Mi változott a 2010-es kormányváltás után a képzőművészeti életben? Milyen képzőművészeti ellenzéki alternatívák merültek fel a kormány hatalmi terjeszkedésének megállítására? Meddig terjed a művész felelőssége; kik, mit csináltak jól-rosszul eddig? Erről beszélgetett a HG60 – esztétikai engedetlenség című kiállítás megnyitója alkalmával Urfi Péter, a Magyar Narancs rovatvetetője Csoszó Gabriella fotóművésszel (Szabad Művészek csoport), valamint képzőművészekkel: Lőricz Lillával, Nemes Csabával (Szabad Művészek csoport), Borsos Jánossal, Horváth Tiborral. És egy kicsit Szőke Annamária művészettörténész, egyetemi docenssel (ELTE Művészettörténeti Intézet) is.
Számos okunk lehet feltételezni, hogy követeléseink lehetnek a képzőművészek társadalmi felelősségvállalásával kapcsolatban. Most, hogy a helyzet jóval komolyabb, mint eddig bármikor, az ellenzéki kezdeményezések mögött és mellett megjelentek képzőművészekből álló csoportok és akciók is, akik nem feltétlenül képzőművészeti gesztussal, sokkal inkább munkával támogatják a második Orbán-kormány tevékenysége szülte elégedetlenséget és felháborodást. Annál is inkább égetőbb a helyzet, mert a képzőművészek eddig leginkább saját autonómiájukkal és a kultúra kiszervezésével kapcsolatban léptek, ha léptek. Ezzel szemben ma már túl vagyunk a negyedik alkotmánymódosításon is, melynek tétje az ország következő egy-két évtizede.
A múlt pénteken hatvanadik születésnapját betöltő Hunya Gábor gazdaságkutató nemzetközi gyűjteményéből válogatott kiállítás olyan műveket mutat be a Müsziben, amelyek politikai és társadalmi kérdéseket dolgoznak fel. Ennek nyitánya volt a beszélgetés, amelyre körülbelül nyolcvan-száz ember volt kíváncsi.
Szerintem három alapkérdés merült fel: 1. Mely helyzetekben vállaljon a képzőművész felelősséget? 2. Kik, mit tettek és mit nem tettek meg eddig? 3. Mit kellene rendbe tenni? És három másik kérdés viszont félig vagy nem: 1. Miért most szakadt el a cérna sokakban és miért nem korábban? 2. Miért várható el a képzőművészektől erősebb reakció, mint az egész társadalomtól? Az utóbbi főleg annak fényében adhatott volna feszültséget a beszélgetésnek, hogy Csoszó Gabriella ingyen dokumentálja az egyre apadó létszámú ellenzéki gyűléseket.
Az első kérdés megválaszolásában, úgy tűnt, a jelenlévők között konszenzus volt. Egy ideje már nem a művészet kiszervezéséről, a Magyar Művészeti Akadémiáról (MMA), Kerényi Imre és Fekete György ámokfutásáról és a képzőművészeti képzések ellehetetlenüléséről van szó, hanem a demokratikus keretrendszer felbomlasztásáról. Ezt mindegyik szereplő elismerte és kimondta, azzal a pontosítással, hogy Lőrincz Lilla szerint a változás gyökerét nem a kormányváltásban kell keresni, mert korábban is voltak arra utaló jelek, hogy a képzőművészeti szcéna nem működik tökéletesen. Jogosnak érezhetjük a megállapítást, mert bár a művészeknek 2006-tól fokozatosan lett volna okuk fellépni, mégis a 2010-es kormányváltás után két évvel lépte át a politikai közélet azt a határt, amire a művészek egyre tömegesebben és egyre nagyobb nyilvánosság előtt reagáltak. Az MMA Alaptörvénybe foglalása húzta meg a ravaszt, holott a demokratikus alapértékek lebontása, kikezdése és a határaival való kísérletezgetés már két éve elkezdődött, a politikai közélet, a közbeszéd lezüllése pedig még korábban.
