Húszezer doboznyi, egy művészeti projekt keretében létrehozott, majd részben szétosztogatott gyufásdoboz utóélete sokféle lehet. Indíthat párbeszédet, kerülhet különféle kontextusokba vagy megülhet a többi műtárgy között egy posztamensen. De beszélgetni is lehet az apropóján a közelmúlt és a jelen művészeti életéről. Nemrégiben, az Új Budapest Galériában ez történt.
A Diana Marincu és Szegedy-Maszák Zsuzsanna kurátorok aktív részvételével folytatott artist talk és a gyufás projekthez készült rövidfilm levetítése volt a galéria legutóbbi kiállítása, a Kétfejű gyufa című tárlat záróeseménye. Ez a kiállítás, négy kortárs romániai magángyűjtemény anyagából válogatva mutatott be keresztmetszetet az elmúlt évtizedek román művészetéről (kritikánk itt).
A magángyűjteményekből, egész pontosan Mircea Pinte, Ovidiu Sandor, Razvan Banescu illetve a Plan B Alapítvány kollekciójából válogatott anyag a címét Mircea Cantor Kétfejű gyufa című, szintén kiállított alkotásától kölcsönözte. Mircea Cantorral az előadás után tudtunk pár szót váltani.
Cantor egyébként három művel is szerepelt az anyagban: egy nagyméretű allegorikus fotóval, egy átlátszó anyagból készült, kukoricacsövet ábrázoló kristályszoborral és magával a Kétfejű gyufával – azaz néhány gyufásdobozzal, melyekben mindkét végükön foszforos fejjel ellátott gyufaszálak vannak, és amelyekből annak idején 20.000 darab készült, részben kézműves módszerrel.
A Double Heads Matches (2002) című, szöveg és feliratok nélküli, 17 perces film az egyes munkafázisokon végigvezetve azt mutatja meg, hol és hogyan készültek a kétfejű gyufák. A színhely az azóta bezárt szamosújvári gyufagyár.
A film stílusa dokumentarista; egyszerű és direkt módon mutat be egy, a szocializmus időszakára jellemző, nem túl kifinomult termelési folyamatot: régi géppark, fizikai munkavégzés, sok női dolgozó, erős munkazaj, ismétlődő mozdulatok, a higiéniát mellőző környezet.
A fatörzsek feldarabolásástól a gyufaszálak dobozokba kerüléséig tartó szokványos termelési folyamatba nem volt egyszerű beilleszteni a kétfejű gyufák legyártását. A gyufagyáriaknak az eszközöket és a módszert is ki kellett találniuk a második foszfor-fej felvitelére. És persze aztán elvégezni a munkát, manuálisan. Cantor pedig a technikai „fejlesztések” tesztelése közben döntötte el, hogy dokumentálja a folyamatot.
A művész végül 20.000 gyufásdobozzal érkezhetett meg 2002-ben arra a belgiumi csoportos kiállításra, ahol a feleségével együtt, a kiállítóhely közelében osztogatták a dobozokat, mintegy dialógust teremtve a segítségükkel. Cantor eredetileg önportrénak tekintette a gyufákat, szimbolikus objekteknek, amelyekkel a változásra, a különféle világok közti mozgásra utalt. Mai szemmel nézve az gyártásukról szóló videót, egy szélesebb értelmezési kör és történelmi jelentéstöbblet is felsejlik.
„A néző szeme előtt megjelenik a gyár helyszíne, sejthető a kisváros, ahol egyébként volt egy börtön is, amelyben politikai okokból elítélteket tartottak fogva” – mondja Cantor, és nekünk eszünkbe juthat, hogy ott, azaz a szamosújvári börtönben tartották fogva 1952 és 54 között Bodor Ádámot, már Magyarországon élő, erdélyi írót is, akinek A börtön szaga című interjúkötete eleven beszámoló erről a helyről. Rabokat, az ő visszaemlékezése szerint egyébként nem engedtek a foszfor közelébe, őket a bútorgyárban dolgoztatták.
Cantor így folytatja: „A képek emlékeztetnek az akkori szociális körülményekre; igen, ez volt az a gyár, amelyből egész Romániát ellátták gyufával. Később egyébként a Kínából importált munkagépeket darabokra szedve eladták, gyakorlatilag megsemmisítették. 2012-ben, amikor a kolozsvári TIFF filmfesztiválon bemutatták a filmet, a vetítés után odajött hozzám egy nő, és a könnyeivel küzdve azt mondta, hogy a gyerekkora ehhez a helyszínhez kötődik, mert ott dolgozott az anyja. Én ezt a ma már nem létező gyárban készült filmet a saját generációmnak is dedikálom, annak a generációnak, amely a Ceaucescu rezsimben született, de szerencséjére már nem szenvedte meg annyira ezt a tényt, mint a korábbi generációk tagjai, mert megnyílhatott számára egy új egy horizont.”
