A Háborúkban megerőszakolt nők emlékezete projektnek csak egyik eleme, hogy Budapesten létesüljön egy ilyen témájú emlékmű. Egy emlékezet-történeti előkészítő fázist is tartalmaz, amelyben forrásgyűjtés, nemzetközi tapasztalatok megismerése és gyűjtése, illetve a témával kapcsolatos tudások és kérdések nyilvános megismertetése is szerepel.
Az artportal ezekben a hetekben egy interjúsorozatot közöl, ezek a szövegek is a projekt részét képezik. A projekt tehát nemcsak a „végeredményre” fókuszál, hanem céljának tartja azt is, hogy láthatóvá tegye az előkészítés, gondolkodás folyamatát, valamint előadásokkal, beszélgetésekkel, tanulmányokkal széleskörű ismeretterjesztést is folytasson. Az interjúk, amelynek alanyai nemzetközi szakemberek, teoretikusok, művészek és kutatók, ennek jegyében készültek.
Az emlékmű-projekt, annak előkészítése és az azt körülvevő kutatás, valamint az ennek nyomán keletkező szövegek részei annak a folyamatnak, amelyben Budapest jelenlegi vezetése a város emlékmű-létesítési gyakorlatának és tágabban a köztéri művészeti koncepciójának újragondolását kezdeményezi. Az artportal tavaly helyet adott annak a nyilvános vitának is, amely ezekben a témákban zajlott.
Az alábbi szöveg egy videointerjú leirata és minimálisan szerkesztett változata. Az interjú Budapest Főváros Önkormányzata, a Budapesti Történeti Múzeum, Budapest Főváros Levéltára és a CEU podcast könyvtár együttműködésében valósult meg.
James E. Young a University of Massachusetts Amherst anglisztika, judaika és közel-keleti tanulmányok professzor emeritusa és a University of Massachusetts Holokauszt, Népirtás és Emlékezetkutatás Intézetének alapító igazgatója, valamint számos könyv szerzője, melyek közé tartozik a Writing and Rewriting the Holocaust (Indiana University Press, 1988), a The Texture of Memory (Yale University Press, 1993), az At Memory’s Edge: After-images of the Holocaust in Contemporary Art and Architecture (Yale University Press, 2000), illetve a The Stages of Memory: Reflections on Memorial Art, Loss and the Spaces Between (University of Massachusetts Press, 2016). Szegedy-Maszák Zsuzsanna művészettörténész, kurátor.
Szegedy-Maszák Zsuzsanna (SzMZs): Egy olyan időpontban beszélgetünk, amikor a Háborúkban megerőszakolt nők emlékezete projektnek még nincs minden része véglegesítve. Célunk, hogy korábbi hasonló folyamatokat is megvizsgáljunk és leszűrjük a tanulságokat. Ön sokat írt köztéri művészetről és emlékművekről, és számos leendő emlékművet elbíráló zsűrinek is tagja volt. Mely eseteket tekinti zsűritagként kifejezetten fontosnak, melyekre emlékszik vissza sikerként, és – ha volt ilyen – melyek töltötték el csalódással?
James E. Young (JEY): Azt hiszem, mindegyikkel nagyon elégedett vagyok, amelyikből megvalósult emlékmű lett, amelyik különféle szinten sikerült. A 9/11-es emlékműpályázat hatalmas volt és nagyon jól, a legapróbb részletekig megtervezett, de persze városi és kormányzati szinten óriási támogatásban részesült. Kitűnő menedzsmentje volt, 13 zsűritagot kértek fel az élet minden területéről, köztük civileket és múzeumigazgatókat is. Fantasztikus volt a kémia a zsűritagok között. Mindegyikünk élt már New York City-ben, így azt éreztük, mindez velünk történt, és különös módon egy olyan erőszaktétel emlékművéről döntöttünk, amelyet úgy éreztük, rajtunk mint New Yorkereken követtek el. Nagyon pontos volt a pályázati kiírás, hónapokig tartott annak a megfogalmazása, hogy pontosan kinek szól az emlékmű, miről emlékezik meg, mi célból jön létre, illetve, hogy egy valóban mindenki számára nyitott helyről legyen szó, ahová bárki eljöhet gyászolni. Egyértelmű volt, hogy olyan helynek kell lennie, amely bárkit befogad bármelyik országból, hiszen tudjuk, hogy 90 ország állampolgárait gyilkolták meg azon a napon, 2001. szeptember 11-én. Tehát egy igazán nemzetközi emlékmű kellett. Mindezekről az áldozatokról a saját hagyományuk szerint kellett megemlékezni. Szóval nem kis fába vágtuk a fejszénket, de garantálták, hogy annyi időt kapunk a döntéshozatalra, amennyire szükségünk van. És a kudarc is megengedett volt, nehogy csak azért kelljen valami mellett letenni a voksunkat, mert muszáj egyet kiválasztani. Ez némi engedmény, amit akkor ki kellett préselnünk a kormányzóból, aki összeszorított fogakkal, de ígéretet tett erre. A politikusok gyűlölik, ha az ilyesmi nem jár sikerrel, mert az rossz fényt vet rájuk. Az azonban, hogy megengedte a kudarcot, nagyon is jó fényt vetett rá, és lehetővé tette, hogy a folyamat előre haladjon és eredményes legyen. Sokkal nagyobb kínszenvedés volt a berlini holokauszt-emlékmű folyamata. Ott már volt egy kudarcba fulladt kísérlet az általam zsűrizett verseny előtt, amelyen Peter Eisenman terve nyert. Ez ugyanis egy politikailag agyonterhelt téma, és nem volt egyértelmű, hogy az ország