Borsos János, Lőrincz Lilla, Csoszó Gabriella, Nemes Csaba, Horváth Tibor és Urfi Péter
fotó:Csicsely Tamás
De Horváth Tibor szerint az Orbán-kormány antidemokratikus tevékenysége sem volt még elég. „Az összes képzőművész nevében szégyellem magam, hogy ez a rezsim nem tudta kitermelni azt a képzőművészetet, amely képes lenne társadalmi változásokat elindítani” – hangzott el tőle a beszélgetés talán legerősebb mondata. Ehhez Csoszó Gabriella hozzátette, hogy neki is rossz tapasztalata van abban, ahogyan a konkrét politikai értékvesztésre reagálni tud a képzőművészeti közeg. Nemes Csaba viszont egy sajnálatosan válasz nélkül maradt kérdést tett fel: „Miért gondoljuk, hogy a művészet aktívabb, mint a társadalom?”
Ezen a ponton érdemes lett volna jobban elidőzni, és azt gondolom, hogy Nemes kérdése a realitások belátásáról árulkodik. Ahogy Borsos János a képzőművészet megosztottságát, Horváth Tibor pedig a fenyegetettséget, mint a magyar társadalomra jelenleg jellemző állapotot nevezte meg az áttörő művészeti aktivitás hiányának okaként, úgy Nemes kérdése pontosan arra a csapdahelyzetre utalt, hogy a művészeti élet szereplői is leginkább és elsősorban – engedjük meg – családjukat, egzisztenciájukat féltő emberek. Ha kevésbé megengedők akarunk lenni, sokuk tájékozatlan is, vagy egyáltalán nem tulajdonít olyan szerepet a művészeknek, hogy részt kellene venniük a társadalmi változások katalizálásában.
Talán ez lehet a válasz arra a Csoszó által érintett, s a beszélgetésben főszerepet vállaló hozzászóló, Szőke Annamária által taglalt kérdésre, hogy vajon a művészeti intézményrendszer szereplői, az érdekvédelmi szervezetek, csoportok, képzési intézmények miért nem reagáltak lényegében semmit az elmúlt két évben. Vagy a csak akkor, amikor már a saját maguk jövőjéről volt szó. Szőke Annamária a maga válaszát is megfogalmazta: „Az a döbbenetes, hogy egy művészeti csoport, szervezet, érdekképviselet sem szólalt meg. Hol vannak azok az iskolák, amelyek kinevelnek egy olyan generációt, amelyik a társadalmi változásokra reagálna? Két kezünkön meg tudjuk számolni, hány olyan képzőművész van, akik részt vesznek a társadalmi megmozdulásokban. Mert a lakosság nagy része azt gondolja, hogy minden rendben van. Olyan erő működik a háttérben, amit nem látni”.
Ebben a fenyegetettségben meg van kötve azok keze, akik az intézményrendszertől függenek. A félelemérzet alól való felszabadulás egyik lehetséges útja az lehet – ahogy arra Csoszó és Lőrincz Lilla is felhívta a figyelmet –, ha a közeg tudatosítja, hogy épp a negyedik alkotmánymódosítással mutatta meg, hogy beláthatatlan, a kormány hol áll meg az ország átalakításában. „Az MMA-nál sokkal nagyobb gebasz van” – ahogy Lőrincz Lilla sarkosan megfogalmazta.
Szintúgy igaza van Borsos Jánosnak, aki szerint hagyni kell mindenkit a saját maga útját járni, mert többféle attitűd is érvényes lehet ebben a folyamatban. Ez azért fontos megállapítás a továbbiakra nézve, mert a harcos aktivizmus felől már eddig is voltak olyan hangok, amelyek a közönyt, vagy a néma munkát büntették volna és ez pontosan a Borsos által emlegetett belső megosztottsághoz vezet.
És természetesen továbbra is hiányzik egy átfogó program, erre leginkább Csoszó utalt. „Arra kell a szakmának koncentrálnia, hogy szakmai minimumokat és alapelveket kell kidolgoznia, és el kell döntenie, hogy ezeket a szakmai minimumokat kiktől és milyen módon várjuk el 2014-ig és utána” – mondta.
2013. március 29, Budapest, MÜSZI
Nyitókép: Esztétikai elégedetlenség, MÜSZI, Budapest, 2013. Forrás: Müszi / Facebook
A cikk lejjebb folytatódik.