A Tomečkovát foglalkoztató kérdések és mindennapi megfigyelések, az anyag(ok) körforgásához hasonlóan, repetitív módon jelennek meg, és térnek vissza alkotói munkáiban, legyen szó tárgyakról, installációról, performanszról vagy épp szövegekről. Mint ahogy az anyagi dolgok is ciklikusságban és folyamatos alakulásban léteznek, úgy fűzhető fel Tomečková alkotói munkássága és gondolkodásmódja is egy loop-szerű, bár önmagán mindig kicsit túlmutató ívre. Így kerül elő például a dolgok örökérvényűségét feszegető kérdés az alkotó Temporary Matter című, versformátumba rendezett szemlélődéseit összegyűjtő füzetében: hova tűnt nagymamája kamrájának polcáról a felhalmozott, több doboznyi ammónia sütőpor, amiből az idő múlásának során – és a levegővel való találkozást követően – csupán a formát adó, üres doboz maradt meg? A vers címét idézve: „Something is everywhere without me knowing.” Vagyis: „Valami mindenhol ott van, anélkül hogy tudnám.”
Tomečková koncentrált, alapos, kitartó, és vállaltan lassú figyelmén keresztül kétszeresen élővé válnak a tárgyak és az anyagok, az üres tér hiányai kitöltődnek, a megfigyelő tekintet egyenrangúvá emeli a szemlélődés tárgyát és cselekvőjét.
„Heisenberg figyeli az atommagot. Kérdés, hogy az atommag figyelné-e Heisenberget, ha ő nem figyelné.”
Nádas Péter, Az égi és a földi szerelemről, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 68. o.
Nádas Péter fenti soraiban, ami eredeti kontextusában a szerelmi vágy kölcsönös meglétét és figyelmét feltételezi, egy egyensúlyi helyzet rajzolódik ki, ami a két résztvevő aktív jelenlétének köszönhetően maradhat csak fent. Dana Tomečkova ezekhez hasonló egyensúlyi helyzeteket keres és vizsgál, esetenként pedig ő maga hozza létre e szituációkat, megadva a lehetőséget a nézőknek is, hogy interakcióba lépjenek a térrel és az anyagokkal. Egyszerre válik hangsúlyossá, és alkot három tényezős egyenletet a figyelem, mint fennálló cselekvés, mint aktus, valamint a megfigyelő és a megfigyelt viszonya – ám az utóbbi kettő esetében a szerepek felcserélhetőek, és egyaránt takarhatnak élő, vagy élettelen tárgyat.
A Stúdió Galéria terében március elején The End of Greatness címmel volt látható az alkotó installáció-alapú kiállítása, amit a záró napon egy performansz esemény kísért. A teret domináló kék szín nemcsak a falakon látható pigment nyomatokon jelent meg, de méginkább a kiállítótér padlóján vált dominánssá, ahol – a napszaktól függően – különböző méretű, formájú, és elrendezésű pigmenthalmokat láthatott a (lábvédő zsákban) belépő látogató. A fél napon keresztül tartó performansz ugyanis, az anyag változékonyságát és örökös jelenlevőségét alátámasztva, szintén folytonosan és organikus módon zajlott, mely folyamatba a látogatók óránként kapcsolódhattak be. A konkrét formák, elrendezések csak átmenetileg határozták meg a tér látványát, a megérkezéskor kék hegycsúcsnak tűnő alakzatból hamar lapos pigment síkság lett. A hamar szót pedig utólag idézőjelbe kellene tenni, az idő ebben a kék térben ugyanis különállóan létezett. Minden résztvevő, legyen performer, szemlélődő, vagy aktívan bekapcsolódó látogató, a maga egyéni tempójában lehetett jelen. A részvételre hívó gesztus elfogadásával, a pigment anyaggal való játékos interakcióba lépést követően, megszűntek a szerepek performerek és nézők között, és egyúttal belehelyezkedhettünk Tomečková alkotói folyamatába is. Nem csupán szemlélődők, de az anyag szempontjából nézve, egyúttal a szemlélődő, kontemplatív figyelem tárgyai is lettünk.
A pigmentszemcsék együttese, a hírhedt Vantablackhez hasonlóan, a végtelenbe vezeti a tekintetet, ám annál mégis jóval szelídebben nyelik el a fényt. MIáltal az anyag széle éles árnyékokban találkozik az üres térrel, a formákat távolabbról figyelve a körvonalak a háttérben lévő anyagszemcsékkel olvadnak egybe. A cím mégsem egy tragikus végre, egy nagyszerű korszak elmúlására, sokkal inkább az azon túli ismeretlenre, és annak potenciáljaira utal, hiszen az ég különböző napszakok és árnyalatok szerinti színe, a tengerek, a vizek, egy kristály mélye, sőt maga a galaxis is, egytől-egyik lehet kék.
„A kék szín a végtelenbe vezető út, amin haladva a valóság képzeletbelivé változik át.”
Jean Chevalier & Alain Gheerbrant, A dictionary of symbols, Penguin, London (UK), New York (USA), 102. o.
A valóság vége, a tudásunk határa, ahogy Tomečková leírásában is említésre kerül, az univerzumra is érvényes, amelynek nagysága ismeretlen, és elképzelhető, hogy végtelen kiterjedéssel bír. Úgy is mondhatnánk, hogy a szuperhalmozokon túl, a kékek kékjében ér véget (vagy folytatódik tovább) a nagyszerűség.
A performansz és a kiállítás végét követően a kék pigmentek összegyűjtve, felszedve, újra tárolókba és várakozó helyzetbe kerültek, kivéve azon részeiket, amik a levegőbe szöktek – hiszen az anyag sosem vész el –, vagy az érintkező felületekre tapadtak, így a látogatók, a figyelem-háromszög résztvevői, haza is vihettek belőlük: észrevétlenül belélegezve, kézre, arcra, cipő orra tapadva, majd hozzáadva őket a város vízkörforgásának rendszeréhez.
Dana Tomečková (1986) Pozsonyban élő képzőművész, aki alkotói munkáin túl ékszerkészítőként is dolgozik. Tanulmányait Pozsonyban és Osloban végezte, munkáiban főképp tárgyakkal, installációkkal, és a tér sajátosságaival foglalkozik. Művészetében a nehezen meghatározható, efemer szituációkat és anyagi dolgokat kutatja, érdeklődésének fókuszában a valóság instabil természete és megfoghatatlansága áll. Március elején volt látható az FKSE Stúdió Galériájában a The End of Greatness című, performansz eseménnyel egybekötött kiállítása, ami egyben a Budapesten töltött három hónapos rezidencia programjának záróeseménye is volt. A performansz Braun Vilmával közös szervezésben, valamint Braun Vilma, Kovács Emese és Lukács Gergő részvételével jött létre.