többsége szeretne emlékművet állítani Európa meggyilkolt zsidóinak. Végül nagyszerű formatervre találtunk Peter Eisenman tervében, csakúgy, mint Michael Arad és Peter Walker New York-i terve esetében. Ám itt kezdetektől világos volt, hogy a német lakosságnak talán a fele látogatna el ahhoz az emlékműhöz, a másik fele nem. Itt nem lehet mindenki kedvében járni. A mi dolgunk annyi, hogy létrehozzunk egy teret, ahová eljöhet, aki akar, ha valaki pedig inkább távol maradna, azt is megteheti. Fontos volt, hogy szabad kudarcot vallanunk, bár a német kormány igen bosszús lett volna, ha végül nem teszünk javaslatot, így lényeges volt, hogy a zsűri megindokolja, miért esett a választása az Eisenman-tervre: hogyan működik, miért működik, miért tetszik nekünk. Kellett az indoklás, hogy mindenki értse: olyan tervet választottunk, ami mellett kiállunk. Ezért jártak sikerrel ezek a döntések. A soha el nem készült Atlantic City Boardwalk Holokauszt Emlékmű zsűrijében is benne voltam. Voltak nagyszerű tervek és nagyszerű zsűritagok, köztük nagyon híres építészek és holokausztkutatók, ám végül nem kaptuk meg az igénylő közösség teljes támogatását, az igénylő közösség pedig nem rendelkezett az őket magában foglaló közösség, a polgármesteri hivatal teljes támogatásával, így sohasem kapták meg a projekthez szükséges erőforrásokat. Mi kiválasztottunk egy tervet, amit nagyon szerettünk, de ők nem tudták előteremteni az anyagi feltételeket, hogy konszenzust teremtsenek és elindulhasson a projekt. Nehéz előre meghatározni, mitől fog működni egy emlékmű vagy mitől nem. Az én megközelítésem mindig ugyanaz. Például egyszer Oslóba hívtak, hogy a norvég kormánynak és a helyi ifjúsági munkáspártnak adjak tanácsot, hogyan emlékezzenek meg a 2011. július 22-i szörnyű mészárlásról. Amikor először leültünk, azt mondták: „Még sohasem történt velünk ilyesmi, még sohasem kellett ilyesmit csinálnunk, nem tudjuk, hogyan kell, kérjük szépen, mondja meg, mit csináljunk!”
Nem tudtam mást felelni, mint azt, hogy nem az én dolgom, hogy megmondjam, mit tegyenek. Az én dolgom, hogy velük legyek, és közösen kitaláljuk. Óriási megkönnyebbülés volt számukra, hogy itt nem olyasmiről van szó, amit nekik már tudniuk kellett volna. Hogy szimplán időt és teret kell adnunk magunknak, együttérezni, és megosztani egymással a tudásunkat, hogy végigmenjünk a folyamaton. Ekkor kezdtem el sokat gondolkodni az emlékezet stádiumainak koncepcióján, és felvetettem nekik, ahogy Berlinben is tettem, és New Yorkban a 9/11-es emlékmű esetében, hogy ne aggódjanak azon, hogy milyen lesz, csak foglalkozzanak a folyamattal. Az emlékmű már úton van.
A megbeszéléseink, a köré szervezett nyilvános események, a viták, hogy van-e létjogosultsága egy ilyen emlékműnek, ez mind az emlékmű része. Nem kell mást tenni, mint kitágítani az emlékmű fogalmát, hogy benne foglaltassék annak létrejötte, hogy hogyan készül, a fogadtatását, és talán még az idővel bekövetkezhető elévülését és ledöntését is. Hogy az emlékmű úgynevezett longue durée, azaz hosszú időtartam, és nem pusztán egy tárgy valahol a városban. És ez a hozzáállás lehetővé tette, hogy kicsit elengedjék a félelmeiket és azt a defenzív hozzáállást, ami nagyon lassította és megnehezítette volna az egész folyamatot. Lehetővé tette, hogy az emberek szabad asszociációval életre keltsék és elvégezzék a kutatómunkát. Más projekteknél mindig felszólítottam a többi zsűritagot, hogy látogassanak el európai és amerikai emlékművekhez, hogy lássák, mindenkinek megvan a maga munkafolyamata, és felfogható úgy, hogy az ember egy nagy csapat tagjaként dolgozik, amely magában foglalja a korábbi emlékművek tervezőit és az ő munkafolyamataikat. Ugyanezt a tanácsot adnám a budapesti emlékmű esetében is. Vannak már lezajlott folyamatok, amiket nagyon hasznos lenne a kezdeményezők számára meglátogatni, megismerni, gondolkodni, beszélni róluk, és beszélni a hozzájuk kapcsolódó pályázatok lebonyolítóival. Meghallgatni, hogy ők min mentek keresztül és milyen nehéz volt, hogy ne legyenek magukra hagyva, amikor hazamennek és megpróbálják meghozni ezeket a döntéseket Budapesten: hogy hova kerüljön, hogy nézzen ki, milyen közönséget és látogatókat fog vonzani, milyen ellenállást szülhet; ezek mind részét képezik annak az eleven folyamatnak, amely egy emlékmű megszületéséhez vezet.
SzMZs: Az áldozatok nagy része, akiknek ezt az emlékművet állítjuk, ismeretlen, sokan már vélhetően nincsenek köztünk, és sokan sohasem léptek a nyilvánosság elé. A nemi erőszak olyan trauma, amelyet az áldozatok jellemzően elrejtenek a világ elől, de sokszor saját maguk elől is. Egyik könyvében a 9/11 kapcsán a folyamatos emlékezésről ír, ám ebben az esetben inkább folyamatos elfojtásról van szó. Gondolja, hogy a távolság megnehezíti, vagy esetleg megkönnyíti egy emlékmű létrehozását?
