Otthon / művészeti projekt a lakhatásról
kiállítás, kerekasztal-beszégletés, filmvetítés, tánc, performansz, workshop
május 17-24., ex-Otthon Áruház
Pénteken, amikor az egykori Otthon Áruházban megnyílt az Otthon című képzőművészeti kiállítás és eseménysorozat, a reggeli órákban a magyar parlament már sokadszorra volt képtelen megtartani a lakhatási helyzet kérdésében összehívott ülést. A kormánypárti képviselők távolmaradása miatt ismét határozat-képtelen volt a ház – újdonság legföljebb az lehetett, hogy ezúttal még egy kósza államtitkár sem jelent meg a teremben. Mintha szimbolikus nyitánya lett volna mindez a város másik pontján, este a Willany Leó csoport tánc-performanszával elinduló Otthon projektnek.
A jelenlegi magyar közpolitika képtelen bármit is kezdeni a ma egyik legfontosabb hazai problémájával. A jelenlegi legfiatalabb hazai kurátornemzedék, azaz az MKE végzős művészetelmélet-szakos hallgatói (Csejdy Borka, Ölvedi Réka, Peták Dénes, Solymár Fanni) viszont hajszál pontosan azonosítani tudták az alapkérdéseket és képesek adekvát módon meg is fogalmazni ezeket, természetesen művek felsorakoztatásával.
Minden lényeges probléma előkerül itt: a megfizethető bérlakás megtalálásának kínjai, a szinte reménytelen takarékoskodás egy valaha megvásárlandó ingatlanra, a gyerekszám és a négyzetméterek összefüggései, a politika folytonos manipulációi az ingatlanhelyzet körül, a népesedéspolitika és a lakáshoz jutás összekötése (CSOK és vidéke), az egyes, még viszonylag megfizethető kerületek gyors ütemű dzsentrifikálása, a függő léthelyzet, azaz a „gyerek-státusz” mesterséges fenntartása azáltal, hogy az önálló életkezdés kitolódik akár 40 fölé is, a használaton kívüli épületek lakóingatlanná alakításának e percben utópikusnak ható koncepciói, és persze a közterületen való, életvitelszerű tartózkodás és annak kriminalizálása.
Molnár Judit Lilla a gyerek építőjátékokat használja adat-vizualizációjához: egy átlagos, 45 nm-es, kőbányai lakás húszmilliós árát veti össze a 63 hónapra megkötött, havi húszezres lakástakarék kínálta lehetőséggel. S ahogy az építmény nem áll össze, nem klappol, hasonlóképpen nem áll össze az önálló élet konstrukciója sem. Mézes Tündénél egy matrac, mint az ember hűlt helye és egyben lenyomata jelenik meg. Lakatos Attila albérletek 3D-s képét hozza létre: szűkös terek Budapesten, szemben a valenciai Erasmus-os tartózkodásakor használt albérleti szobával. Thury Lili egy lámpatestre viszi föl a lakáshelyzet alapkérdéseit (lakáshiány, dzsentrifikáció, marginalizáció, otthontalanság): egy dekoratív, exkluzív lakberendezési objekt viszi be a személyes térbe a lakáshiány, mint élethelyzet problémáját. Horváth Eszter a nők szülőgépekké változtatása és a lakáshoz jutás relációjára mutat rá. Ádám Anna a térátalakításon gondolkodik egy nyomasztóan lepusztult áruházi helyiségben. Balla Csönge a szobanövények forradalmáról, azaz a magántérben megvalósítható revolúcióról, ha már odakint az van, ami. Az Architecture Uncomfortable Workshop egy üres méhkaptárat mutat be, kissé illusztratív megoldás ugyan, de a kaptár előtt álló egyszerű, háromlábú széken ücsörögve eltűnődhetünk az architektúra mibenlétén s azon, hogy a természet milyen mintákat ajánl föl a tömeges lakhatás megoldására. Varju Tóth Balázs egy belső kirakatba költözött be a megnyitó idejére, hálószobát rendezett be benne, és végig békésen olvasgatott egy Franzen-regényt. Ez csak részben geg: ebben a gesztusban a magántér köztérré válik és fordítva, miközben a marginalizáltság, a magány és kiszolgáltatottság is nyilvánvalóvá válik. A MOME Építészeti Intézetének hallgatói szociális bérlakás projektet vizionálnak használaton kívüli épületekbe, akár van esély ilyesmire a jelenkori Magyarországon, akár nincs.
És éppen ez a kiállítás, sőt az egész Otthon projekt egyik megejtő vonása: a helyzet reménytelensége ellenére konstruktívan gondolkodik a helyzetről, a jövőről, vizsgál és javasol alternatívákat. S mindezt értelmezési keretbe is igyekszik helyezni: a beszélgetések és vetítések jelölik ki ezt a keretet. Maga a lokáció pedig, vagyis a tér, melyben a kiállítás zajlik, több, mint – amúgy látványos – helyszín. Az Otthon Áruházat abban az időben létesítették, amikor Budapesten a komoly lakáskrízisre tömeges lakásépítésekkel igyekeztek válaszolni. Hogy a meg-megújuló panelház építési programok jót tettek-e a városnak vagy sem, az más kérdés, mindenesetre az otthon szó a lakberendezésre utalóan került az állami áruház nevébe.
Ma az áruház üres, kihasználatlan városi tér a Rákóczi út piszkos, szennyezett és forgalommal agyonterhelt szakaszán. De áttételesen mintha itt a kortárs művészet otthontalanságáról is szó volna. Hol lehet ma a fiatal nemzedéket helyzetbe hozó, kortárs nagykiállításokat létrehozni Budapesten vagy bárhol az országban? Vagy simán csak kortárs nagykiállításokat. A Magyar Képzőművészeti Egyetem képzőművészet-elmélet szakos hallgatóinak diplomaprojektje most „kijött” az egyetem falai közül. (Ebben a Summa Artium Kultúratámogató Magánalap és az OFF-Biennále Budapest vezette OFF-Műhely Budapest mentorporgram volt a segítségére.) De milyen esélyei lesznek a pályakezdő kurátoroknak idehaza? A Bálnából épp most kell távoznia az Új Budapest Galériának és egyelőre senki sem tudja, hova költözhet, Pécsen évek óta nincs szakmai programja az egyik legjobb adottságú kortárs művészeti térnek, az m21-nek, a Paksi Képtárban vezetési válság, az ICA-D-ben krónikus pénzhiány van – hogy csak pár példát soroljunk a művészet lakhatási krízisére. Tegyük azt is hozzá, az utóbbi évek legnagyobb új művészeti körképét a debreceni MODEM mutatta be nemrég (Ezek a legszebb éveink? / Pályakezdő perspektívák). Mégis: ma a művészpályák megrekednek a kis- vagy közepes méretű intézmények szintjén, a színtér kiszáradt, se anyagi források, se négyzetméter. De miközben az Otthon Áruház üresen áll – a megnyitón valaki viccből meg is jegyezte: olyan a belső tere, mint New York-ban a Guggenheimnek –, egy ilyesfajta tér kulturális hasznosítása csak álom marad. Villany leó. Ennek a generációnak talán már nem sokat mond Cseh Tamás, Másik János és Bereményi Géza Budapest című dala a hetvenes évek közepéről. Pedig úgy tűnik, a kérdés, hogy tehát hol lesz majd lakóhelyünk?, örökérvényű. Mint ahogy a dilemma is, hogy maradunk itt, vagy…
A fotókat Borsos Mátyás készítette.
