artPortal (ap): Külföldön, ahol az aukciós piacon sokkal nagyobb a kortársak súlya, gyakori az átjárás a galériák és az aukciósházak között, itthon viszont alig van rá példa. Te pedig mindkét irányban megtetted már ezt az utat. Miért?
Kaszás Gábor (KG): Így igaz, de mivel az utóbbi 16 évet a Virág Judit Galériában töltöttem, sokan már nem emlékeznek arra, hogy galeristaként kezdtem. Két társammal közösen alapítottuk a 2000-es évek elején a St.art Galériát, ami egy lakásban működött, történetesen ugyanebben az épületben, a Vármegye utca 7-ben, ahol most megnyitottam a Szikrát. Régi álmom volt, hogy galerista legyek és bár a St.art-nál, ahol olyan nagyszerű művészekkel dolgoztunk együtt, mint Nádler István, Megyik János, Haraszty István, a fiatalabbak közül Benczúr Emese vagy Csörgő Attila, csak másfél évet töltöttem, ennek az álomnak a megvalósításáról sohasem mondtam le. Ezzel együtt szívesen csatlakoztam akkor a Virág Judit Galéria csapatához, hiszen nem volt idegen számomra az aukciósházak világa sem; egyetemi éveim alatt egy másik aukciósháznál, a Nagyházi Galériában dolgoztam. Ugyanakkor mindig is reménykedtem abban, hogy visszatérhetek a kortárs világába, ám ehhez két feltételnek kellett egyidejűleg teljesülnie: el kellett jönnie egy olyan időszaknak, amikor a kortárs művészet iránti érdeklődés és kereslet magasabb szinten stabilizálódik, én pedig kompromisszumok nélkül képes lehetek fenntartani egy galériát. Ez a helyzet mostanra állt elő.
ap.: Éppen akkorra, amikor a Virág Judit Galéria is fokozottabban fordul a kortárs, elsősorban a „klasszikus kortárs” művészet felé…
KG.: Valóban, és ez is pontosan azt mutatja, hogy a kortárs piacban jócskán van fantázia. Ily módon a Virág Judit Galéria profilkörének bővülése inkább plusz motivációt adott a váltáshoz. De hozzáteszem: az ott töltött évekből akkor is nagyon sokat tudok profitálni, ha azok nagy részében a kortársaknak erősen korlátozott szerepe volt.
ap.: Pontosan ez a következő kérdésem: hogyan tudod most hasznosítani az aukciósházban szerzett tapasztalatokat és mennyiben érzed a hátrányát annak, hogy az utóbbi több mint másfél évtizedet a kortárs világán kívül töltötted?
KG.: Talán a legfontosabb, hogy a klasszikus és a klasszikus modern mesterek munkáival dolgozva alázatot tanultam. Ifjú fejjel például sohasem értettem azt, hogy Anna Margit miért fest mindig bábukat, miért fűzi fel erre egy egész életművet, hiszen a negyedik bábu ugyanolyan, mint a harmadik. És itt értettem meg, hogy valóban nem kellett volna mást csinálnia, mert minden egyes bábuval újabb, mélyebb rétegeit nyitotta meg az alkotásnak. Vagy ugyanígy említhetném példának Birkás Ákos fejeit; az ember megtanulja, hogy nem a nagy szavak és a nagy ötletek határozzák meg egy művész „fajsúlyát”, hanem az, hogy milyen elmélyülten, milyen kitartóan tud végigvinni egy művészeti koncepciót. És bár továbbra is a kortársért lelkesedem, most már igazán meg tudom becsülni a klasszikus értékeket, életműveket. Abban a világban, amiben több mint másfél évtizedig dolgoztam, rengeteg ismeretséget kötöttem – gyűjtőkkel, a képzőművészet iránt érdeklődőkkel éppúgy, mint például múzeumi szakemberekkel –, egy ilyen kör elengedhetetlen ahhoz, hogy a galéria meg tudjon állni a lábán. Ez a kör sokat bővült például azokon a festménybecsüs tanfolyamokon is, ahol előadásokat tartottam. Ugyanakkor az aukciósházban kevésbé kerültem kapcsolatba a fiatal művésznemzedékek képviselőivel és az ő gyűjtőikkel – itt nyilvánvalóan van pótolni valóm.