JEY: Jelentősen megbonyolítja majd. Az emlékművet az áldozatoknak szentelik, de olyan áldozatoknak, akik valószínűleg keményen dolgoztak azon, hogy túltegyék magukat a traumájukon, továbblépjenek az emléken, vagy feldolgozzák az emléket és hátrahagyják azt, hogy ne nyomorítsa meg őket. Ami azt jelentheti, hogy az emlékmű figyelmét a látogatókra irányítjuk, és meg kell értenünk, hogy ez a hely esetleg nem az áldozatok számára épül, bár nekik van szentelve, hanem azok számára, akiknek meg kell tudniuk, hogy ilyen is történt a háború alatt, és hogy ez nagyon is nemi meghatározottságú tapasztalat. A nők háborús tapasztalatairól és a nemi erőszak tapasztalatáról van itt szó. A holokauszt alatt történtek nagy része tabusított emlékké vált, és ez hosszú ideig így is maradt. A holokauszt alatti nemi meghatározottságú tapasztalatok kutatása most félrehúzta ezt a függönyt, és megértjük például, hogy a nőket és gyermekeket nemcsak elsőnek gyilkolták meg, kiválogatva őket a férfiak közül, de a nácik számára fontosabb volt, hogy a zsidó nép biológiai forrását, a nőket semmisítsék meg. A férfiak végül úgyis halálra dolgozzák majd magukat, de a nők a regeneráció forrását jelentették. A nácik tehát nagyon egyszerű magyarázatot adtak rá, hogy miért kellett őket elsőként elpusztítani: ez volt a tényleges népirtás végrehajtásának egyetlen módja. Ennek fényében megérthetjük, hogy a nők tapasztalatai tulajdonképpen a népirtás mechanizmusának és logisztikájának az esszenciáját jelentették, és nagyon fontossá vált, hogy ezt egyértelművé tegyük. A budapesti emlékműnek annyira konkrétnak kell lennie, amennyire csak lehet. Igaz, hogy az áldozatok nagy része ismeretlen marad, de szükség lesz nagyon is konkrét példákra. Hogy amikor megemlékezünk ezekről a nőkről, akkor arról is megemlékezünk, amin keresztülmentek, ahogy kilábaltak belőle. Azt is tudnunk kell, miért emlékezünk meg róluk. Puszta együttérzésből vagy szimpátiából? Azon belül, hogy közelebb kerülünk a háborús tapasztalat megértéséhez, pontosan mi célból emlékezünk meg azokról a nőkről, akik keresztülmentek ezeken a traumákon, ezeken a háborús bűnökön? Arra szolgál ez, hogy teljesebb képet kapjunk a háborúról? Vagy hogy ezen a lencsén keresztül a háború teljességét mint tulajdonképpeni totális háborút fogjuk fel, amelyben a nemi erőszak rombolása valahogy az erőszak és az elnyomás végső eszköze és a gyilkosság egy formája a civil lakosság leigázása révén? Mindezeket a kérdéseket le kell fektetni és artikulálni, amilyen tisztán csak lehet. Elgondolkoztam azon, mit jelent megemlékezni a nemi erőszak összes áldozatáról minden háborúban, és ez talán túl nagy falat. Attól félek, hogy a mindnyájukra való emlékezés közepette elfelejtünk megemlékezni az egyes esetekről. Szükség van a konkrét esetekre ahhoz, hogy megértsük az egészet. Nem hiszem, hogy felfogható ez az egész egyben, ez egy gigászi erdő. Esettanulmányokra van szükség, hogy tudjuk, kire emlékezünk és miért. Hogy egyes nők tapasztalatai hogyan jelképezhetik minden nő tapasztalatát, vagy minden civil tapasztalatát a megszállás alatt, amikor a nemi erőszak nemcsak szörnyű fizikai erőszakot jelent, de valahogy az elnyomás metaforájává, szimbólumává is válik, az abban a pillanatban történik meg, amikor egy ikont teremtünk és ezáltal szimbolikussá válik. Szóval mennyire engedjük meg, illetve szeretnénk, hogy a nemi erőszak kizárólag szimbolikussá váljon, amikor muszáj emlékeznünk a bűntett konkrét részleteire, hogy mitől minősül bűntettnek, és ez milyen következményekkel jár az áldozatokra nézve.
SzMZs: Javában zajlik a kutató- és gyűjtőmunka, különösképpen Budapest Főváros Levéltára részéről, folyik az elbeszélt történelem, illetve ego-dokumentumok gyűjtése. De visszatérnék egy tágabb nézőponthoz, a téma hihetetlen érzékenysége miatt, különösen most, a nemek egyenlőségével szembeni, globálisan érzékelhető ellenállás fényében. Írt a feloldozás lehetőségétől való félelemről, illetve aggodalomról némelyik ilyen emlékmű esetében. Ön szerint ez az emlékhely ilyesminek ki lenne-e téve?
