A magyar sajtóban is szárnyra kapott a hír 2012-ben, hogy a Solomon R. Guggenheim Alapítvány következő szatellit intézményét – New York, Velence, Bilbao és Abu Dhabi után – Helsinkiben szeretné felépíteni. Ugyanígy hírértéke volt annak is, hogy Helsinki városa ezt a rengeteg közpénzt felemésztő beruházást megvétózta. Sőt, nemcsak, hogy visszautasították a franchise-múzeum felépítését, de alternatívát is ajánlottak arra alapozva, hogy mi szolgálná leginkább a helyi művészeti szcéna érdekeit – mindeközben pedig fontos kérdéseket tettek fel az intézményrendszer, az önreprezentáció és a művészethez való hozzáféréssel kapcsolatban is.
Miért ne kéne egy városnak egy Guggenheim?
Mondhatni unásig ismert érvek szólnak egy olyan presztízsberuházás mellett, mint amilyen a Guggenheim megépítése lett volna. A várostervezés számára fontos faktorok, hogy az adott hely mind turisztikailag, mind pedig a jól képzett munkaerő áramlásának szempontjából vonzó lehessen – egy múzeumi beruházás pedig ezeken a területeken komoly potenciállal bír.
A legismertebb példa ebben a tekintetben pont a Guggenheim-brandhez kapcsolódik: gyakran használt fogalom a Bilbao-effektus, amely azt a jelenséget igyekszik leírni, amelyben egy sztárépítész épülete és egy világklasszis művészeti gyűjteményegyüttes ereje képes felvirágoztatni egy korábban perifériára szorult várost. A szaksajtó azonban igyekszik hangsúlyozni, hogy Frank Gehry 1997-ben megnyílt épülete és a Guggenheim-gyűjtemény valójában csak egy-egy faktor abban a bonyolult folyamatban, amely hozzájárul a baszk város fellendüléséhez, a Bilbao-effektus pedig azóta másutt nem volt kimutatható.
Nem elhanyagolható az sem, hogy a Guggenheim név nemcsak a csodatévő hatást ígéri, de igen komoly negatív imidzset is a magáénak tudhat. Gyakran éri az alapítvány múzeumépítkezési stratégiáját az a vád, hogy túlzottan profitorientált és hogy szinte futószalagon akarja gyártani az új intézményeket. Emellett – miközben a franchise intézmények két kézzel szórják a pénzt – a sajtó rendre számol be a New York –Velence tengelyen megvalósuló különböző tiltakozó akciókról, amelyek az Abu Dhabiban épülő múzeumon embertelen körülmények között dolgozó munkások helyzetére igyekeznek felhívni a figyelmet. A G.U.L.F. Labor néven létrejött művészcsoport például egész tevékenységét ezeknek a tiltakozó akcióknak szenteli.
Helsinki tehát nyert volna egy impozáns turistalátványosságot, ugyanakkor hatalmas árat kellett volna fizetnie mindezért, szó szerinti és átvitt értelemben is. Az alapítvány ugyanis a Guggenheim-licenszen kívül nem adott volna mást, az építkezést és az intézmény fenntartását finn közpénzből kellett volna finanszírozni. A város emellett az egyik legjelentősebb területét, a déli kikötőt építette volna be egy olyan múzeummal, amely a lokális kontextussal nem kommunikált volna építészeti szempontból, de azt a fajta látványosságot sem hozta volna, amelyet a Guggenheimtől elvárnak – és amelyről a franchise elhíresült.
Nemzetközi brand vs. lokális értékek
A Guggenheim Helsinki nemcsak külsejével, de tartalmával is rengeteg vitát generált, ugyanis az elképzelés az volt, hogy a Helsinki Art Museum finn művészek munkáiból álló gyűjteménye beolvad a Guggenheim által felajánlott művek közé. Az ötlet hatalmas felháborodást váltott ki a helyi művészeti szcénában. Míg a Helsinki Art Museum rendszeres kiállítási lehetőséget biztosított az általa gyűjteményezett munkák számára, az, hogy ezek a munkák miként illeszkednek majd a Guggenheim által exportált műtárgyak közé, minimum bizonytalan pozícióba helyezte a művészeket. Mindez azzal az érzéssel is társult, hogy az új intézménynek köszönhetően kiszorulnak saját városukból is.
Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy Helsinki turizmusának megvannak a stabil pillérei, mégpedig a design és az építészet. Mindkét területnek van ugyan múzeuma a város szívében, ugyanakkor ha valaki bejárja ezeket a gyűjteményeket, látni fogja, hogy jobb sorsra (de minimum jobb épületre) érdemesek. Felmerült tehát, hogy külföldről importált turistalátványosság helyett nem érdemesebb-e az ország meglévő értékeire építeni, és ezek fejlesztésébe fektetni a közpénzt?
Tiltakozás és alternatíva: a Checkpoint Helsinki
Nem meglepő hát, hogy a Guggenheim Helsinki ügye a végletekig polarizálta a közeget, és heves vitákat generált a helyi művészeti színtéren a projekt támogatói és ellenzői között. Az ellenzők gyakori, stratégiai tervezéssel töltött találkozókat szerveztek azzal a céllal, hogy felmérjék az igényt: mire van szüksége a városnak, azon belül is a kortárs művészeti színtérnek? Mit lehetne a Guggenheimre fordítandó összegből létrehozni?