ap.: Feltételezem, hogy sokat gondolkodtál a galéria nevén. Végül eltértél a névválasztás hagyományaitól – a legtöbb galéria neve vagy a tulajdonosra, vagy a címére utal, vagy valamilyen betűszó –, és talán szokatlan a „bemutatóterem” elnevezés is a „galéria” helyett…
KG.: A Szikra, úgy gondolom, jól jelzi, hogy a galéria pici, de mégis nagy „tűzerőt” képes létrehozni, ha jól használjuk ki a benne rejlő lehetőségeket, ugyanakkor a szónak különböző politikai konnotációi vannak, amik közül mindenki megtalálhatja az ízlésének leginkább megfelelőt. Ily módon nem megosztó és ezt a mai világban nagyon fontosnak tartom. Azt szeretném, ha itt a művészetről lenne szó, mert számomra igazán ez a fontos. A „bemutatóterem” is a helyiség adottságaira kíván utalni.
ap.: Mielőtt megnyitottad a galériát, a honlapja már működött és azon nagyon pontosan formába öntötted, milyen koncepciót kívánsz követni.
KG.: Igen és ezt a legrövidebben abban tudom összefoglalni, hogy a képzőművészet tradicionális hagyományainak szem előtt tartásával a művészet immanens, belülről építkező jelenségeit és eredményeit, az egymásba simuló kulturális rétegek áthallásaiból kibontakozó, elmélyült, önreflexív művészeti produkcióikat igyekszem bemutatni. Egészen biztos, hogy ennek az iránynak a kialakulására is komoly hatással voltak a Virág Judit Galériában töltött évek. A szemléletem átitatódott azzal a fajta művészeti sokszínűséggel, amit magamba szívtam a klasszikus piacon; ezt nem akarom eltolni magamtól, hanem építkezni akarok rá, kialakítani egy folytonosságot és megkeresni az immanens értékeket a kortárs művészetben.
ap.: Jelenleg, első körben hat művésszel dolgozol együtt. Hogyan alakult ki ez a kör és fog-e még bővülni?
KG.: Amíg a klasszikus piacon dolgoztam, nem volt elég időm arra, hogy a fiatalabb generációk körében is mozogjak, így kézenfekvő volt, hogy azokkal a művészekkel kezdjek foglalkozni, akikkel már hosszabb ideje jó viszonyt ápoltam, de természetesen nem szeretnék itt megállni. Igyekszem jobban megismerni a 20-30 évesek generációját és közöttük is találni olyanokat, akikkel együtt tudunk dolgozni. Úgy gondolom, maximum 10-12 művésszel lehet érdemben, hatékonyan együttműködni, tehát a kört szeretném bővíteni. Természetesen olyan művészeket keresek, akiknek hiszek a kvalitásaiban, de ugyanilyen fontos, hogy emberileg és szakmailag is azonos hullámhosszon legyek velük, megbízzunk egymásban. A művész és a galerista egymásra van utalva, serkenteniük, inspirálniuk kell egymást, ami csak akkor sikerülhet, ha megvan közöttük az összhang.
ap.: Essen akkor most szó a „hatokról”.
KG.: Két művészt, Konkoly Gyulát és Köves Évát biztosan nem kell bemutatnom azoknak, akik az artPortalt olvassák, mindkettővel régi a kapcsolatom. Évával ennek kezdete 2009-re datálódik, amikor történetesen a Virág Judit Galéria rendezett neki tárlatot, Konkoly Gyulának pedig még a St.art Galériában csináltunk kiállítást. Balogh Csabát – akinek egyéni tárlatával nyitottuk a galériát – és feleségét, Erzsébetet évtizedek óta ismerem, úgyszólván napi kapcsolatban vagyunk. Ők „főállásban” restaurátorok, akik ebből a nézőpontból, pozícióból kiindulva sajátosan értelmezik az alkotásokat. Csaba a munkája során felgyülemlett melléktermékeket, a beszáradt üvegpalettákat, kereteket, vászonfragmentumokat, törlőeszközöket, továbbá a művészeti nyilvánosság tipikus kellékeit – meghívókat, katalógusokat, plakátokat, molinókat hasznosítja újra, ily módon hozva létre tárgykollázsokat. Erzsébet művei analitikus és poétikus-lírai elemeket ötvöznek. Érdeklődése középpontjában a 20. századi festészettörténet jellemző polémiái – így például a képszerkesztés két-, illetve háromdimenziós lehetőségeinek konfliktusa – állnak. Legújabb fotográfiáin ugyanakkor a Leon Battista Alberti-féle híres ablak-hasonlat érzékeny, vanitas-szerű tematizálására törekszik.