JEY: Némelyek szinte minden emlékműre feloldozásként tekintenek, ez különösen igaz a nemzeti emlékművekre. A nemzeteknek nem sok okuk van a saját megváltás-logikájukon kívül eső emlékműveket emelni. Mondjuk, hogy a katonák azért haltak meg, hogy a nemzet élhessen. Azért emlékezünk, hogy tiszteletet adjunk a halottaknak, hogy megértsük, mi tesz minket most egésszé, vagy nagyszerű országgá. Így könnyűvé vált megemlékezni a mártíromságról, a győzelmekről, de a németek esetében… Minden országnak vannak nemzeti bűnei, amelyeket a nemzet nevében követtek el, amire nem mindig akarnak emlékezni. Amerika esetében ilyen az alapító eredendő bűnünk, a rabszolgaság. De a nemzeti emlékmű-örökségünkben sohasem volt hely a rabszolgaságról való megemlékezésnek ebben az országban egészen nem sokkal ezelőttig. A németek is ezzel küzdöttek, hogy hogyan emlékezzenek meg a nemzet nevében meggyilkolt emberekről. Hogyan egyesítsenek újra egy országot egy nemzeti bűn alapemlékén? E kérdés megválaszolásakor a művészek és építészek ügyelni akartak arra, hogy amikor ilyesmire emlékezünk, ne kompenzáljuk a veszteséget egy emlékművel, hogy az emlékmű semmit nem old meg. Nem oldozza fel ezt a szörnyű rombolást szépséggel vagy jelentéssel, vagy nemzeti hősiességgel, vagy bármi hasonlóval. Olykor egy bűnre annak az űrnek és rombolásnak a szemszögéből kell emlékezni, amit hátrahagyott, anélkül, hogy végül jó érzéseket keltene. És ezt egy nemzetnek nehéz vállalnia. A háborúkban megerőszakolt nők emléke hozhat bizonyos mértékű vigaszt néhány áldozatnak, akik talán eddig azt érezték, hogy sosem voltak a nemzeti képlet részei, és most elismerik az ő tapasztalataik emlékét is. Ez bizonyos mértékű feloldozás, olyasmi, ami az emlékezés aktusának velejárója, hiszen az a puszta megjelenítés által megváltást hoz. Rámutat valamire, amin ezek a nők keresztülmentek, és amit korábban nem ismertek el. Így talán a feloldozás logikája elkerülhetetlenül bele van kódolva ebbe a folyamatba, de kétlem, hogy bármelyik áldozat szívesen látná, hogy ez az emlékmű azt sugallja, hogy valaha is bármi jó származott volna ezekből a tapasztalatokból, vagy az emlékükből. Nagyon valószínű, hogy a női áldozatok közül sokan nem szívesen látogatnak el egy ilyen emlékműhöz. Kicsit, mint a New York belvárosában élők, akik közül nagyon kevesen mennek el a belvárosi emlékműhöz. Páran mondták is nekem:
„James, ha a zsűriddel egy olyan helyet terveznétek, ahova felejteni járhatunk, oda elmennénk, de nekünk nincs szükségünk arra, hogy emlékeztessenek, mi történt itt, hiszen éppen elfelejteni próbáljuk, túltenni magunkat rajta és továbblépni.”
Ez pedig felveti a kérdést, hogy talán nem nekik szól, hanem másoknak, akik a maguk indíttatásából jönnek, és nem árt tudni, mi is az ő motivációjuk. Mivel önök is egy hasonló emlékmű tervezésébe vágnak bele, érdemes meghatározni, kinek is fog szólni. Nagyon mást jelent a nemi erőszak áldozatainak szentelni egy emlékművet, mint számukra tervezni egyet, ahova ellátogathatnak. Ez két nagyon különböző feladat.
SzMZs: Ahogyan ez az emlékmű nem egy konkrét eseményhez vagy korszakhoz kötődik, úgy szintén nem kötődik egy adott helyhez. A téma ismeretében gondolja, hogy létezik ideális helyszín, ami működne egy ilyen emlékmű helyszíneként? Például a belváros, vagy egy park. Mit javasolna?
JEY: Budapesten sokféle park van, emlékpark is van, 19. századi szobrok, 20. századi emlékművek, a Cipők a Duna-parton. Akárhol is lesz, párbeszédben kell lennie a nemzeti emlékezet egészével, de legalább a polgári emlékezettel, Budapest városi emlékezetével. Nem hagyhatja figyelmen kívül a környezetét, kell, hogy legyen valamiféle logika amögött, hogy hova kerül. Mondjuk a városháza elé. Hogy folyamatos emlékeztetőül szolgáljon, a civil infrastruktúra részeként, amely most már magában foglalja a háborús nemi erőszak igazságtalanságának emlékét. Szóval akár egy bírósággal is viszonyban lehet. Emlékeztetőül, hogy az emlékezet igazságot keres. Fel lehet tenni a kérdést, hogy ez mit is jelent. Ha egy távoli, akár nagyon szép parkban helyezkedik el a város peremén, az azt üzeni, hogy ez egy rejtegetnivaló dolog, mintha még mindig szégyen fűződne hozzá. Ezek a dolgok jelentéssel bírnak. Az ilyen döntéseket racionálisan meghozhatja egy csoport, és különösen, akik ott élnek, és mindig ott éltek, és ismerik ezeknek a negyedeknek a jelentőségét. Mit jelentene, ha mondjuk egy hagyományosan zsidó negyedben lenne, vagy egy roma városrészben. Vannak-e olyan városrészek, amelyeket ma nagyrészt bevándorlók laknak, vagy az egykori arisztokrácia? Ezek a dolgok mind számítanak. Ön szerint hol van Budapest közéleti központja? Van olyan civil negyed ahol a bíróságok, kormányépületek vannak, ahol például a háborús megemlékezéseket tartják?
