POSZTSZOVJET – Szilágyi Lenke fotói 1990–2002
Centrális Galéria – Blinken OSA Archívum
szept. 20-ig.
Szilágyi Lenke fotóiról hajlamosak volnánk megindító, lágy retorikával beszélni, elmerülni a sajátos fényhasználat vagy éppen a képekről szembenéző őszinte tekintetek leírásában. Tárlatain a képeket általában személyes és formai összefüggések harmóniája tartotta össze. Az OSA kiállítási koncepciói mögött azonban mindig fontos a történelmi háttér, a kutatói, rendszerezői gyakorlat, mely földrajzi és politikai szempontok alapján konstruál egységeket az idő és tér kontinuumból kiszakított pillanatok véletlenszerűségének feloldására. Mindezt persze nem céltalanul: szinte észrevétlenül segítik, ebben az esetben például az autonóm fotográfia értelmezését a formai és személyes elemeken túl, konkrét irányokat szabva az egyébként lazán szerkeszthető válogatásokban.
Számos kiállítás foglalkozott már azzal, hogy mi számít érdekesnek és bizonyos szinten tipikusnak az 1922-től 1991-ig fennállt Szovjetunió időszaka után, és hogy milyen emlékek alakítják a volt kommunista birodalomról alkotott aktuális képünket. A sokszor archív és kortárs anyagot is felhasználó rendszerezések sajátos elvek és igények szerint állítanak össze az adott helyen és időben releváns műegyütteseket, hiszen az is fontos, hogy kikhez beszélünk a posztszovjet állapotról. A Posztszovjet akcionizmus a Saatchi Galériában az elmúlt 25 év politikai eseményeire reagáló, performatív tiltakozásokból válogatott orosz művészektől, londoni közönségnek. A Sputnik Photos ex-keleti blokk hátterű csapata már több fontos európai galériában, de például egy szintén volt szocialista ország területén, Lengyelországban működő Arsenal Galériában mutatta be posztszovjet tematikájú fotóválogatását. A formáció folyamatosan bővülő, az épített környezetre fókuszáló, az elvesztett területekről és az ott élőkről készült hol vicces, hol melankolikus képeiből álló archívumát szerkesztette újra a Lost Territories: The New End című kiállításon. A budapesti Lumen Fotográfiai Alapítvány 2015-ben hosszú előkészítő folyamat után nyitotta meg az Australian Center for Photography épületében az Ex & Post – Eastern Europe Under the Lens című tárlatot. Az együttműködés kihívásokkal teli részleteiről és az ausztrál közönséget megszólító koncepció formálásáról Stenczer Sári kurátor mesélt ebben az interjúban. A kurátori narratívák, célok és stratégiák tehát változatos képet mutatnak és nagyban függenek attól, hogy a befogadó közeg számára mennyire egzotikus a posztszovjet tematika.
Az OSA Galériában látható kiállítás szélesebb közönségnek szól, hiszen nemcsak a budapesti galériában érhető el a tárlat, hanem online kiállításként is, angol és magyar nyelvű szövegekkel. Mégis, a bevezetőszöveg tartalma alapján kicsit úgy tűnhet: a kiállítás hazabeszél, mindenki érti a fotókat kommentár nélkül is. Pontosabban épp elegendőek a fotográfus saját, a fotókkal egy időben készült kommentárjai, melyek túlmutatnak a hagyományos képaláírás tárgyilagos keretein.
Az ötvenvalahány kép olyan utazások dokumentuma, amilyenekre feltehetően sokan vágyunk, mégis kevesen szánjuk rá magunkat. Szilágyi Lenke igazi utazó, aki minden percet kihasznál, hogy felfedezzen, megismerjen és igazi fotográfus is, akinek a megismerés a fényképezés örömével lesz teljes. Az autonóm riporter kissé telhetetlen ember, aki nem csak lefényképezni akarja a látottakat, hanem később megfejthető titkokat is haza akar vinni képein. Olyan együttállásokat, melyek csak az előhívás folyamán, a képek nagyításánál válnak igazán láthatóvá és teszik így újra átélhetővé az utazást.
Ales Erjavec írja Postmodernism and the Postsocialist Condition című könyvének előszavában a volt szocialista országokról, hogy nem lehetséges egyből „átkapcsolni” a demokráciába. A demokratikus fordulatok után a volt szocialista országok két átmeneti időszakon mentek keresztül. Az első időszakban, 1989-től 1991-ig, új irányokat keresve a posztkommunista állapotba váltottak. Ezek az útkeresések határozták meg később a második átmenetet, melynek során a volt kommunista blokkban a művészet és a kultúra, több-kevesebb kivétellel, hasonló utakon haladt. Szilágyi Lenke kiállítása posztszovjet címszó alatt 1990 és 2002 között készült képeket tárgyal, fotói a lassú átalakulás elején készültek.
