Kezdjük egy visszatérő motívummal. Folyamatosan rászorulunk arra, hogy újraszervezzük életünket. Szelektálunk, leltárazunk, mérlegelünk, halogatunk, majd jobb esetben lezárunk és továbblépünk. Ezek fárasztó, lelkileg kimerítő és sok őszinteséget igénylő folyamatok, hiszen a hozzánk közel álló dolgokat szívesen helyeznénk egy időtlen burokba, ahogy néha saját magunkat is. Azt mondják, hogy az idő folyása folyamatos, tagolatlan, ahogy valaminek a kezdetét, úgy a végét is nehéz meghatározni. Sokszor azon kapjuk magunkat, hogy úgy szűnt meg vagy alakult át véglegesen körülöttünk valami, hogy nem is voltunk tudatában a folyamat kezdetének. Vagy megbánható hanyagságból vagy félelemből nem vettük észre. A legnehezebb talán az, ha rajtunk kívül álló ok miatt kényszerülünk az elengedésre vagy olyan választási helyzettel találjuk szembe magunkat, ahol a mérleg mindkét serpenyőjében találunk értékeket, hiszen az új nem mindig vonzóbb a réginél.
Deli Ágnes Valami vége című installációja ezt járja körül a Saxon Art Gallery kis méretű kiállítóterében, ahol a több elemből felépülő installáció teljesen betölti a teret, más bemutatására így lehetőség sem lett volna. A nehéz témát nem súlyos patetikussággal vagy moralizáló fölénnyel tárja elénk a műalkotás. Visszafogott szigorral, tömören és jelentőségteljesen teszi, szabadon hagyva az előjelek elhelyezését és a konkretizálás lehetőségét. Olyan zsigeri módon ragadja meg és érzékelteti a látás számára a kényszerű elengedés folyamatát, ahogy szavakkal nehezen megfogható vagy utolérhető lenne. A nyers kényszerűség, a világ rendjének konzekvens felismerése mellett a humán, emocionális oldalt is felmutatja, ami ebben az esetben a gyötrődés érzéséhez kapcsolódik leginkább.
A széthasogatott, felaprított, majd precíz hasábokba rendezett régi bútorok darabjaiban az elengedéssel járó frusztráció összpontosul. Minden tömb egy komplett bútort foglal magába. Ágy, ruhásszekrény, polc vagy éppen ajtó: életünk megkerülhetetlen tárgyai. Használjuk, van, hogy generációkon keresztül, majd túladunk rajtuk, kidobjuk, megsemmisítjük az ilyen bútorokat. Ez azonban nem a tárgyak drámája, csak a miénk, hiszen mi érzünk velük kapcsolatban, akár terheltséget, akár bűntudatot vagy ragaszkodást. Egyértelmű azonban, hogy Deli Ágnes installációjában nem pusztán bútorok és használóik kapcsolatáról van szó, hanem egy, ezen a szinten messze túlmutató tapasztalat metaforikus ábrázolásáról.
Az otthon fogalmára való utalás motívuma, akár absztrakt formákon, akár a hétköznapi tárgyak vagy anyagok jelentős szerepén keresztül, már a kezdetektől fogva jelen van Deli Ágnes művészetében. A mostani installációval leginkább azok a ’90-es évektől készült művei állíthatók párhuzamba, melyek vasabroncsokkal összeszorított szivacs és matrac elemekből épültek fel. Ezekben az installációkban (az 1996-os Álmodozzál kiscicám és a Holdidő, vagy a 2005-ös győri kiállításán bemutatott művek) a mostanihoz viszonyítva még sokkal nagyobb szabadságot kapott maga a beszorított anyag, hiszen puha kitüremkedésével némileg legyőzte az őt kínzó abroncs korlátait. A vasabroncs és a matrac között másfajta dialektika állt fenn, amely a szilárdság és a puhaság párbeszédén alapult. A szorítás drasztikussága és drámaisága a puha anyag testszerűségében rejlett, melyet a vas engedelmességre kényszerített és deformált, mégsem fojtott meg egészen. Ez már kevésbé elmondható a Perzsa c. 2008-as műről, ahol a kilyuggatott fém tartályba helyezett szőnyeg réseken át kitüremkedő anyagának fuldoklása még kézzel foghatóbb volt, hogy csak párat említsek Deli Ágnes ide sorolható művei közül.