SzMZs: Számos ilyen helyszín van Budapesten. Attól függ persze, hogy a főváros vagy az állam szemszögéből nézzük. Annyira túltelítettek, hogy nehéz feladatnak látom egy ilyesfajta emlékműnek helyet találni, de azt is gondolom, hogy külvárosban elhelyezni veszélyes. Azt hiszem, a központhoz közelebb kellene elhelyezni, ahol minél több ember útját keresztezi.
JEY: Budapest számára egyértelmű, hogy ez egy fővárosi emlékmű, nem pedig nemzeti? Lehet mindkettő?
SzMZs: A Főváros kezdeményezte, és a cél nem egy nemzeti emlékmű létesítése. Az Állandó Szakmai Bizottság és a Szakértő Tanácsadó Testület tagjai ragaszkodnak hozzá, hogy a lehető legtágabb értelemben fogjuk fel a helyszínt és a korszakot illetően is.
JEY: Amikor bármely nemzet fővárosában létesülő emlékműről beszélünk, mindig van egy bizonyos mértékű de facto nacionalista vetülete. Fontolóra lehet venni, hogy nemzeti emlékműnek szánják-e vagy sem, illetve, hogy nemzeti emlékműként tekintenek-e majd rá, de például a Budapestre látogató emberek számára ez a háborús nemi erőszak áldozatainak magyar emlékműve lesz.
SzMZs: Budapest bizonyos részeit különböző erők foglalták le, szobrokat távolítottak el és más szobrokat állítottak a helyükre. Tudvalevő, hogy az adott helyeknek történetük van. Vajon minden más város közterei is ilyen terheltek, mint Budapesten?
JEY: Valószínűleg. Arra lennék kíváncsi, hogy van-e Budapesten olyan tér, ahol esetleg egy ismert magyar feminista író vagy politikus élt? Például a norvégiai Trondheimban van egy tér, ahol a „norvég Anne Frank”, Cissi Klein szobra található, egy padon üldögél a bőröndjével. Pusztán mert ott élt, de összekapcsolódik a házzal, ahonnan deportálták, és ezért így emlékeznek meg róla. Szóval, ha van egy konkrét eset, akár megnevezve néhány nőt, aki hozzájárul, és akik az áldozatok nagyon is konkrét képviselőiként állnak ki a hagyományos tabusítással és szégyennel szemben, ez nagyon fontos. Helyet ad nekik, ahol közösen vállalhatnak szolidaritást. És ez lehet az emlékmű egyik lényege, egy hely ahol össze lehet gyűlni és kiállni a tabuval szemben. Ez egy erős állásfoglalás. Semmiből teremt valamit, ami nagyon fontos tud lenni, és nehéz megtenni. Lát maga előtt valamilyen belvárosi teret vagy parkot, amelyiknek nincs „locusa”, középpontja? Egy kész tér, ami arra vár, hogy éppen egy ilyen ügy gyülekezőhelyévé váljon?
SzMZs: A bizottság már összeállított egy helyszínlistát, amit később leszűkített ötre. Legtöbbjük park, vagy parkszerű terület, és alapvetően ezek a város közepén találhatók, nem külső kerületekben.
JEY: Néha csak azért választanak egy helyszínt, mert üresen áll. A berlini holokauszt-emlékmű azért épült az egykori minisztériumi kertbe, mert az 1989 után senkiföldjévé vált. Üres volt és szabad. Mint kiderült, Hitler bunkere is a közelben volt, a Tiergarten is ott van, szóval fantasztikus helynek bizonyult egy ilyen központi emlékmű számára. De az okoknak nem mindig van értelme. Attól telik meg jelentéssel, hogy odahelyeznek valamit, ami majd párbeszédet folytat a többi közeli emlékművel, és valami olyasminek részévé válik, amit Budapest emlékmű-mátrixának hívhatnánk. Az emberek egyiktől a másikig zarándokolhatnak. Ha több háborús emlékmű lenne a közelben, az kontextust adna neki. Emellett kiváló ellenpontot képezhet, mintegy ellen-emlékműként, a hagyományos háborús hős alakjával szemben. A háborúkra gyakran a hős ikonikus alakján és a győzelmen keresztül emlékezünk, legyen az a túlélés győzelme, a várva-várt felszabadulás, akár egy nemkívánatos kormány uralma alól. Ilyen jellegű emlékmű mindig a felszabadulásról szól, és benne foglaltatik a megváltás. Ez az emlékmű ellensúlyt is képezhet. Nem tagadja a hőst, de ellensúlyként reagál rá. Voltak heroikus tapasztalatok is, nagy győzelem, áldozathozatal, de volt puszta áldozatképzés is, melynek kapcsán a nők a maguk ártatlanságával a háború összes áldozatát képviselik. A háború polgári áldozatai, akik rosszkor voltak rossz helyen. Nem volt értelme a lemészárlásuknak. A nők és a gyermekek pedig gyakran válnak a háborús, különösen a civil áldozatok ártatlanságának a példájává. Így az emlékmű szimbólummá, ikonná válik, amely ellensúlyozza Budapest háborús emlékezetének többi hagyományos ikonját. És bonyolítani is fogja a helyzetet. A legérdekesebb történet, amihez ezt a folyamatot hasonlítani lehetne, a koszovói Pristina esete. A koszovói albánok elleni szerb háborúról, ami után Koszovó állam létrejött, a koszovóiak a szerbek által a háború során megerőszakolt és szexuálisan bántalmazott női áldozatoknak állított emlékművel emlékeztek meg. Kiterjesztve pedig ez az emlékmű egyben a Bosznia-Hercegovinában, a kilencvenes években a meghiúsult tömegmészárlás során a szerbek és szövetségeseik általi tömeges nemi erőszak áldozatául esett nőknek is emléket állít. A szerb népirtásra, amelyet a koszovói albánok végül elkerültek, most két fő emlékmű emlékeztet Pristinában. Az egyik Bill Clinton elnök szobra, aki a szerbeket megállító