Pokoli aranykor
Kieselbach Galéria
október 21-ig
Szőnyei Tamás kulturális újságíró, több tényfeltáró és történeti munka szerzője, valamint Bp. Szabó György grafikus, zenész, a ’80-as években egymástól függetlenül kezdték gyűjteni az akkori alternatív, underground, punk zenei szcéna koncertplakátjait. Nem véletlen a jelzőhalmozás – alternatív, underground, punk –: a különféle stílusok mintha nem váltak volna el élesen annak idején. A pozíció, azaz a marginális, megtűrt, féllegális helyzet kötötte össze a különböző zenekarokat, az önmagát rock and roll zenekarként definiáló URH-tól, az ipari zenében, zajban utazó BP.Service-en, Art Decón át a punk ETA-ig, az intellektuális, new wave-es Sex-E-Pil-ig, az alter-szupersztár Európa Kiadóig, vagy az önfeledt tánczenét játszó 2.Műsorig. A plakátok tervezői nem ritkán maguk a zenészek voltak, terjesztői pedig szinte mindig ők, az NDK tapétaragasztó, a vödör és a korongecset ugyanúgy a zenekarok arzenáljához tartozott, mint a gitár, vagy az erősítő.
Abban az időben, úgy 1981-től nagyjából ’89-ig, az underground rockplakát szó szerint az utca hírmondója lett. Az alter-rock eseményekről nem számolt be a pártállam tömegmédiája, így máshonnan nem lehett tájékozódni, mint az utcáról. A kanonizáció és az elfogadottá válás íratlan feltételei közé is tartozott, hogy a zenekarodnak legyen önálló, azonosítható vizuális nyelve, a plakátjainak saját arculata. Képzőművészet és zene között sima volt az átjárás: a Bizottság példája evidens, de másutt is voltak képzőművészek, mint Gerhes Gábor és Ocztos István a 2.Műsorban, a fotós Fákó Árpád a HÚS-ban, a gitáros és grafikus-tervező Gasner János a Sziámiban. Király Tamás butikjában pedig megfordult szinte az egész szcéna, és ennek a Petőfi Sándor utcai boltnak a fala a kor Facebook-ja is volt: filctollal felírt üzenetek és event-ek közvetítő felülete.
A plakátok technikája a legegyszerűbb, stílusa pedig a legszabadabb: ezeken a felületeken tényleg bármit meg lehetett csinálni a látvány szempontjából, de olykor még politikailag is. Alig rejett szubverzív üzenetek is megjelentek, de a plakát néha meg sem érte, hogy a rendőr észrevegye, egy hétvégére jutott több fontos koncert is, így a plakátok egymásra rétegződtek a város csomópontjain, a színes papírok eltűntek, elenyésztek.
Talán tudattalanul, de ebben az efemer, eltűnő formátumban Szőnyei és Bp.Szabó is megláthatta a korlenyomatot és az értéket, mindenesetre eltették a plakátokat. Más-más indíttatásból persze, éppenséggel Bp.Szabó zenélt és tervezett is.
Gyűjteményeik mostani, Kieselbach Galériabeli bemutatása kapcsán sok érdekes, inspiráló, de valamiképp mégiscsak szívszorítóan fájdalmas dolgot el lehetne elmondani erről korról és talán egy egész nemzedékről is. Hiszen a megkésettség, a dekadencia, az elzártság, reménytelenség éppúgy jellemző volt az akkori Budapestre, mint az elevenség és az irónia. Pontosan ez hívta elő a zenei és színpadi sokféleséget is: a Balkán Tourist például szinte színházi jellegű, látványos koncerteket tartott, a Neurotic pedig botrányos akciókat, míg a Balaton spleen-es, melankolikus esteket. De most jobb, ha nem elemzünk és nem is nosztalgiázunk, okosan és ízléssel teszi meg helyettünk mindezt az a vaskos, impozáns kötet, a Pokoli aranykor (szerkesztő: Rieder Gábor), amely a kiállítással egyidőben látott napvilágot.
Ehelyett inkább beszélgetünk a plakátokról Bp. Szabó Györggyel, aki annak idején zenészként (Electric Petting, BP. Service) és tervezőgrafikusként is aktív tagja volt ennek a közegnek. Bp.Szabó 1953-ban született, 1982-ben diplomázott az „Iparon” (ma MOME), az underground korszakban az indusztriális zene és a grafika foglalkoztatta. Később, a rendszerváltás után önálló grafikai stúdiót indított, majd 1996-ban Los Angelesbe költözött, manapság megosztja idejét a nyugati parti metropolisz és Budapest között.
ap: A kiállításon látható plakátok között vannak ma már ikonikusnak számító darabok, de annak idején, amikor kikerültek az utcára, előfordult, hogy alig pár tucat ember látta őket.
