Valóságos kalandok

Szinyei Szalon 2005. október 18. –november 4.
Részt vevő művészek: Baranyai Levente, Csáky Donát Márk, Ferenczy Zsolt, Görgey Géza, Hajdú Kinga, iski Kocsis Tibor, Kósa János, Kovács Lehel, Losonczy István, Radák Eszter
A kaland szó hallatán sokunknak először egy kalandregény jut eszünkbe, amit nem lehet letenni, kíváncsivá tesz, sodor magával a lendülete. A kiállítás címének ez az áthallása az irodalomba segít valamiféle egységes nézőpont megtalálásában, ami a képek láttán szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnne. A regény műfajának kialakulása, változásai, és a valóság alapú festészet metamorfózisai között számos egyezés figyelhető meg. Ahogy a regény, úgy a festészet sem rendelkezik kizárólagos modellel. A történeti korszakok ugyan karakteresen meghatározzák a műfaji sajátosságokat, de a kor minden egyes alkotójának, sőt a műveknek megvan a maga specifikus jellegük. Danielá Hodorová cseh regénytörténészt idézem: „A regény műfajt nyitott struktúra, élénk műfaji dinamika jellemzi, ezért folytonos változásban, alakulásban van, szüntelen határátlépésekre ragadtatja magát; miközben viszont nemcsak elhagy elemeket, hanem bizonyos komponenseit átörökíti, funkciójában módosult vagy profanizálódott változatban. A „valóság-regény” műfaji formációi a krónika, az (auto)biográfia, a napló, az emlékirat, az életből vett történetek. A „fiktív-regény” változatai, pedig az evangélium, az apokrif, a mese, a hagiográfia, az eposz, az allegorikus történet poétikai vonzáskörében alakultak ki. A regény tehát eleve egy „kétlaki műfaj”, szinkrón – tehát a jelenből vett eseményeket írja le, de diakrón is egyben – a múlt eseményeinek, és a hagyományok vonatkozásában egyaránt.” 
Az itt kiállított művek a valóságot éppolyan egyéni szemszögekből értelmezik, mint a történeti korszakok regénytípusai és persze ahogy jelenkori irodalom is és koncentráltan műfajcentrikusak.
Megfigyelhetjük például a tájkép műfaj osztódását amely, mint az útleírásokból kinövő kalandregény rokona, és itt a kiállításon ahogy a szinte dokumentáló hűségű tájképtől, pl. Kovács Lehel Római látképei és Görgey Géza Tátrát ábrázoló képein majd egészen más formában, Baranyai Levente súlyos anyagiságú „plasztikus világatlasz madártávlatból” sorozatán kersztül eljut az absztrakt felületekként értelmezett síkfestészetig Radák Eszter munkáiban.
A néző azon sem lepődne meg, ha hirtelen egy romantikusan idilli tájleíró írásműben találná magát, a történet illusztrációjaként Csáky Donát Márk festményeivel.
Persze ezzel nem minősíteném le a felsorolt műveket puszta illusztráló tájképekké, merthogy itt minden festő szellemi kalandot is keres, amelyet megfelelő képi formába önthet. Ki narratív, ki statikusabb ábrázoló vagy elegyített formában.
Ferenczy Zsolt és Losonczy István szintén tájképi eredetű munkáihoz például szorosan hozzátartozik egy-egy történet, vagy írásmű is, tehát a konceptuális szemléletmódot elegyítik a klasszikus festészeti hagyományokkal. Erősen narratív beállítottságú iski Kocsis Tibor is, akinek itt látható mozdulatlan, ikonikus művében a módszeres richteri távolságtartás jelentősen felerősíti a mindent betöltő szakralitást.
Kósa János, akinek a festészete valóságos posztmodern művészettörténeti enciklopédia, amely a klasszikus (reneszánsz, barokk, 20. századi) citátumokat ironikus felhanggal színezi, olykor halk, visszafogott, máskor – mint itt is dús, túlburjánzó díszletekkel dolgozik.
A hagyományos idézetek képi megjelenítése és a kortársi gondolkodásmód ötvözete megjelenik Hajdú Kinga műveiben is, aki szintén előszeretettel fest tájképeket, itt a sokrétű szimbolikával rendelkező rózsa motívumot rendezte hímzett sormintaként a vászonra.
A kiállítás szándéka szerint ünnepi, valóságos kaland lett, a puszta látványra éhes befogadónak is könnyen habzsolható konglomerátum, amely mondanivalót a szakma számára is tartogat. Mint kiút az avantgárd, a poszt-poszt izmusok utáni cselekvésképtelenség-érzésből, válasz a tehetetlenségre, cselekvéssel. Felfedezhetjük benne a kortárs festészet különös, a festészet utáni hangulatát, amely felszabadult minden kötelező gyakorlattól (vagy önmaga akaratából alkalmazza) és az egyéniség szabadságát fejezi ki, nem törődve idővel, térrel – a történeti meghatározottságon kívül maradva alkot, akadálytalanul jár át a korszakokon, tőle távol eső műfajokon, művészeti stílusokon, festésmódokon.
P. S.: Van egy olyan talán enyhén nyomasztó érzése az embernek, hogy minden kortárs festő a maga számára újra akarja írni a festészet történetét.
(részlet a megnyitó szövegéből)