bombázást irányította, tehát ő a hős, a másik, elkerült tömegmészárlásra pedig a szerbek által a koszovói albán nők ellen megkísérelt, illetve elkövetett tömeges nemi erőszak gigantikus emlékműve. Ez Pristina fő háborús emlékműve. Ez a nemzet szerb pusztítást követő megszületésének emlékműve. Ennek az egyik eredménye, hogy ezek a nők most – sokan azok közül, akiket megerőszakoltak – nagy ismertségre tettek szert, erős a hangjuk, és ma ők a parlament új vezéregyéniségei. Egyiküket épp most fogják miniszterelnökké avatni. Egyenes összefüggés van a szerb pusztítás áldozatairól és a női alakokról megemlékező nemzeti emlékmű és a most vezető pozíciót szerző nők között. Sokukról konkrétan, név szerint megemlékezik ez az emlékmű. E tapasztalatot követően az ország vezetőivé váltak, és ma már nemcsak áldozatnak tekintik őket, hanem erősebbek is lettek ezáltal. Szörnyű dolog ilyet mondani, mégis, sokkal erősebbnek tekintik őket, mint sokakat a férfiak közül, akik harcoltak, akiket harcolni láttak abban a háborúban. Érdekes nyomon követni ezt a jelenleg zajló folyamatot. Nagyon büszkék is erre az emlékműre. A férfiak is büszkék rá, ami nagyon bonyolult, ugyanis gyakran a nők tömeges megerőszakolásáról megemlékezni egyet jelent az arról való megemlékezéssel, hogy a férfiak, akikre hagyományosan a nők gondviselőiként és védelmezőiként tekintünk, nem voltak képesek megvédeni őket – a szerbektől, ebben az esetben. Távol harcoltak, vagy előbb őket ölték meg, és azután bántalmazták a nőket. Így a férfiakat saját veszteségeikre emlékeztetheti, saját sebezhetőségükre, vagy akár gyengeségükre, szóval ez a pristinai emlékmű egy igen összetett dinamikát testesít meg. Izgalmas lenne a budapesti bizottság számára, hogy utánanézzenek és meglátogassák ezeket, és megtapasztalják, hogy milyen következményei lehetnek egy ilyen emlékműnek. Nagyon komoly következményei, hiszen Koszovót ezután remélhetőleg sokkal jobban fogják kormányozni, bár megvannak a maga parlamentáris problémái.
SzMZs: Korábban említette a megbízó jelentőségét. Gondolja, hogy minden esetben tanácsosabb az alulról jövő kezdeményezés?
JEY: A pluralista demokráciák korában nagyobb az esély a sikerre, ha egy közösségből ered a kezdeményezés, és ha kimutatható a közösségi erőfeszítés egy emlékmű projekt kezdetekor, akkor is, ha ezek az erőfeszítések végül egy nagyobb állami kezdeményezésbe torkollnak, nagyon fontos, hogy a közösség igényeiben gyökerezzen.
Hagyományosan kizárólag a kormány igényei számítottak. Lenyomni a nemzeti emlékezetet az emberek torkán: erre fogtok emlékezni, és ezért fogtok rá emlékezni! Ettől leszünk mindnyájan hazafiasabbak, stb. Minden nemzet megtette ezt. De már értjük, hogy ez a „monumentális”, emlékművi autoritarizmus annyira ízléstelen és ellenszenves a tömegeknek, akik a saját hangjukat szeretnék hallatni, hogy egyszerűen már nem működik. Az olyan emlékművek nagyon hamar elavulnak. Azok maradnak fenn, amelyeket alulról szerveződve állítottak.
Ez persze nem azt jelenti, hogy figyelmen kívül kéne hagyni a szakértőket. Szerintem a zsűriknek heterogéneknek kell lenniük, és sikert is a kialakult kémia miatt érnek el, nem csupán a valamilyen irányú szakértelem és elképzelés miatt. De tapasztalt zsűritagokra van szükség. A legsikeresebb zsűritagok azok, akik már részt vettek más zsűrikben és folyamatokban, nagyvonalúak és mindenre nyitottak, nem egy szigorú elképzeléssel ülnek neki, hogy mindenképpen figuratív vagy éppen absztrakt legyen, nagy, vagy kicsi, vízszintes, vagy függőleges. Olyan emberekre van szükség, akik tiszteletben tartják a nyílt eszmecserét és vitát. Az is fontos, hogy jó szemük legyen, hogy a kiválasztott műalkotás a korának megfelelő legyen. Nem tehetünk úgy, mintha a 19. vagy akár a 20. században élnénk. Ez a 21. század, és a művészeti ízlésünk és esztétikai felfogásunk most egy nagyon konkrét időben és helyen van, és ez így van rendjén. Most a tájművészettel vagyunk elfoglalva, könnyen lehet, hogy ez a gondolatiság képezi most egy ilyen emlékmű alapját. Lehet emlékkert, lehet olyasvalami, amit táplálni és gondozni kell, ahogy az emlékezetet is. El tudom képzelni olyan emlékhelyként, ahová be lehet lépni, illetve kilépni, hiszen ez is érdekli most a kortárs művészeket, amennyiben az emlékművet folyamatnak, és nem fix, élettelen tárgynak tekintjük. Valami, ahová be lehet menni, amit magunkkal lehet vinni, megnyitván a tájban a teret, amely teret nyit bennünk, és ez számtalan formát ölthet. Valószínűleg nem lesz pietá, sem liberté alak a 18-19. századból, de mindenki konszenzusra fog jutni egy olyan dologban, amely ezt a kort és helyet képviseli, ezt a konkrét budapesti kort és helyet, és a kurátorok által képviselt esztétikát. Önök ott Budapesten rajta tartják az ujjukat a kortárs művészet ütőerén, én ezt csatornáznám bele. A folyamat rengeteg irányt vehet onnan, hogy meghívnak húsz művészt és odáig, hogy teljesen nyílt a pályázat. Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie.