A fotókon épületek, szobrok, emlékhelyek, kulturális intézmények, ruhákra tűzött kitüntetések változatos egymásutánban keretezik a mindennapokat: a kiállítás egyik legfontosabb értéke számomra, hogy megmutatja, a múltra utaló jelek, az emlékezet nyomai jól láthatóan végigkísérik a volt Szovjetunió lakosainak életét. Bár általában könnyebb egy kalap alatt beszélni a volt keleti blokkról, mégsem sokszor volt déja vu érzésem a látottak kapcsán. Magyarországról nézve a volt szovjet területek a kilencvenes években is különösnek hatottak. Éppen ez a soknemzetiségű, sok tekintetben egységesnek hitt közösség az egyik legfontosabb témája a kiállításnak.
A fotográfiák spontán, modorosság nélküli, többnyire vidám élethelyzeteket mutatnak. A háttérben pedig utcák, régi paraszti és lenyűgöző egyházi vagy monumentális szocialista épületek. Akkor és talán részben még ma is fellelhető evidenciák, melyek erősen befolyásolják az újabb generációkat a többnyire látszatdemokráciára berendezkedett posztszovjet államokban. Napjainkban épp Fehéroroszország forrong: a nemzetközi megfigyelők elől is elzárt és a minden bizonnyal arcátlan mértékben elcsalt belarusz választások eredménye az előrejelzéseket még nyomokban sem tükrözte, így a többnyire börtönbe zárt ellenzéki vezetők hívei az utcára vonultak. Vajon ez egy posztszovjet esemény? Meddig tart a posztszovjet időszak?
A Calvert 22, londoni székhelyű alapítvány évek óta gyűjti, publikálja a volt keleti blokk fiatal fotográfusainak munkáit. Statement-jük alapján egy Új Kelet kultúráját, innovációit és fotográfiai útkeresését szeretnék a megjelenő, többrétegű képriportokkal, fotóesszékkel bemutatni, értelmezni. Kép és identitás kapcsolatának fontosságát egy 2018-as kiállításuk címében is hangsúlyozták: Post-Soviet Visions: image and identity in the new Eastern Europe. Tájban felejtett életmódok Németországtól Üzbegisztánig, valamiféle közös az eltérőben, melyet negyed századdal a szakadás után is érdemes hangsúlyozni, hiszen még bőven állnak a panelházak, a brutalista épületek, a második világháborús nagy szovjet diadal emlékhelyei és itt-ott még Leninnel is találkozhatunk.
A Szovjetunióról való gondolkodás során könnyen eszünkbe juthat a totalitarizmus, melyet Hannah Arendt 1949-ben az állam új formájaként határozott meg és mint írja, a modernizmus térhódítása nélkül nem alakulhatott volna ki. A totalitárius személyiség rendkívüli alkalmazkodókészségének a hagyományos társadalmak és életformák felbomlása ágyazott meg. A korábban különálló nemzetek népei nem feltétlenül önként, de beálltak abba a reakciótömegbe, abba az új népbe, mely kiszolgálta a totális államot. A különbségeket a Szovjetunió elnyomta és közös értékek alapján megfogalmazható új látszatközösséget épített, mely a birodalmi keret és a nagy szovjet narratíva felbomlása utáni ideológiai űrben rövid időre magára maradt és feléledtek benne az eltemetett nemzetiségi konfliktusok és területi viták. Szilágyi Lenke naplórészletei ennek dokumentumai: jelzik a a feszültség erősödését, a sokszor önkéntelenül is sztereotípiákban kommunikáló emberek ellentmondásos megnyilatkozásait, az évszázados történelmi játszmákon alapuló hierarchikus gondolkodást és nem utolsó sorban a felbomlás utáni első évtizedekben tapasztalható értetlenséget, melyet a propagandából tájékozódó oroszok mutattak a volt-szovjet országok polgárainak hálátlansága láttán. És persze még szebb, hogy mindez nyitva van az ír-angol konfliktus irányába is, itt tehát nem csak a grúzokról, abházokról és oroszok van szó. Miközben a keleti totalitarizmus az idő során a nyugati demokratikus társadalommal és értékekkel szemben álló antitézissé vált és így a posztszovjet helyzet a felszabadulást, a nyugati értékekhez való kapcsolódás lehetőségét jelentette, láthatjuk hogy a nemzetiségi konfliktus nem államformafüggő, a politika, ha akar, könnyen építhet rá bárhol a világon.
Benito Mussolini egyik beszédében a totalitarizmus talán legidőtállóbb meghatározását találjuk: „Minden az államban, semmi az államon kívül, semmi az állam ellen.” Szilágyi Lenke, az utazó és fotográfus, a kívülálló éleslátásával fotózta azokat a semmi-pillanatokat, melyek a hivatalos politika szerint a Szovjetunióban nem léteztek vagy legalábbis nem ezekkel a hangsúlyokkal. A többnyire saját maga által készített nagyításokon (ez ma már külön kiemelendő teljesítmény!) különböző családi, társadalmi, vallási hátterű embereket látunk: táncoló matrózokat, fürdőző gyerekeket, templom előtt beszélgető időseket, parton fagyizó párokat, azaz egy érvényét vesztett ideológia mögötti konkrét valóságot. Akkor sikerült lefotóznia a szovjet semmit, mikor a posztszovjet időszakban már újra valami lehetett. A kiállítás megtekintését melegen ajánlom! Itt most egy kisebb válogatást mutatunk belőle.
A nyitókép címe: Blagovescsenszkaja, 2002