A szorítást a most kiállított művön is érzékelhetjük. A bútorok romjait néhol körbevevő, néhol kiegészítő diszfunkcionális ketrecek azonban csupán szimbolikusak, mint egy láthatatlan erő képviselői vannak jelen, hiszen a bútorromok oszlopainak formai tömörsége önmagában hordozza a tér összenyomásának jellegét. A Valami vége installáció kapcsán a szorítás mellett talán még inkább helyénvaló a sűrítettség fogalmát használnunk. A sűrítettség itt azonban nem az esszencia értelmében van jelen, hiszen az installációhoz használt kiindulópont, vagyis a bútorok, teljességében elvesztek és átalakultak. A sűrítés folyamata, a térkihasználás minimalizálása pont eredeti funkciójuk betöltésétől fosztotta meg azokat, hiszen többé nem visszaalakíthatók vagy összerakhatók. A saját tér elszívása a dolog drasztikus deformálása által olyan esetekben lép fel, amikor a dolog megsemmisítése vagy átmeneti felfüggesztése a cél. Az installáció darabjaiból most egy gondosan összekészített raktár képe rajzolódik ki előttünk, ahol az egyes elemek olyan közel vannak elhelyezve egymáshoz, amennyire a megtekinthetőséget figyelembe véve lehetséges. A feldarabolt bútorok oszlopai között sétálva majd mi magunk is átélhetjük a szorító térnélküliséget.
A kiállítás annak a lírai felismerésnek a pillanatát ragadja meg, amikor rá kell jönnünk, hogy a lezárás végleges és brutális, a múlt értékei pedig nem mindig továbbvihetők. A hátrahagyás és felszámolás gesztusa így kerül párhuzamba a régi bútorok elpusztításával. Nem tudunk mindent megmenteni és magunkkal vinni, a jó szándék pedig sokszor önbecsapással párosul. Az itt látható ready made szobrok többféleképpen értelmezhetők. Tekinthetők a személyes elengedés-rítusok metaforájának, amikor össze kell pakolnunk, le kell zárnunk és múlt időbe kell tennünk életünk egy fontos részét. Ez lehet egy személy, de egy új élethelyzet okozta változás is. Ebben az esetben kétféleképpen olvasható a precíz roncsolás gesztusa: habár a megsemmisítés eljárása brutális, az ilyen tiszta munka negatív indíttatása ritkán egyértelmű. Benne van még annak a reménye, hogy valahogy, valamikor még össze lehet rakni, újjá lehet építeni az elemeket. A tömörítés gesztusa ehhez igazodva a menekítés, a bújtatás vagy a magunkkal hurcolás szándékát őrzi, még ha méretéből és súlyából fakadóan a feladat eleve lehetetlennek is bizonyul. Ha tovább kell költöznünk, akár egy másik országba, akár közelebb, szeretnénk átmenekíteni a számunkra fontos dolgokat, míg rá nem jövünk arra, hogy nem minden mozdítható. Ha valami sérült, sebzett, akkor nem tudjuk szétszedni és máskor, jobb körülmények között újra összerakni. Észre sem vesszük, hogy a dolgok már a menekítést sem élik túl, nem hogy az újraélesztést. A folyamat végén a kiindulópont a felismerhetetlenségig átalakul, elveszti korábbi jellegét, ahogy a bútorok szobrokká válnak. Fel kell tehát tennünk magunkban a kérdést, hogy mi az, ami körbe vesz minket, amit őrizgetünk, továbbviszünk magunkkal és tudjuk-e azt folyamatosan hozzáigazítani az életünkhöz, vagy ha esetleg egy lépéssel távolabbról szemléljük, fel sem ismerjük már, annak ellenére, hogy régi értékeinek emléke még erősen bennünk él.