Én nagyon erősen hittem a nyílt, anonim pályázatban, hogy úgy többet lehet látni, és meg lehet mutatni az összes pályaművet, és az összes munka, amit mondjuk 500 anonim pályaműbe beletettek, az is mind az emlékmű része. Csak egy emlékmű épül meg, de az összes többi emlékmű vállán áll majd, és lehet, hogy azokat is figyelembe veszik és megmutatják például egy katalógusban. Ez mind a folyamat része.
De néha ez nem praktikus, és lehet, hogy Budapesten végül csak készül egy lista 18 művésszel, építésszel, csapattal, akiket szeretnek és jól ismernek, és őket hívják meg, hogy pályázzanak. És akkor mindenkinek fizetni kell azért az időért, amit ez igénybe vesz. De szisztematikusan el lehet jutni ide, és tudni fogják, hogyan működnek legjobban a dolgok Budapesten. Jó ötlet kívülről kérni tanácsot, de azt hiszem, a közösség tudja legjobban, hogyan vezényeljék le a folyamatot, amely eljuttatja őket a céljukhoz. Tetszik a gondolat, hogy minél több tervet közzétegyenek akár a múzeumukban, akár magában a parkban, visszajelzést kapva a közösségtől. Nem kell feltétlenül mindenkinek szavaznia, de legyen nyilvános vita, amiről sokan írnak a sajtóban, folyóiratokban és a művészek is lehetőséget kaphatnak, hogy nyilvánosan beszéljenek a munkáikról. Mindenképpen nyilvános eszmecserét kell folytatni, ezt kifejezetten javaslom. Komplikálódhat a dolog, de sokkal jobb, mint ha zárt ajtók mögött születne döntés és mindenkit meglepetésként érne az eredmény. Legyen folyamatközpontú, és akkor is sikeres lesz, ha végül nincs eredmény, mert addigra egy fantasztikus alap épült ki, és az emlékmű már úton lesz akkor is, ha első körben nincs meg az végleges terv. Lehet, hogy több körre lesz szükség, lehet, hogy több pályázat lesz, de az is rendben van.
SzMZs: És mi a zsűri szerepe? A mi esetünkben lesz egy kiállítás, ami a pályaművekből mutat be válogatást. És biztosan lesz legalább két kör. Hogyan működjön a zsűri? Tanácsadó testületként, amely rámutat a gyengeségekre és esetleg javaslatokat is tesznek? Mi a megbízó szerepe?
JEY: Úgy működnek, ahogy szeretnének. Önök írják a szabályokat. Tehetnek javaslatot, megkérhetik őket, hogy hozzanak ki három döntőst, akik közül a szervezőbizottság választ. A zsűrinek tudnia kell gondolkodni és beszélni erről, és apróbb módosítási javaslatokat is tehet. Szerintem teljesen rendben van az úgynevezett intervencionista zsűri. A művészek és építészek nem mindig értenek ezzel egyet, de a legsikeresebb pályázatok, amiket láttam, azok voltak, ahol a művészek és építészek nyitottak a javaslatokra, szóval tényleg csapatmunka folyik.
Az összes emlékmű – a 9/11, a berlini holokauszt-emlékmű –, az összes ilyen gigaemlékmű mind a zsűri és a művészek közti tárgyalási folyamat eredménye. Módosulhat a léptéke felfelé vagy lefelé, bizonyos elemektől megválnak, más elemek bekerülnek, afféle csapatépítő munka ez.
Amikor a zsűritagok szava mérvadó, a művészek hallgatnak rájuk és valódi párbeszéd alakul ki. A New York-i zsűriben Michael Van Valkenburgh és Maya Linn vett részt, ezek olyan művészek és építészek, akiknek a szava számít a pályázóknak. Fantasztikus beszélgetések zajlottak arról, hogy mi működhet és mi nem, és nem voltak keserűek, nem vitatkoztak, hanem valódi beszélgetés zajlott arról, hogy mit szeretünk ebben, illetve mit nem értünk azon, és ez megint csak a zsűritagok erején és önbizalmán múlik, akiknek tájékozottnak és feddhetetlennek kell lenniük, hogy egyértelmű legyen, nincsenek politikai elköteleződéseik, nem egy konkrét művészeti szemléletet képviselnek, hogy tényleg nyitottak arra, hogy egy olyan terv szülessen, amely a legtöbb embert képes megszólítani, és amely nemcsak az emlékművet építő generációt fogadja be, hanem az összes további generációt is. Ez azt jelenti, hogy türelmes emberek kellenek, és olyanok, akik tényleg szeretnék, hogy létrejöjjön az emlékmű. Nem hiszem, hogy a zsűrinek van ideális összetétele, hogy fele férfi, fele nő, vagy csak nőkből álljon. Ha nemzetközi szintre akarnak nyitni, Magyarországon kívül is lehet gondolkodni. Úgy hangzik, mintha egyetemes emlékművet szeretnének, ami szerintem nehezen megvalósítható…
SzMZs: Igen…
JEY: …de most úgy tűnik, hogy nagyjából egyetemes feltételek mentén fogalmazódik meg. Ha bármit javasolhatok, az talán az lenne, hogy szűkebben definiálják a tervet, a magyar kontextusban, konkrét háborúk kontextusában, 20. századi háborúk és megszállások kontextusában, és talán a nők tömeges megerőszakolásának mint a népirtás eszközének kortárs példáival, mint Bosznia-Hercegovina vagy Koszovó, vagy a második világháború Európája.