Mircea Cantor munkássága az egyik legpregnánsabb példa arra a váltásra, amit a politikai elnyomás által már kevésbé érintett generáció művészei megléptek. Az 1977-es születésű Cantor elismert és sikeres alkotó, számos fontos művészeti díj birtokosa. Munkáit világszerte kiállítják, nemzetközi gyűjtőköre van. Jó ideje nem Romániában, hanem Párizsban él, és a „földlakó” kifejezést használja magával kapcsolatban, ami talán kissé fellengzősen hangzik, de ha arra gondolunk, hogy január végén zárt kiállítása Rómában a Juliani Foundation-nál, júniusig végéig pedig Tokióban látható egy önálló show-ja a párizsi alapítású Hermés Foundation üvegblokkokból konstruált főépületében – és még csak az év első negyedében tartunk –, akkor öndefiníció egyik aspektusa azért érthetőbbé válik.
„Fiatal koromban sokszor stoppoltam át Magyarországra galériákat és múzeumokat látogatni, művekkel és művészekkel találkozni. Érezhető volt egy generációkon átvezető és azokat összekötő vonal, ami mentén tájékozódni, inspirálódni és tanulni lehetett. Volt cenzúra, de a romániai és a magyarországi művészeti közegben is működtek kollégák, akikkel beszélgetve megismerhettem egy esztétikai nyelvezetet és egy olyan, a politikai nyomás hatására kialakult érzékeny konceptualizmust, ami számomra többet jelentett, mint a korszak úgynevezett nyugati művészetének formalistább megközelítése” – mondja Cantor. „Erdély Miklós, Türk Péter vagy Maurer Dóra munkái lassan már belekerülnek az európai művészettörténetről szóló könyvekbe, de a kelet-európai kortárs művészet bizonyos évtizedeinek méltó értékelését illetően vannak még lépcsők, amelyeket meg kéne lépni.”
Az informális (ön)képzés jelentősége mellett Cantor említi még a Facebook-Twitter-Instagram korszakot jóval megelőzően létezett művészeti kiadványok szerepét. Tudja miről beszél: ő maga két kollégájával együtt 2001-ben kezdett szerkeszteni egy körülbelül 2006-ig megjelenő művészeti kiadványt, melyet a Romániában akkortájt megjelenő művészeti magazinoknál szabadabb és kötetlenebb önkifejezés igénye, és nem utolsó sorban a létező hivatalos platformok zártsága hívott életre.
„Mára sok minden megváltozott, vannak jó dolgok is – új kommunikációs módok nyíltak például, de az akkori attitűd, az akkori időszak előremutató elemeinek megőrzése, a szellemiség ébren tartása is fontos lenne ” – kommentál Cantor. „Nem tudom mi a helyzet Magyarországon, de Romániában mára rendkívül alacsonnyá vált az állami akvizíciók szintje, a magángyűjtők gyakorlatilag egy kiürült térben töltenek be fontos szerepet.
Az intézményi háttér hiánya a kortárs művészet más területein is megmutatkozik, és a kedvezőtlen helyzet arra inspirálja a művészek egy részét, hogy saját tereket, eseményeket hozzanak létre.
A gazdasági liberalizmusnak vannak jó hatásai, nem feltétlenül baj az, ha a művészek nem várnak mindig valamilyen intézményre, de az ami Romániában bizonyos területeken ma folyik, szinte a kulturális genocídium határát súrolja. A magánkézbe került és gyakran a szakértelem teljes hiányával működtetett múzeumok helyzete már-már kritikus. A műtárgyak kezelésének, kiállításának módja az ilyen intézményekben sokszor egészen siralmas, a gazdasági túlélésért való küzdelem miatt borzalmas kiállítások is születnek – például mesterműveket azonos térben állítanak ki a művészethez és a kultúrához alig tartozó dolgokkal, ami engem nagy szomorúsággal és felháborodással tölt el”.
Nyitókép: a kétfejű gyufa-motívum az Új Budapest Galéria kiállításának kommunikációjában.
Forrás: Új Budapest Galéria