Bp.Szabó György (Bp.Sz.Gy.): Ezek a plakátok billegtek az illegális-legális határán, ezért általában olyan helyekre kerültek ki, amelyek nem voltak hivatalosak. Hivatalos felületnek számítottak a henger alakú hirdető oszlopok – hát, arra se pénz nem volt, se nem illeszkedtek oda a mi plakátjaink, amelyek általában A3-as méretűek voltak, és vízszintesek. Akkoriban nem voltak vízszintes plakátok a mainstream kultúrában, úgyhogy – bár erre akkor én nem gondoltam – ezzel is üzentünk. Sokszor, ha éjjel kettő körül kikerültek az utcára, reggelre már nyomuk se volt. Jött egy másik zenekar és áttapétázta. Ettől aztán ilyen vastag felületek jöttek létre, mondjuk az Astoria és Váci utca környékén.
ap: A praktikus szempontok mellett – mikor, hol, milyen koncert… – mennyire volt fontos az esztétikai szempont?
Bp.Sz.Gy.: Világos, hogy ha egy fekete filctollal felírod az információt egy fehér lapra, az is jó valamire, de mégis, ha már nekiállsz, akkor emblémával vagy fotóval vagy valami mással is jelezni akarod, hogy nagyjából milyen stílust képviselsz. Például a Soós Gyuri – aki szerintem az egyik ikonja ennek a kiállításnak, és akivel együtt alapítottuk az Electric Petting nevű együttest – benne volt az ipari zenében, és az Art Deco együttesnek is készített plakátokat. Ennek volt logója, meg egy betűtípusa, amit használt, és a szocreálból átemelt elemekkel meg egy erőteljes piros-fekete színvilággal dolgozott. De Soós Gyuri minden darabért megküzdött. A kiállításon például látható egy olyan munkája, amit még a Petting együttesnek készített. Pointilista hatású, a pöttyözése Rotringgal készült – nem tudom, emlékszel-e rá, úgy rázni kellett -, az is gyönyörű darab. Vagy ott vannak Gasner János plakátjai, aki a szó klasszikus értelmében képzetlen volt grafikusként. Én személyesen pont nem ismertem, de azt tudtam, hogy a Sziámiban játszott, meg amúgy is benne volt a városi vibrációban. Látható a kiállításon több is tőle, amik többnyire hasonló színvilágúak: piros, zöld, kék… Hihetetlen erővel hatnak ma is, ennyi idő elteltével is tökéletesek.
ap: A műfajok közti átjárás, át-játszás az egyik legfontosabb jellemzője ennek az időszaknak.
Bp.Sz.Gy.: Én ezekkel a zenekarokkal együtt nőttem bele az alternatív kultúrába, ami azért elég zárt rendszer volt, mindenkinek megvolt a maga stílusa, meg köre. Sok képzőművész zenélt, a zenészek meg performaszt adtak elő, nem voltak klasszikus értelemben vett koncertek, de ha bármelyikre is gondolok vissza, mindegyik erős vizualitást is hordozott. Mi is ilyen hat-hét méter magas fóliákon doboltunk, amiken diafilmeket meg rendes filmeket eresztettünk át; de már azelőtt is, hogy játszani kezdtünk volna, a színpadon több rétegben megtört fénystruktúra, mozgó diaporáma volt látható. Volt olyan koncertünk, ahol ipari alpinisták mozogtak függőlegesen le-föl, és bevásárló kocsikat toltunk. És hát nyilván magunk készítettük a plakátokat.
ap: Milyen volt a grafikusok technikai, gyakorlati eszköztára? A te általad tervezett, a BP. Service fellépéseit hirdető plakátok például hogyan készültek?
Bp.Sz.Gy.: Otthon dolgozunk, de ez most sincs másként, a grafika többnyire nem közösségi térben készül. Nekem akkoriban fotólaborom is volt, kézzel színre bontottam… A sokszorosítás nyomdában történt, és a nyomtatás annak a klubnak volt a feladata, ahol felléptünk. Két napja arra sétáltam, ahol egykor a Blue Box mozi volt. Ma már az épületet sincs meg. 1990-ben egyszer két holland zenekarral együtt léptünk fel ott, a kiállításban látható egyik plakátot ahhoz a koncerthez csináltam. Mint sok másik hasonló munkám, ez is két színű, messziről ható üzenettel. Hogy hogyan készült? Ma már szupervicces: csőtollal, megszerkesztve; a betűk és a számok gyakorlatilag rajzok, egyenként lenagyítva, összeragasztva egymás mellé.
ap: Előfordult, hogy egy klub, vagy művház betiltott volna egy plakátot?
Bp.Sz.Gy.: Arról nem tudok. De például a Spions esetében született egy betiltásra utaló plakát: az Egyetemi Színpadon az akkori igazgatóról, aki betiltotta néhány számukat, készült egy fotó a betiltás pillanatában, és ezt a fotót a következő plakátjukon felhasználták. Gyönyörű gesztus volt. Az a plakát is látható a kiállításon, Szőnyei Tamás gyűjteményének a része.
ap: Ahhoz, hogy egy vizuális munka igazán „kortárs” legyen, nem árt, ha az alkotó tudja, mik az aktuális progresszív irányzatok a világban. Hogy volt ez, az akkor még meglehetősen zárt Magyarországon, a ti esetetekben?
