Vajda Júlia (1918-1982) úgy lett a 20. század magyar festészetének egyik legjelentősebb alakjává, hogy életében alig jelenhetett meg a nyilvánosság előtt. Kemény asszony volt. Hol a zsidó származása miatt, hol a regnáló hatalommal szembenállásáért, hol művészete modernségéért szenvedett hátrányt. Kiállítása szeptember 6-án nyílik a New York-i magyar konzulátuson, majd októberben Washingtonban lesz látható.
Munkássága átfogja a 20. század eleje magyar modernizmusának két nagy korszakát, a magyarországi Európai Iskola (1945–1948) „nyugatos” figuratív-szürrealista világát, egészen a hatvanas-hetvenes évek kísérletező, absztrakt, konceptuális és geometrikus törekvéseiig. Egyik legszembeötlőbb vonása a sokszínűség. Vajda Júlia azok közé a művészek közé tartozott, aki folyamatosan gondolkodott a művészetéről és gondolatait írásban is rögzítette. Füzetek tucatjaiban találunk rendkívül értékes dokumentumokat, filozofikus fejtegetéseket. Egy helyütt ezt írja magáról: „Kísért, még mindig kísért a sokféleség… Azok közé a festők közé tartozom, akik csaponganak, engednek az ihlet és az ötlet impulzusainak, nem törődnek a kép stílusával”. Életművének középső, egyik legerősebb szakaszát a kortárs nyugat-európai és amerikai művészet problémáival és törekvéseivel mutatkozó egyidejűség [szinkronitás] jellemezte. Amikor 1961–1963 között Párizsban élt, az ottani galériákban találkozott a kortárs amerikai művészekkel.A párizsi út erős impulzusainak hatására szakadt el végleg saját kelet-európai múltjától, az ötvenes és hatvanas évek nyomasztó magyar valóságától. A saját útját járta. A szubtilis képi világok és rendszerek keresésére fordította energiáit, elmélyült filozofikus gondolkodásának képi megjelenítésére törekedett. Festészete az egyén természetes szabadságáról, felelősségéről és magára hagyatottságról szól. Képei a felelősségtől „sújtott” emberi lét lenyomatai. Egész életében úgy festett, hogy a művei egyszerre voltak szépek és kiáltottak segítségért.Vajda Júlia feljegyzéseit és leveleit forgatva mintha Franz Kafka novelláit olvasnánk. „Úgy érzem, hogy már senkivel sem tudok beszélni. A teljes elnémulás felé megyek?” – kérdezte magától a hatvanas évek végén, alkotó erejének a csúcsán. Félt a számára oly fontos szeretet képességének elvesztésétől. Félt a múló időtől, a haláltól. Szorongott az önként vállalt „életfeladat” parancsától, amit megkerülhetetlennek tartott, miközben talán nem is tudta pontosan, miben áll az. Nyugtalan volt, mert úgy érezte, nem keres, nem kutat elég intenzíven. Máskor a „centrumtalanság” nyugtalanította: „az egyetlen Egy-et akarom, s azt hiszem, lelke mélyén mindenki szenved, ha ennek az Egy-nek a látása összezavarodik”, írta egyik füzetében. Európa politikai kettészakadása idején (a 2. világháború utáni évtizedekben) kivételes módon emelkedett felül a politikai realitások felületes hazugságain és csábításain. Sajnálta nyugati festőtársait, akik a piac kívánalmainak és nyomásának engedve kénytelenek kompromisszumokat kötni, az őszinteség és önkifejezés rovására. És sajnálta kelet-európai művésztársait, akik – egzisztenciális megfontolásból, opportunizmusból – kiszolgálták a kommunista hatalmat. Miközben a kelet-európai hétköznapok nyomorát és szabadság-korlátozásait élte (hazájában, a Szovjetunió által megszállt Magyarországon negyedszázadig nem engedték a kiállítani!), lelkében és művészetében meghaladta ezt a valóságot. A belső emigrációt választotta. A legnehezebb történelmi korszakokban is folyamatosan dolgozott, a saját útját járta és az egyéni felelősség izgatta. Számára a fasizmus öröksége és emléke, majd a háború után létrejött sztálinista rendszer csak erősítette a hozzá hasonlóan gondolkodókkal és az önmagával szemben vállalt felelősséget. Szuverenitását soha nem lehetett megtörni. Ez a kiállítás Vajda Júlia pályája második nagy korszakának egy fejezetét reprezentálja. A második korszak kezdetét. E művek keletkezése megfontolt választás eredménye: a konceptualitás tudatos vállalásával születtek. Ráébredt, hogy mit kell csinálnia, hogy a számára meghaladottá vált expresszivitás helyett engedhet saját intellektuális-teoretikus vonzalmainak.