SzMZs: Tehát azt javasolja, hogy földrajzilag és a korszakilag is le kell szűkíteni?
JEY: Igen, azt hiszem. Különben egyszerre lesz minden és semmi. Kell, hogy legyenek konkrét háborús példák, népirtási kísérletekről, és sajnos időnként sikeres népirtásokról, és így már az emberek megértik, miért születik mindez. Visszahoznak valamit, amit eltussolt a szégyen és tabuvá vált, ez pedig sajnálatos, mert az ilyesmi régen és most is a háború része. Ha részben az a cél, hogy felhívják rá a figyelmet, hogy elejét vegyék annak, hogy a jövőben is megtörténhessen, ezt fel kell ismerni, hogy részben ez ma egy ilyen emlékmű indító oka.
SzMZs: Végül azt szeretném megkérdezni, hogy mi történik utána? A berlini holokauszt-emlékmű kapcsán hangot adott az aggodalomnak, hogy „a befejezett emlékmű lényegében magának az emlékezetnek is véget vet ”. Feltételezzük azt, hogy minden fellelhető dokumentumot megtaláltak, legépeltek, beszkenneltek, feldolgoztak, és kiírták a pályázatot az emlékhelyre, megvitatták a pályaműveket, nyertest választottak, döntést hoztak, vélemények hangzottak el és hallgattattak meg. Hogyan folytassuk az emlékezés folyamatát?
JEY: Talán úgy, hogy beépítenek az emlékműbe egy rendezvény-komponenst, egy sor eseményt, ott tartandó megemlékezést. Azt hiszem, van most olyan ENSZ-határozat, amelyik elismeri, hogy a nők a háborúk elsődleges áldozatai közé tartoznak, illetve a háborús nemi erőszak ellen is született határozat. A témával foglalkozó összejövetelek színterévé, nyilvános beszédek helyszínévé válhat. Valószínűleg egy alapítványt is kellene hozzá csatolni, ami olyasféle szerepet tölt be, mint a washingtoni holokauszt-múzeum úgynevezett „lelkiismeret-bizottsága”. Lehet egyfajta „riadóállomás”, amely felhívja a figyelmet az új bűntettekre, a politikai elnyomás vagy a háború részeként a nők ellen elkövetett új tömeges bűntettekre. Ott vannak például az ISIS kezére került jeziditák: húszezer nőt szakítottak el a családjától, csináltak belőlük rabszolgát, ISIS-feleséget, és most visszatérnek. Olyan hellyé válik tehát, ahol mindezek a konkrét történetek elmondhatóak és emlékezni lehet rájuk. Így megnyithatja a teret a gyülekezés előtt, még akkor is, ha a gyűlés virtuális. Lehet, hogy tüntetések lesznek ott a világszerte zajló elnyomás ellen, és ott lesz ezeknek a kizárólagos helyszínük, mert ott megvan a kontextus. Tehát a folyamat része lehet beleépíteni a lehetőséget, hogy ilyen események és rendezvények helyszíne lehessen. De igaz, én kezdetben kissé szkeptikus voltam a berlini holokauszt-emlékművel szemben, mert aggódtam, hogy azért hozza létre a német kormány, hogy egy jókora sírkővel lezárja az emléket: eddig és ne tovább. Fátylat rá, munka elvégezve, lehet továbblépni. De valójában a megépült helyszín a város minden pontjáról vonzza a látogatókat, teljesen átjárható, és ez nagyon fontos volt, hogy a városszövet része legyen, hogy minden irányból be lehessen jutni és minden irányban ki lehessen jutni, és a város életének szerves része legyen. Ebben rejlik a helyszín megtalálásának jelentősége. Ha a külvárosban találnak helyszínt, az kicsit eldugott, a budapesti városi lét élő, sürgő-forgó mátrixához képest. Részt vehetnek a tervezésben, és akkor a művészek és építészek eszerint gondolkoznak majd. Beépíthető a megbízásba is. Megkérhetik a művészeket és építészeket, hogy írják le, hogyan fogják a designelemek előmozdítani ezt a fajta rendezvényhelyszín-jelleget, a látogatók befogadását és a velük való interakciót. Ez lehet az emlékmű megbízás része, hogy ezt a tíz dolgot szeretnénk az emlékművel megvalósítani, és Önökön múlik, hogy megtalálják azt a tervet, amelyik ezt lehetővé teszi. Szóval végül visszakanyarodunk magához a megbízáshoz, ami kevésbé megbízás, mint inkább mindazoknak a dolgoknak a tételes összefoglalása, amelyeket szeretnének, hogy az emlékmű megvalósítson, illetve, hogy szeretnék, ha az idők során, a jövőben saját élete lenne, nem pedig egy olyan hellyé válna, amit az emberek elkerülnek és sohasem látogatnak meg, vagy csak egyszer, hogy letudják. Kell, hogy belső változást idézzen elő a látogatás élménye, hogy bennük maradjon és visszavonzza őket. Aktív életet folytat a város gondolataiban.
Fordította: Sipos Dániel
A cikk lejjebb folytatódik.