Bp.Sz.Gy.: Legegyszerűbb úgy nevezni azt, amiben mi mozogtunk, hogy párhuzamos kultúra. Mi nem tudtunk róla, de Nyugat-Berlinben vagy New York-ban nagyon hasonló művek születtek.
ap: Ezt mivel magyarázod?
Bp.Sz.Gy.: Van egyfajta rezgése a kornak. És teljesen mindegy, hogy kapitalista illetve szocialista országról beszélünk, voltak fiatalok, akiknek gondjai voltak a saját akkori fennálló rendjükkel. Nem találták meg egyik formában sem a helyüket, nem volt az övék az, amit a televízió vagy a rádió sugárzott, vagy amit a házfalakon láttak. Szóval, ebből a szempontból ez nem társadalmi rendszer-függő. Nekem nyolc munkám bekerült a MoMa gyűjteményébe, ahogy néhány Bizottság és Kontroll Csoport plakát is. Két éve nyáron néhány ezek közül – tőlem két BP. Service plakát – ki volt állítva Sex Pistols, Kraftwerk, Cabaret Voltaire meg David Bowie plakátok társaságában, és nem volt az az érzésed, hogy ja, ezek itt a magyarok, az a többi meg ugye egészen más…. Lugó, a fotóművész (Lugosi Lugó László – a szerk.) annak idején az egyik koncertünk után odajött és mondta nekem, hogy hú, hát ti nagyon szerethetitek a Chrome együttest, mert a felfogás, a koncepció, a hangzás, a ritmus, dinamika, dallamvilág szinte ugyanaz… Mondtam neki, hogy soha nem hallottam a Chrome-ról. De amikor később hozott egy kazettát és meghallgattam, döbbenetes volt, mintha mi csináltuk volna, pedig az a hangzás több ezer kilométerrel arrébb született. Valahogy a grafikákkal is lehetett valami ilyesmi. Mondjuk, az igaz, hogy akkor mindenki a számítógép előtti eszközöket – rajz, xerox – használta. Egyébként ettől is van ennek a mostani kiállításnak valamilyen egységes képe, annak ellenére, hogy nagyon sokan készítettük ezeket a plakátokat.
ap: Miért kezdted el gyűjteni a plakátokat? Te amúgy is gyűjtésre hajlamos ember vagy?
Bp.Sz.Gy.: Nem. Soha semmit nem gyűjtöttem. Nincsenek is emléktárgyaim, mert annyiszor költöztem az életemben, hogy ezen a plakátgyűjteményemen kívül szinte semmi nem maradt meg a múltból, még gimnáziumi fotók sem. 1982-ben diplomáztam az Iparon (Iparművészeti Főiskola – a szerk.), és egy évvel azelőtt indult el nekem ez a zenei dolog is. Indusztriális zene és zaj – ez volt az én világom. A saját együttesünknek én készítettem a plakátokat és nyilván elraktam belőle magamnak is, és mivel volt négy-öt olyan zenekar, amelyikkel mindig együtt léptünk fel, akkor már az övéiket is eltettem, szóval így kezdődött a gyűjtés. Később aztán mindig elmentem a többi grafikushoz is, akik más alternatív zenekaroknak dolgoztak, és kértem tőlük.
ap: A gyűjtésed nem terjedt ki a hang gyűjtésére is?
Bp.Sz.Gy.: Annak idején nagyon szerettem volna egy zenei hangarchívumot létrehozni. Amikor a nyolcvanas években emellett érveltem, általában azt a példát hoztam fel, hogy ha a ’60-as években gyárott dongómotor hangjára lenne valaki kíváncsi – biciklire szerelt, iszonyú hangos motor volt, amitől a bicikli öt kilométeres sebességgel ment -, már nem tudná meghallgatni. Szóval hogy vannak dolgok, amiket rögzíteni kell. A hangarchívum végülis nem jött létre, viszont a plakátgyűjtemény nőtt. Amikor már 5-600 darabos lett, akkor azért már világossá vált, hogy valamikor ki kell csomagolódnia, elő kell kerülnie a fiókból. Szőnyei Tamás gyűjteményének és az enyémnek is volt már egy nagyszabású bemutatója, de így, egyesítve még nem szerepeltek a nyilvánosság előtt. Most nagyjából tizenöt éves szórással született munkák kerültek egymás mellé, egy részük bekeretezve. Olyan plakátok, amik annak idején sokszor illegális helyen és csak néhány órán át voltak láthatók, most új kontextusba kerültek. Műtárgy lett a hulladékból. Tényleg hihetetlen.
ap: Kereskedelmi galériában látható a kiállítás, adódik a kérdés: van ezeknek a bekeretezett, a műtárggyá válás útjára lépő, sokszorosított grafikáknak áruk? Te, mint az itt látható anyag egyik felének a tulajdonosa, milyen sorsot szánnál nekik?
Bp.Sz.Gy.: Örülnék, ha egyben maradhatna a gyűjtemény, ha jobban hozzáférhető lenne. A kiállítás után lesz időnk ezen gondolkodni.
A nyitókép Sióréti Gábor fotója.