Varsó új nemzeti stadionja az ukrán-lengyel közös rendezésű foci-EB óta a lengyel főváros büszkesége, s a tüskés tetejű képződmény kevélyen hirdeti: a lengyelek igenis profitáltak a nagy és drága showból. Hogy Ukrajnában mi a helyzet, arról kevesebb a hír. De a Ukrainian News című kortárs képzőművészeti kiállítás valamit mégiscsak elárul abból, amivel a nagy keleti szomszéd küzd. Nagyjából ugyanazzal, mint itt, kelet felé mindannyian. Csak mintha minden óriásibb volna és jóval brutálisabb.
Mindenen túl, még a varsói követségi negyedet övező takaros faházakon is túl áll az Ujazdowski kastély, amely zaklatott múlt után kiállítóhelyként működik, igen színvonalasan. A Centrum Sztuki Współczesnej Zamek Ujazdowski (Ujazdowski Művészeti Központ) a varsói kortárs színtér egyik izgalmas és felkeresésre méltó helye, és ez még akkor is így van, ha szinte az összes teremőr a látogató nyomában lohol, és némi szemrehányással vegyes okítással igyekszik elmagyarázni: „nem arra van az előre, nem ott folytatódik a kiállítás“. Pedig az Ujazdowski tereiben leginkább elveszni érdemes, főként, ha olyan nagyszabású kiállításon lehet bolyongani, mint a Ukrainian News.
A Marek Goździewski kurátor jegyezte kiállítás a hiányt érzékelteti, hiszen úgy hirdeti magát, mint az ukrán művészet új, elkötelezett praxisainak első nagy varsói megmutatkozása.
SOSka csoport: They trapped on streets, 2006. forrás: http://www.soskagroup.com/
Ha nincs focivébé, nem éhségsztrájkol Julija Timosenko a börtönben és nincs éppen narancsos, vagy egyéb színű forradalom, akkor kevés hír ér el bennünket Ukrajnából. Pedig ők a szomszédaink, nem elhanyagolható magyar kisebbséggel. Ám jobbára a kliséket ismerjük: szegénység és extrém vagyonok, állam-maffia, leszakadás Európától, foci, korrupció, gázvita. Bár, ha csak ezeket tekintjük, éppen a mi országunkról is szó lehetne. De a magyar látogató megnyugodhat, ez egyelőre még nem Magyarország. Azaz: nem teljesen.
Általános kelet-európai leltárt kapunk. Lássuk csak! Lerobbant otthonok az egykor szocio-fotónak nevezett dokumentarista műfajú képeken. De Evgenia Belorusets az Ulica Gogola 32 (2006-2011) című sorozatában olyan közel megy a nyomorúsághoz, hogy az szinte már zavarba ejtő és olyannyira beköltözik a megalázottak és megszomorítottak tereibe, hogy a képek alanyai teljes mértékben elfogadják jelenlétét és fesztelenül, kendőzetlenül élnek (s egy pillanatra sem viselkednek) kamerája előtt. Esznek, vetkőznek, alszanak, keservesen robotolnak, s még olykor boldogok is.
Rozsdaövezet, funkciójukat vesztett ipari telepek. De Boris Mihajlov Promzona (2011) című óriás fotósorozata annyira színes képet ad a rozsdásodásról, hogy az már-már reménytelivé teszi a reménytelent. Urbanizáció, marsbéli architektúra. Lada Nakonechna városi fragmentumai azonban mintha épp Varsóra utalnának, az elpusztított és más módon felépült, struktúráját vesztő városra, amely épp a struktuális kötöttségek megszűnése miatt találhatta ki újra önmagát és varázsolhatott mára élhető tereket a tömegépítkezés kockaházai közé.
Groteszk, formátlan és szeretet nélküli állampolgári portrék. De Lesia Khomenko és Ksenia Hnylycka fotorealizmusból induló festészete a kíméletlen ábrázolás mellett mégis megtölti őket valamivel, amivel bumfordiságuk egyedi lesz.
Politikai kritika. De a keményebb fajtából. Sasha Kurmaz még csak eltávolítja, lecseréli, meghekkeli a politikai plakátokat az utcákon, Roman Minin pedig a nemzeti mitológia motívumaiból készít mega-tablót, de Vova Vorotniov már nincs tekintettel semmire. Az ukrán útlevélen is látható nemzeti szimbólumból, ha úgy tetszik, nemzeti logóból készít variánsokat és a látogató csak tűnődni tud, mit kapna az ilyesmiért egy magyar művész, ma, idehaza. Pedig nem szentségtelenít meg semmit – akármit is jelentsen ez. Pusztán csak értelmezni próbálja, mi az a jel, jelkép, rajzolat, ami alá az összes ukránt beterelik. Vorotniovnál érdemes megállni egy pillanatra: a kiállításon több teremben is feltűnnek iróniával megfogalmazott, egyszerű, majdhogynem primitív és mégis nagyon „agyas“ munkái.
S ha már politika: az egész mezőnyből kiemelkedik a SOSka csoport projektje, a They trapped on streets című fotósorozat 2006-ból. Az ötlet pofon egyszerű. A csoport tagjai a 2006-os választások idején az ukrán nagypolitika szereplőinek maszkjait, arcképeit öltötték fel, és így, politikus-hajléktalanokként koldultak, kéregettek Harkov és Kiev utcáin. A miniszterelnök, az elnök és az ellenzék vezetője kért egy kis aprópénzt, mint ahogy a tévékben és a plakátokon szavazatokat. S a maszkos játék visszafelé is működik: a politikusok a hajléktalanok jelmezét veszik magukra. Ukrajna városi dzsungeleinek legelesettebb lakóiét. Messze volt akkor még a csoport Timosenko bebörtönzésétől (de nem a politika folytonos kriminalizálódásától), ám a 2006-os projekt nem tűnik idejétmúltnak. A figyelemipar, a nézőkért, szavazókért folyó verseny még keményebb, és a börtönből is folytatódik, még ha a humanitárius szimpátia és a gyanítható politikai igazság az aranyhajú ex-miniszterelnök oldalán áll is éppen. De hát arrafelé a szent áldozat véresebb, a politikai küzdelem pedig nyersebb, brutálisabb és rémületességében is nagyszabásúbb, mint itt, Varsóban. És Budapesten. Egyelőre.
Május 26-ig, Varsó, Centrum Sztuki Współczesnej Zamek Ujazdowski
( www.csw.art.pl )
