indított projekteket tovább kívánja vinni, így például számára is alapvető fontosságú a gyűjtőkkel való szoros kapcsolat. Elődjéhez hasonlóan a hosszútávú együttműködésekben érdekelt; egyik első nagy leckéje e téren a Batliner gyűjtemény sorsának rendezése lesz, a jelenleg érvényes letéti szerződés ugyanis 2027-ben lejár és meghosszabbítása nem lesz egyszerű feladat. Gleis az Albertina Modern megnyitását és eddigi működését határozottan pozitívan értékelte, a tervezett harmadik kiállítóhely, az Essl gyűjtemény egykori múzeumának újranyitása kapcsán ugyanakkor óvatosan fogalmazott; mint mondta, itt még sok tárgyalásra van szükség ahhoz, hogy a start sikeres legyen. A tárgyalások alatt valószínűleg az elődjével folytatandó megbeszéléseket is értette, tekintve, hogy Schröder a klosterneuburgi múzeumnyitást 2024-re, azaz még saját hivatali ideje alatt, utolsó igazgatói évének vélhetően legnagyobb szabású eseményeként tervezi.
Borítókép: A bécsi Albertina. © Albertina, Wien, fotó: Alexander Ch. Wulz