Az így összegyűjtött szempontok alapján jött végül létre a Checkpoint Helsinki (CH) névre hallgató, a flexibilitás jegyében állandó helyszín nélkül működő intézmény, amely többnyire külföldi kurátorokat hív meg azzal a céllal, hogy külső perspektívából, de a lokális kontextusra reflektáló projekteket valósítsanak meg.
A Guggenheim alternatívájaként elhíresült intézmény nem feltétlenül kívánt az ellenpólusban elhelyezkedni. Célja inkább az volt, hogy felvillantson olyan szempontokat is, amelyek a Guggenheim tervezése során elsikkadtak, a CH pártolói ugyanakkor el tudták volna képzelni azt is, hogy az intézmény egy megállapodás után a Guggenheimmel párhuzamosan létezzen. Végül azonban a viták nyomán mégiscsak “vagy-vagy” szituáció állt elő, amelyből – több nekifutás után ugyan –, de a Guggenheim Alapítvány került ki vesztesként.
Abu Dhabival ellentétben tehát Finnországban a civil lakosság képes volt megakadályozni, hogy egy olyan beruházásra menjen el temérdek közpénz, amely nem szolgálja őszintén a helyi érdekeket. Ami még érdekesebbé teszi a történetet, az az, hogy nem ér véget a Guggenheim Helsinki leszavazásánál: a város ugyanis azt a döntést hozta, hogy a pénz egy részét, amelyet a múzeum létrehozására és fenntartására fordított volna, átruházza az alulról szerveződő Checkpoint Helsinkire, hogy olyan programot valósítson meg, amely jobban illeszkedik a város szövetébe és a helyi szcéna igényeihez.
Mindez már-már utópiaként hangzik. Hogy mégse legyen az: a város három év után megvonta a támogatást a Checkpoint Helsinkitől, arra hivatkozva, hogy ők projektként kezelték az amúgy hosszútávú működésre berendezkedett intézményt. Egy alapítványi támogatásnak köszönhetően a CH végül mégis folytathatja működését, 2017 őszétől új programigazgatójával, Paul O’Neillel, akinek a munkája minden bizonnyal új kezdetet jelent majd az intézmény életében.
De mi is történt eddig?
A Checkpoint Helsinki eddigi tevékenysége sokrétű működési modellt mutat. A klasszikus értelemben vett művészeti projektjeik általában a (finn) történelmi emlékezet bizonyos elemeit értelmezik újjá. A Joanna Warsza által kurált Finnish Landscape például az 1909-ben alapított Seurasaari Open-Air Museum nemzetformáló gyökerein keresztül kérdez rá a finn nemzeti önreprezentáció kortárs lehetőségeire. Ahmet Ögüt Fahrenheit 451: Reprinted című projektje a könyvégetés gesztusát fordítja ki azzal, hogy egy tűzoltó legénység egy autón olyan könyveket nyomtat újra a közönség kérésére, amelyeket abszurd okokból tiltottak be az évszázadok során. A teljesség igénye nélkül: a CH programjában akad még rádiójáték, opera vagy alternatív városi séta is.
Az intézmény emellett értelemszerűen elkötelezett a kultúrpolitika kérdésében is, ennek szellemében adtak ki egy irányadó kötetet Finnish Arts Policy Handbook címmel. A Guggenheim-vita idején alternatívákat keresve, a Terreformmal és a G.U.L.F. Laborrel társulval elindították a Next Helsinki nyílt pályázatot, amelyben a város- és a művészeti intézményfejlesztés fenntartható módozataira kerestek példákat. A beérkezett pályamunkák érdekessége, hogy a legtöbb nem múzeumi épületekben gondolkodott, hanem inkább a művészeti befogadás és közvetítés új módjainak felfedezésére tett kísérletet.
Ennek az együttműködésnek a gyümölcse a The Helsinki Effect című kötet is, amely a Next Helsinki pályázat projektjei mellett a Guggenheim Helsinki történetét is dokumentálja, tágabb kontextusban is értelmezve az alapítvány expanzióját, illetve azokat az okokat, amelyek miatt Helsinki végül elutasította, hogy a franchise náluk építse fel a következő helyszínét.
És a mi Guggenheimünk?
Egy, a szakma által ellenzett múzeumi luxusberuházás ismerősen csenghet a magyar közönség számára is: a Liget Projekt ugyan nem külföldi import, de a megítélése legalább ennyire megosztó a művészeti szcéna berkein belül. Ha van tanulsága a Helsinkiben történeteknek, akkor az az inspiráló szakmai együttműködés, amely saját intézményrendszeri kereteit megkérdőjelezve, önreflexíven tudott alternatívákat, jobb működési mechanizmusokat keresni, belátva azt is, hogy időnként külföldről érkezők meglátásai (is) kellenek ahhoz, hogy kiléphessünk a rögzült narratívákból és struktúrákból.
Fontos lehet átgondolni azt is, valós fellendülés várható-e a turizmusban a művészeti intézmények átstrukturálásának köszönhetően. Azért, mert Bilbaóban sikertörténet zajlott, a Guggenheim Helsinki sztorija is az lett volna? Fellendül a kulturális turizmus és virágzó múzeumi együttműködések jönnek létre pusztán attól, ha nekünk is lesz saját Museuminselünk, vagy csak tovább mélyülnek a szcénát és a társadalmat szabdaló árkok?
(Külön köszönet: Markus Aström, Minna Henriksson, Saara Karhunen, Kati Kivinen)
A cikk nyitóképe: Klas Eriksson: Forza Rosa Fluff, 2015, Isokyrö, Finland Photo: Annika von Hausswolff. Forrás: Checkpoint Helsinki