Vajda Júlia számára a hatvanas évek első fele: új tavasz, a konceptuális művészet kezdete, az elméletek és kísérletek felerősödésének korszaka. Nagy hatással volt rá Georges Mathieu egy akkortájt megjelent rövid írása, a „Structures et Liberté”. Talán ebből értette meg, miként alkotott, mit keresett megelőző munkáiban, amikor kötegeket rajzolt vagy festett, amelyek hol összefonódnak, csomót képeznek, hol újra szétválnak, majd később újabb csomókban találkoznak. Mathieu éppen erről írt. A jelekről, amelyek kezdetben jelentés és struktúra nélkül tolonganak a formátlanság és a Semmi káoszában. Később azonban értelmet nyernek. Mathieu szerint a modern művészet – s ezen belül kiemelten a festészet – jelentést és jelrendszereket keres. A jeleket szavakká, állításokká, mondatokká strukturálja. A korabeli művészet nem a még oly rejtett valóságot akarja leképezni. Feladata a káoszban szétszórt és általa fellelt jelekből saját autonóm jelentés-rendszereit és -formáit kialakítani. Az Ötös tagolás, a Kötegek, és a Virág mintha ennek a felismerésnek a hatására születtek volna. Mindhárom képen a formátlanság, a határtalan tér rendezett leképeződését látjuk. Az Ötös tagolás öt szinten – öt lépésben – jeleníti meg, hogyan lesz a káoszból rend. A Kötegek a szálakat és a csomókat mutatja Mathieu gondolatának értelmezéseként. A Virágon pedig már kalligrafikus rajzolatok is helyet kapnak. Mindhárom mű rímel az absztrakt expresszionisták egész képsíkot egyenletesen betöltő műveire. De a különbség is szembeszökő. Amíg azok kifelé „mozduló”, a néző figyelmét magukba szívó, irány nélküli, örvénylő terek, Vajda Júlia művei nem akarnak túlnyúlni a kép síkján. Nem teremtenek nyitott teret, hanem zárt olvasmányt adnak. Ezek a művek soronként és felülről lefelé olvasandó és értelmezendő konceptek. Egyszerre szándékoznak az érzelmekre és az értelemre hatni. Együtt van a szépség és az intellektuális üzenet. A megfejtésnek újra és újra neki lehet futni: e művek egyszerre konceptuálisak és talányosak. Finomak, érzékenyek és kimeríthetetlenek.A káosz és a rendezettség, a jel és a jelentés ellentétének problémája a hatvanas évek elejétől kezdve foglalkoztatta Vajda Júliát. Soha nem adta fel a színek és formák harmóniájának megteremtését. A különböző képcsoportok eltérő oldalakról közelítették meg a művész filozofikus problémáit. A szigetekben és térképekben (e két műcsoportban) a teremtés eszméjét ragadta meg Vajda Júlia. Erről így ír: „a teremtésben az Isten feminin jellege érvényesül”. A külső és a belső terek összekapcsolása Vajda Júlia művészetének egyik meghatározó problémája. A Dupla kontúrral, Barokkos ornamentikával, Ezüst kerítés című műveken is ezt látjuk. A végtelenből elkülönített síkokat, tereket, bennük elszórt, szinte rejtett, apró jelekkel. A belső erők által sorba rendeződő pontokkal, elkülönülő parcellákkal. E művek egyszerre adnak feladatot a nézőnek, és szolgálják az esztétikai örömszerzést.A szigetek képcsoportját, írta Vajda Júlia, még a képzőművészetnek a „század elejétől zajló krízistudata” jellemzi. Ezt nevezte Vaja Júlia krízisművészetnek. „Kohéziót adni az ember szétesett világának”, jelentést és struktúrát adni a jeleknek: ez lenne a krízis meghaladása. Vajda Júlia egész munkássága ennek a feladatnak alárendelve értelmezhető. A krízis itt fordulópont (turning point) nem pedig az elmúlás elkerülhetetlensége. Krízis, mert a művész megszenvedi az önként vállalt feladat teljesítését, de a művek létrejötte után megkönnyebbülhet: elérte célját, irányt vehet egy újabb feladat teljesítéséhez. Egy gigantikus életmű kicsiny szeletét láthatja itt a néző. Vajda Júlia rátalált valamire, amit a legtöbb művész talán élete végéig ismételt volna, brandként használt volna. Vajda Júlia azonban úgy gondolta, ha egy újabb feladatot megoldott, tovább léphet. 1982-ben bekövetkezett haláláig még számos, megfejtésre váró korszakkal szembesülhetnek művészetének ismerői.Örökké fiatal maradt: élete végéig izgatta az önmegvalósítás és a megújulás feladata. (részlet a kiállításra készült katalógusból)
A cikk lejjebb folytatódik.