Khoncz István öt éve fiatalon, 55 évesen hunyt el és bár jó néhány egyéni kiállítása volt és művei fontos kortárs gyűjteményekben is szerepelnek, nem tartozik az igazán közismert művészek közé. Szerteágazó életműve humorral átszőtt hadüzenet a közhelyeknek és konvencióknak, dekonstruktív alkotásmódja a dadaizmus attitűdjével párosul. Amellett, hogy itt, a galériában kiállítást szervezünk neki, szeretném segíteni életmű-katalógusának megjelentetését és azt, hogy valamelyik nagy közgyűjteményünk is bemutassa munkásságát.
Tavaly sajnos Egyed László pályája is lezárult. Őt főként a klasszicista és barokk művészet inspirálta, elsősorban kompozíciós kérdések, a kompozíció felépítése vagy akár lebontása foglalkoztatták. Műveiben kiemelt szerepet kap a töredékesség, a kihagyás, a szünet, a visszatörlés – azaz az anyagtalanítás különböző lehetőségei – így rajzai a figurativitás és a non-figurativitás határán mozognak.
ap.: Milyennek szeretnéd látni a galériát 5-10 év múlva?
K.G.: Szeretném, ha ez egy „beszélgetős” galéria lenne, ahol a betérők egy jóízű beszélgetés során közelebb kerülhetnek a kiállított munkákhoz. Számomra legalább annyira fontos az élmény, a befogadás létrejöttének öröme, mint az adott művész presztízse. Nyilván alakítani kell majd a kereteket is – nem feltétlenül úgy, hogy nagyobb galériába költözünk, bár ezt sem zárom ki – hanem úgy, hogy közönségünk számára másfajta élményeket is nyújtunk. Szívügyem például a képzés, ami eddigi gyakorlatomban sem csak ismeretek egyoldalú átadását jelentette, hanem egyfajta közösségformálást is. Ugyancsak cél, hogy 3-5 év munkájával kijussunk nemzetközi vásárokra is, valamint egy olyan közép-európai kapcsolatrendszert hozzunk létre – elsősorban szlovák, lengyel, erdélyi és szerb galériák társulásaként – melyben a hazai képzőművészet könnyebben tud nemzetközileg érvényesülni.
ap.: Meddig látod most előre a galéria kiállítási programját?
KG.: Egyelőre októberig. A neveket illetően ne számíts nagy meglepetésekre; első körben a galéria művészeinek egyéni kiállításait mutatjuk be. Balogh Csaba nyitó tárlata után Köves Éva következik, akitől a tervek szerint egy új, nagy installáció lesz látható. Október után viszont minden bizonnyal már új névvel vagy nevekkel bővül a kör. Igyekszünk bekapcsolódni a szcénát megmozgató rendezvényekbe is; az idei Gallery Weekend még túl korán van nekünk, de Balogh Erzsébet kiállítását már a Fotóhónaphoz igazítjuk.
ap.: A honlapodon is jelzed, hogy számos szolgáltatással – tanácsadás, gyűjteménykezelés, oktatás, szakértés – is állsz az érdeklődők rendelkezésére; e területek eddig sem voltak idegenek Tőled. Marad-e minderre időd?
KG.: A galéria a szívügy, a szerelem, ami ezért abszolút prioritást élvez.
Az illusztrációkat a Szikra Képzőművészeti Bemutatóterem bocsájtotta rendelkezésünkre.
