Young Voices of Uni of Arts Belgrade, Magyar Képzőművészeti Egyetem, Aula, 2022. szeptember 20. – október 10. (Kurátorok: Goran Cpajak, Svetlana Volic, Uszkay Tekla)
A Magyar Képzőművészeti Egyetem Aulájában szeptember végétől október elejéig a Young Voices of Uni of Arts Belgrade című csoportos kiállítás kapott helyet. A tárlat keretei között a Belgrádi Művészeti Egyetem Képzőművészeti kara Festő Tanszékének MA és DA fokozatú hallgatói, valamint az Iparművészeti Kar egyes hallgatói mutatkozhattak be, és közvetíthették a két kar jellegzetességeit, generációjuk hangját. A kiállítás fókuszában az állt, hogy „bemutassa a festészet különféle megközelítésmódjait, poétikáit és az alkalmazható technikák sokszínűségét,” valamint, hogy reprezentálja az Iparművészeti kar „speciális szakirányainak sajátságos karakterét a képzőművészet és a dizájn határmezsgyéjén született alkotásokkal” — ahogyan az esemény weboldalán olvashatjuk.
A kiállításon mintegy 15-20 művész szerepel — dacára annak, hogy a honlapon csak 8 van felsorolva — némelyüktől egyetlen, másoktól akár 3-4 mű, egyes esetekben a kiállítótérben szétszórva, másszor pedig egymás mellett bemutatva. A kiállító művészek körében a domináns forma a nagyalakú festmény, irányzataikat tekintve a néhol szürrealista (Kristina Nikolic), másszor hiperrealista (Snežana Nešković Simić) emberábrázolások, a tájképek (pl. Milan Kacevski) és a szimbolikus absztrakció (pl. Smiljana Čurić) a meghatározó. Emellett pedig kisebb számban voltak jelen középméretű körplasztikák (Marko Vučković), valamint vegyes technikájú grafikák, rajzok, (pl. Isidora Vulić, Anka Arsenić, Natasa Mihajlović, Aleksandar Spasić) vagy nyomatok (Verica Petrovic, Dejana Đurđević).
Továbbá, a kiállított művek között kiemelkedik Kristina Bajilo és Aleksandar Rakezić pop art-értelmezése, amely az említett határmezsgyén mozogva izgalmasan mossák el ipar- és képzőművészet határait. Bajilo a globális Nyugat felismerhető termékeit, logóit Orangerie című művén elmosódó, málló, olvadó kompozícióban, monumentális formában jeleníti meg. A Životní saputnik című, alumíniumlábon álló, kétoldalú shaped canvas-én pedig retró reklámok stílusát idéző alakokat állít egy Coca-Cola felirat töredékének hátoldalára, amely így egyrészt mint reklám értelmét veszti, másrészt viszont azzal szembesíti a befogadót, hogy egy logónak csupán egy kis részéből is felismerjük és beazonosítjuk a brandet. Azaz, olyannyira beleégett a látásunkba, hogy a töredéket gondolkodás nélkül képesek vagyunk kiegészíteni magunkban. Rakezić különböző aprócikkek retró hatású csomagolásainak kis csoportját állította ki, és ezzel mintegy hidat állít fel a neoliberális piacgazdaság globális márkáinak világa és aközött a vizuális világ között, amely többek között mind a magyarországi, mind a szerb közönség számára, legalábbis a közép-kelet-európai tengelyen nézve, közös terepnek tekinthető.
Mit árul el tehát a szemléletmódoknak és kiállított műveknek ez az igencsak összetett, fokozottan széttartó csoportja a vendég intézményről, illetve az alkotók generációjáról? Az, hogy melyik alkotóhoz került bővített cédula, kikről, mely művekről tudunk meg többet, sajnos nem segít ezekben a kérdésekben. Ezek a cédulák, amelyek a kiállító művészek mintegy negyedéhez kerültek, csak az alkotókról tartalmaznak néhány életrajzi adatot, de nem tesznek semmiféle utalást arra, hogy mi köti össze a műveket és a művészeket. Nincs különösebb koherencia abban sem, hogy kikről tudunk meg többet, és kikről nem, így befogadóként igencsak magunkra vagyunk hagyva a kapcsolatok megteremtésében, az emlegetett generációs hang meghallásában.
Milyen tehát ez a hang? Az említett pop-art törekvések alapján először is ambivalens, és valóban határmezsgyén mozog, de nemcsak képzőművészet és design, hanem a művekben lecsapódó brandek kultúrája, vizuális világa által való túltelítettség, és az ezektől szabadulni nem tudás között. Ennek a vizuális világnak vagyunk a foglyai, szüleményei átjárják mindennapjainkat, képkultúránkat, képzelőerőnk pedig nem képes szabadulni tőlük. Az, hogy ez a világlátásunknak már-már előzetes része, konstitutív eleme, pontosan arról a tőről fakadó vonás, mint az az alapvető jellemzője a piacgazdaságnak, hogy a minket körülvevő tárgyak is csak másodsorban bírnak használati értékkel, mert ezt a csereérték már mindig is megelőzi. A csomagolás — amelyet Rakezić művei idéznek — pedig olyasfajta epidermikus, felszíni rétege ezeknek a tárgyaknak, amelyet valójában nem lehet lefejteni, hogy megkapjuk a dolgok valódi lényegét. Ez a réteg maga a lényeg, az a szféra, amely nélkül a tárgy, vagyis a termék valójában nem is létezne. Bajilo művei pedig ezt a gondolatot viszik tovább: vásznain nem is történik semmiféle utalás arra, hogy a brandek lenyomatát viselő képi világ valahogy elkülönülne a „dologtól.” Itt már teljesen eltűntek a rétegek, nincs külső és belső, nincs a tárgytól különálló csomagolás, de nincs is a csomagolástól különálló tárgy.
Milyen lehetséges menekülőutakat kínál a kiállítás többi műve ebből a képi világból? A fent említettek alapján egyrészt a szürrealista nihilt, mely ahhoz a kérdéshez vezet el, hogy vajon hathatós védekezést nyújt-e az ironikus (vagy posztironikus) attitűd a márkanevek cinikus képi ereje ellen? Másodrészt — a tájképek révén — a közhelyszerű „kivonulás a természetbe” toposzt, a brandek vizualitását is kitermelő társadalmi-gazdasági körülmények abszolút visszautasítását, valamint az erdők, mezők melankolikus világába történő kimenekülést ajánlják. A törékeny művészi vízión keresztül történő kivonulás persze csak addig működik, amíg be nem ismerjük, hogy az előbb említett körülmények a kizárólagos fenntartói ezeknek a fantáziáknak, és nem jelentenek semmiféle alternatívát a piaci áruléthez képest. És ez vezet el a harmadik menekülőútig: a plasztikákban, vagy a hiperrealista emberábrázolásokba bújtatott társadalmi kommentárokban működő, kicsit újfent ironikus, de mégis véresen komoly realizmus. Ezt kérdezi tehát ez a belgrádi művészgeneráció, és ezek azok az utak, amelyeken alkalom adtán nekünk is érdemes elgondolkodnunk.
